Amikor nem múlik a fájdalom – gondolatok Segítő Boldogasszony ünnepén

Olvasási idő: 5 perc

Voltak időszakok az életemben, amelyeket az a csendes, szakadatlan gyász határozott meg, hogy nem lehet gyermekem. Az ilyen fájdalom nem hangosan nyilvánul meg, hanem befészkeli magát az emberbe, és ott marad.

Ez a fajta gyász mindenféle eltökéltségnek ellenáll, és az imádság sem jelent rá igazi feloldást. Hittel imádkoztam, gyakran kétségbeesetten, nem is csak változást, hanem megértést is kérve. Az élet azonban haladt tovább, a szűnni nem akaró vágy pedig megmaradt.

Idővel azonban elkezdtem megérteni, hogy

az élet nagy részét nem a beteljesülés vagy a gyógyulás pillanataiban éljük, hanem a hosszú köztes szakaszban, amikor a hitünket a hiányunkkal egyszerre gyakoroljuk.

Ebben a feloldás nélküli helyzetben kezdtem megérezni egy másképpen működő kegyelmet: ez a kegyelem nem megjavít vagy helyettesít valamit, hanem elkísér és jelen marad akkor is, amikor az, amire a leginkább vágyunk, továbbra is elérhetetlen.

Az életnek ebbe a valóságába helyezi az egyház a Mindenkor Segítő Szűz Mária ünnepét. Ez a vallási gyakorlat nem egy elkerülésről vagy megmentésről szóló történetből indul ki, hanem egy olyan ikonból, amely elutasítja a félrenézést a szenvedésről. A képen Mária tartja gyermekét, aki odabújik hozzá, miután meglátta a Szenvedés eszközeit az angyalok kezében. Mária nem avatkozik közbe. Nem mozdítja el azt, ami a gyermeket megijeszti. Nyugodt, figyelmes és rendíthetetlen marad. Segítsége nem drámai vagy helyesbítő, hanem hűséges és kitartó.

Azok számára, akiknek a vágyai nem oldódnak fel és akiknek az imái válasz nélkül maradnak, ez az ünnep másféle kegyelem nyelvezetét kínálja: a segítség nem megjavítja azt, ami elromlott, hanem jelen van benne.

A mindenkor segítés ehhez hasonló képe jelenik meg Márk evangéliumában, a tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszony történetében (Mk 5,25–34). Ebben az evangéliumi szakaszban elsősorban nem maga a gyógyítás ténye fogott meg, hanem az a hosszú életszakasz, amíg az asszony a betegségét hordozta. A Törvény szerint állapota miatt örökre tisztátalannak számított, és ez elszigetelte őt a közösségtől, az istentisztelettől és a rendes emberi kapcsolatoktól. A valóság, amiben élt, a hétköznapjainak minden területére kihatott, szenvedése éppúgy érintette a testét, mint a kapcsolatait, egészen hasonlóan azokhoz, akik meddőségtől szenvednek.

A meddőséggel küzdő párok gyakran veszik azt észre, hogy csendben eltávolodnak a barátaiktól, amikor azok saját családot alapítanak és a saját gyermekeikhez kapcsolódó társasági körökbe kezdenek el járni.

A meghívások száma csökken, a szenvedő pár pedig a társadalom peremére kerül. Amikor tehát az asszony eléri Jézust a zsúfolt utcán, azt nem magabiztosságából vagy bizonyosságából teszi, hanem a kitartása által formált hitből. Reménye, amelyet inkább a tolongó tömegben mint attól elkülönülve gyakorol, csendes és szinte rejtett. Történetéből már jóval a gyógyulása előtt kiderül, mit jelent mindig hittel élni, amikor feloldhatatlan terhet visel.

_{Római katakombák, 4. századi freskó: Jézus meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt (az egyik legkorábbi keresztény művészeti ábrázolás e csodáról)}

Ebben az evangéliumi szakaszban az a meghökkentő, hogy Jézus nem hagyja, hogy az asszony gyógyulása névtelen maradjon. Megáll, és odahívja. Ragaszkodik a találkozáshoz. Kiemeli az asszonyt a tömegből, nevén szólítja, majd útjára bocsátja. Jézus ezzel a tettével nemcsak az asszony testét állítja helyre: a társadalomban elfoglalt helyét, a méltóságát és a láthatóságát is visszaadja. Ez a pillanat köszön vissza Mária hozzáállásán is a Mindenkor Segítő Szűz ikonján.

Ahogyan Jézus nem hajlandó elmenni az észrevétlen szenvedés mellett, úgy találkozik Mária tekintete is a miénkkel – közvetlenül, rendíthetetlenül és figyelmesen. Nem fordul el a félelemtől és nem siet el mellette. Mind az evangélium, mind pedig az ünnepnap ugyanazt az igazságot hangsúlyozza:

a segítséget nem csupán a változásban találhatjuk meg, hanem abban is, hogy egyszerűen csak látnak és hordoznak minket abban, ami van.

Mielőtt bármi feloldódna, a jelenlét önmagában sajátos kegyelemmé válik.

Szent Ágoston hangot ad ennek a misztériumnak, amikor így szól Istenhez a Vallomások Tizedik könyvében: „Velem voltál, s én nem voltam veled.” Sokunknak lehet ismerős az a hit, amelyet ezek a szavak jelölnek. Amikor rájövünk, hogy Isten közelsége nem függ a mi személyes tisztaságunktól és igyekezetünktől, sőt, a tudatosságunktól sem. Isten már jóval azelőtt jelen van, hogy felismernénk a terhünket és az imáinkat megfogalmaznánk. Ez a fajta jelenlét mutatkozik meg az evangéliumi történetben, amikor Jézus megáll, hogy odafigyeljen az asszonyra és a Mindenkor Segítő Szűz ikonján is, ahol Mária tekintete már azelőtt elér hozzánk, hogy tudnánk, hogyan viszonozzuk.

Ha a segítséget ily módon kezdjük el értelmezni, megváltoznak az imáink. Kevesebb hangsúly kerül a végeredmény biztosítására és több arra, hogyan maradjunk jelen abban, ami van.

Azok számára, akik régóta gyászolnak vagy feloldhatatlan reménytelenségben élnek, ez a váltás nem a hit elvesztését, hanem annak érését jelzi.

Az imádság lesz az a hely, ahol maradni szeretnénk. Az imádságban hozzuk elő mindazt, ami nem oldódott fel, és az imádságban hagyhatjuk magunkat megtartani. Ez a Mindenkor Segítő Szűz Mária ünnepének csendes bölcsessége. Mária nem ígéri, hogy megszünteti azt, ami előttünk áll, hanem megtanít, hogyan éljünk hittel annak jelenlétében. Egy olyan kultúrában, amely a megoldásokat és a lezárásokat értékeli, ez az imaforma valami közgondolkodással ellentétes és mélyen keresztény dolgot kínál: a kitartásnak, a figyelem fenntartásának és annak a bizalomnak a kegyelmét, hogy Isten közelsége nem függ a változástól.

_{Illusztráció (Pixabay)}

Egy idő után a saját imáimban is elkezdtem felismerni ezt az átalakulást. A gyermek iránti vágyam nem szűnt meg, nem is lépett más a helyébe, amely könnyíthette volna az elviselését. A hozzáállásom változott meg, amellyel hordoztam.

Az imádság kevésbé szólt már arról, hogy kértem Istent, oldja meg, ami fájdalmas maradt. Inkább azt próbáltam elsajátítani, hogyan maradjak jelen úgy, hogy közben nem zárkózom be.

Voltak napok, amikor az imádságot soványnak és tökéletlennek éreztem, de akkor is imádság volt, a maradás és nem a visszahúzódás cselekedete. A Mindenkor Segítő Szűz Mária ünnepe így csendes megerősítést adott arra, amire már az élet is tanított: a hit gyakran kevésbé szól cselekvésről mint inkább hűségről, és kevésbé szól válaszokról mint inkább az Isten jelenlétében való megmaradásról, amikor az előttünk álló út továbbra sem világos.

Ezért ünnepli az egyház a Mindenkor Segítő Szűz Máriát – nem mint ígéretet, hogy a szenvedés el fog múlni, hanem mint tanúját annak a szeretetnek, amely nem múlik soha. Mária az ikonon nyugodt marad, amikor gyermeke odabújik hozzá, és teljes mértékben tisztában van vele, mi vár rájuk. Segítsége csendes, kitartó és hűséges. A láthatatlan gyászt, sebeket, reménytelenséget és hosszú várakozást élők számára ez az ünnep gyengédséggel szól. Nevet ad annak a kegyelemnek, amely ahelyett, hogy siettetne bennünket, hogy hátra hagyjuk viselt terhünket, velünk marad a kitartás időszakaiban. Feloldásra szomjazó világunkban a Mindenkor Segítő Szűz valami mélyebbet kínál: biztosítékot, hogy ha az imádság jelenlétté válik, felfedezhetjük, akkor sem vagyunk egyedül, amikor semmi sem változik.

A szerző a Lay Engagement for Midwest Augustinians (Közép-nyugati Ágostonosok Laikus Elköteleződés) igazgatója.