Állítsuk be jól az iránytűt!

Egy alkalommal – írja Chiara Lubich –, 1954-ben Rómából Trentóba kellett utaznom Don Foresi pappá szentelésére, melyet a trentói érsek celebrált. Mivel nem volt jó az egészségem, arra gondoltunk, hogy az út nagyját repülőgépen teszem meg. Alighogy felszálltam a gépre, egy nagyon kedves légikisasszony, hogy megkönnyítse számomra az utat, betessékelt a pilótakabinba. Ott azonnal megragadott az elém táruló fenséges, végtelenre nyíló panoráma: a pilótafülke elejét ugyanis teljes egészében üveg borította.

De mégsem a kilátás érintette meg leginkább lelkemet. Inkább a pilóta rövid magyarázata arról, hogy mi a fontos a repülőgép irányításakor.

Azt mondta, hogy az egyenes és biztos utazáshoz mindenekelőtt az iránytűt kell jól ráállítani a célpontra.

Később, a repülés során, éberen vigyázni kell, hogy a repülőgép sose térjen el a kitűzött iránytól.

Hallgatva a magyarázatot, lelkemben azonnal párhuzamot vontam az evilági repülőutazás és az élet utazása – ma azt mondanám, hogy a Szent Utazás – között. Úgy tűnt, hogy megértem: itt is arra van szükség, hogy mindjárt az indulásnál pontosan beállítsuk lelkünk helyes irányát, aki az Elhagyott Jézus. Aztán az út folyamán csak egyetlen dologra kell ügyelni: hogy hűségesek maradjunk hozzá. Igen. Az út, amire Isten mindannyiunkat hív, egyedül ez: szeretni mindig az Elhagyott Jézust.

Ez azt jelenti: átölelni létünk minden fájdalmát. Azt jelenti: gyakoroljuk a szeretetet, akaratunkat igazítsuk mindig az Övéhez (…). Szeretni az Elhagyott Jézust azt jelenti: tudni, mi a szeretet; tudni, hogy miként kell szeretnünk felebarátainkat – ahogyan Ő szeretett, egészen az elhagyatottságig. Szeretni mindig az Elhagyott Jézust azt jelenti, hogy életünkben megvalósítjuk az összes erényt, melyeket Ő oly hősiesen élt meg abban a pillanatban. (…)

Ahogy a pilóta – akinek mozgását teljesen szabadnak láttam – nem használ gyeplőt, mint a szekerek esetében, se kormánykereket, mint a gépkocsiknál szokás: úgy nekünk se lesz szükségünk egyéb módszerre a biztos célba éréshez, mint hogy lelki iránytűnket az Elhagyott Jézusra irányítsuk.

Ahogy a repülőutakon ismeretlenek a kanyarok meglepetései, mivel az út légvonalban vezet; és a hegyek sem jelentenek veszélyt, mert eleve nagy magasságban haladunk: úgy a mi utazásunkon is, az Elhagyott Jézus iránti szeretet révén, azonnal a magasba emelkedünk, nem kell félnünk a váratlan dolgoktól, s nem nagyon érezzük az emelkedők nehézségét sem, mert ha szeretjük Őt, akkor a meglepetések, az erőfeszítések és a szenvedés mind-mind előre látott és várt események lesznek.

Irányítsuk tehát az iránytűt az Elhagyott Jézusra, és maradjunk hűségesek hozzá! (…)

Ha életünk utazását az Elhagyott Jézus társaságában tesszük meg, a végén mi is elismételhetjük Szent Klára híres mondatát: „Menj biztonságban, lelkem, mert utadon jó társad van. Menj, mert aki megteremtett téged, mindig rajtad tartotta tekintetét, és megszentelt!”