Amiben a feltámadás és az újjászületés különbözik

Olvasási idő: 4 perc

Újjászületés és a feltámadás szinonimának tűnnek. Valójában azonban a két fogalom nagyon különböző helyzetekre utal. Újjászületésről akkor beszélünk, amikor a sötétség és a pusztulás után ugyanabból a földből, ahol valami véget ért, előbújik egy eleinte félénk és halványzöld kis hajtás, amely aztán erőre kap, szárba szökken, és bármilyen hihetetlen, újra alakot ölt. Azt az alakot ölti magára, amelyet örökre elveszettnek és megsemmisültnek hitt. Ez egy újjá-születés, egy új születés, amely eltérhet a korábbitól. Az emberek új életre kelnek, újjászületnek egy kapcsolat vagy egy életszakasz vége után.

Az újjászületés metamorfózissal, átalakulással jár: a változás mássá tesz minket.

Egy új élet, másik város, új munkahely, vagy valami iránti új tudatosság átöltöztet, megújult testet és új ruházatot ad ránk. Ilyenkor újra-születünk, egy új életre.

Másrészt sokan gondolják úgy, hogy az újjászületésért születtünk. Pablo Neruda így fogalmaz: „A születés nem elég/ Azért születtünk, hogy újjászülessünk/ Minden nap”. Újjászületni tehát azt jelenti, hogy újra ugyanolyan fajúvá válunk (emberré, növénnyé, de a korábbihoz képest akár eltérő formában).

A feltámadás fogalma mást takar: nem jelent egy teljesen új kezdetet, nem tagadja el mindazt, ami korábban az ember életében történt, hanem „kapcsolódik” a korábbi testhez, hogy valami radikálisan újat hozzon létre.

Az olasz risorgo szó a latin surrigo szóból származik, ami azt jelenti, hogy a halál után újra talpra állok. Ez nem egyszerű megújulás, hanem valódi újra-születés, és feltételezi, hogy van egy anyagi kapcsolat a korábbi testtel. Elménk számára könnyebben elfogadható az átalakulás-újjászületésben hinni, és nehéz felfogni azt a rejtélyt, hogy a fizikai halál után ugyanaz az organikus anyag új életre kelhet. Olyannyira nehéz, hogy ezt a látást a tudomány megmagyarázhassa, hogy átutaljuk a mágia vagy a vallás körébe.

Hagyjuk magunk mögött a különböző mágikus tanokat és hiedelmeket, amelyek az évszázadok során valószínűtlen újjászületés-képeket mutattak be, és amelyek ma a tudományos fantasztikus műfaj elfogadható formájában jelennek meg (mit is mondhatnánk a híres „Dr. Jekyll és Mr. Hyde”-ról?)! Foglalkozzunk inkább a vallási misztériummal, amely egyedül ad értelmet e tudományosan megmagyarázhatatlan jelenségnek. Itt, a hitben és a vallásban találjuk meg a feltámadás valóságát. Az összes ősi mitológiában és vallásban, az egyiptomiaktól kezdve, a feltámadást csakis a misztérium és a – kifürkészhetetlen – hit iránti érzék magyarázza.

A kereszténység szerint Krisztus emberré lett. Meghalt – mint testben élő ember – és még el is temették… De a harmadik napra feltámadt.

Itt meg kell állnunk. Hogyan „támadt fel”? A történet úgy szól, hogy a sír nyitva állt, és a test nem volt benne. Azt is mondják, hogy néhány előre kiválasztott utána beszélt Krisztussal.

Ha figyelmen kívül hagyjuk azt, amit a tudomány kínál fel (igazából nem sokat mond ki, csak annyit, hogy elfogadjuk, hogy léteznek látszólagos halálesetek, amikor a test egyfajta hibernált állapotba kerül, a szervek leállnak, de nem szűnnek meg, majd a rövid életkimaradás után teljesen sértetlenül újraindulnak), akkor csak a csoda marad.

Igen, a csoda. Másrészt a „csoda” szó mindig egy nem remélt feltámadással társul. És ismét a természet ad nekünk példákat, az élet anyagi érthető metaforáit: „A fatörzs már halottnak tűnt,/ a patak fölé hajolt”, „És minden csodának tűnik nekem;/ és én vagyok az a felhővíz,/ amely ma tükröződik az árokban,/ és amely ma éjjel még nem volt ott”^[1].

A fa törzse, amely nem sokkal korábban halottnak tűnt, szinte összerogyott, most új életre kel. Pontosan, ez egy csoda. Ez csak egy példa volt egy 20. századi versből, Salvatore Quasimodótól, melynek címe: Tükör. Ez az a tükör, amely az élet újra megtalálására való rácsodálkozást mutatja ott, ahol előtte halál volt.

Tehát, keressük a válaszokat csak a természet és az antropológia szívében! A húsvét egy vallási ünnep, de egyben a természet ünnepe is, és nem véletlen, hogy a tavaszi időszakra esik.

Arról szól, hogy a tavasz előrehaladtával, a nyári napéjegyenlőségtől, a csillagászati nyár kezdetétől még bizonyos távolságra a természet feltámad, és az a mag, amelyről az elején beszéltünk, újra felébred és életre kel. Egy halálból születik meg újra, és ezt mindenki így hiszi.

A természet feltámad a tél halála után: kellő időben új testet és új ruhát ölt magára.

Ahogy az Énekek Énekében áll: „Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje, és gerlice hangja hallatszik földünkön. Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők, s jó illatot árasztanak. Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem!”^[2].

Véleményem szerint a két szó, az újjászületés és a feltámadás közötti eltérés konfliktusa nem csillapodik. A természet újjászületik, mert ez a természetes körforgás rendje, amely minden évben megismétlődik. A feltámadás viszont valami több: egyszer s mindenkorra történik meg. Ahogy a csodák sem ismétlődnek meg. Az a csoda, amelynek a feltámadás húsvétját látjuk: Krisztus új életre támadt, és most már mindig egy marad közülünk.

A mennyből a földre.

_{[1] Salvatore Quasimodo: A tükör (1930).
[2] Énekek Éneke 2,11-13.}