Az én nagyböjtöm V. – Az élet hozta, Isten hozta!

Milyen az én nagyböjti készületem? A szerkesztőség tagjai hétről hétre sorban megosztjuk olvasóinkkal a nagyböjttel kapcsolatos személyes gondolatainkat, tapasztalatainkat, vállalásainkat.

az-en-nagybojtom-v-az-elet-hozta-isten-hozta

Hosszú nap volt, majd leragadnak a szemeim, de azért még elmegyek a jegyzettömbért és egy tollért. Összeírom a holnap elintézendőket, majd a papírt lerakom magam mellé. Végre itt az édes pillanat, olvashatok a kisasztalon sorakozó könyveim egyikéből. Na, a mámor nem tart sokáig, pár oldal után elálmosodom, le is teszem. Amint lekapcsolom a lámpát, ezerrel beindul az agyam, de sebaj, éjjelilámpa fel, itt a cetli is karnyújtásra, felfirkantom rá az előtolakodott tennivalókat és világmegváltó ötleteimet. Egy biztos, most már nem a memóriám kénye-kedvére vannak bízva: akkora elégedettséggel nyúlok újra a kapcsolóhoz, mintha mindezt már el is végeztem volna.

 

 

 

 

Ahogy visszateszem a fejem a párnára, sorjáznak előttem a ma zoomon, telefonon, emailen hallottak, látottak. Érzések vonulnak fel arcok és szavak formájában. Aggodalom egy Covidot elkapott barátért – kis felháborodással vegyülve „Miért pont ő? Miért mindig a jók?”. Unott „elegem van”-fíling: menekülnék egy rám háruló sziszifuszi teendőtől. Az öröm meleg simogatása, amiért segítettem egy kollégámon, és még meg is tudtam győzni, hogy ez nem teher számomra.  Jóleső elégedettség egy gyorsan, kreatívan végigvitt programért, mely során kedvesen sikerült kicseleznem a tétlenkedő tettestársak időhúzását. Fülemben csengenek az érte kapott elismerő szavak, de leginkább azok csillogó szempárjai töltenek el megelégedettséggel, akikért vállaltam a kockázatot, és beleálltam az „ügy”-be. A meghatottság borzongása, amint egy barátom empátiáról tanúskodó szavai nyitják rám az emlékezés ajtaját. A tehetetlenség, amiért semmit se tudok tenni Szíriában élő embertársaimért. A minap küldött át egy barátom egy interjút az aktuális szíriai helyzetről, és szinte szemeim előtt látom a szép szál, humoros, kiváló damaszkuszi művésztanár barátomat, akinek most a napi betevőért és túlélésért kell küzdenie, a hónapok óta tartó embargó miatt végül is mondhatom így: az én jólétem árán.

 

Ez az a pillanat, mikor a tehetetlen bénultság árukapcsolással nagyböjti elhatározásom felé billenti át a súlyt. Nem, az elhatározás nem a megfelelő szó, hiszen pont arról van szó, hogy nem tettem elhatározást. Nagyböjt elején képtelen voltam bármilyen önmegtagadás mellett dönteni, az egyházammal közösségben vállalt egyszerű pénteki hústilalmon túl. Most nem annyira a máskor jellemző lustaságom okán. Az utóbbi hónapokban átélt váratlan helyzetek sora, melyek hol engem, hol a szűkebb-tágabb környezetemet érték, elementáris erővel szembesítettek azzal, hogy nem sok ráhatásom-ráhatásunk van egészségre, sikerre, élethelyzetekre. Nemegyszer pillanatok alatt foszlott semmivé napi rutinom (az este a listámra firkáltak), és hosszú ideje dédelgetett és kidolgozott terveink közösséggel, családdal, munkatársakkal… Életem szereplői is változnak, kevés azoknak a száma, akiknek képernyő nélkül a szemébe nézhetek, miközben videóhívásoknak hála húsz éve nem látott barátokkal fűződik szorosabbra a kapcsolat. De a pánik és az elkeseredés nem opció számomra hosszútávon. Így aztán

Afelé fordulok biztonságért, otthonért, derűért, új ötletekért, Akiben minden rutinom, tervem, cetlim forrása van. És Vele, lám, már nem annyira elszenvedője, mint inkább kíváncsi figyelője, szemlélője lehetek annak, ami történik.

Ő itt van, csak rajtam áll – ja, azért egyfajta „elhatározás” mégis van –, hagyom-e az egyébként totál legitim rosszérzéseimet magamra csavarodni, vagy átköltözök figyelmemmel Hozzá, és próbálom elfogadni és befogadni Vele, ami éppen történik, ami felém jön.

 

Úgyhogy mikor a minap családi körben felmerült, ki mit határozott el nagyböjtre, én szégyenemben bölcsen hallgattam, de szívem mélyén éreztem, tudtam, a legtöbb, amit tehetek, hogy végre abbahagyom a tevést. Azt kell csinálnom, hogy nem csinálok. Nem menekülök el a dolgok látása, átélése elől az aktívkodásom szemellenzője segítségével. Látni az életet pedig, ha Istenem mellé szegődök, kibírható. Sőt, amikor Rá figyelek, érzem a jelenlétét, amelyben minden és mi mindannyian e földön otthonra lelünk, biztonságra, fényre. Nem, ez nem egy fájdalomcsillapítás a mikro- és makrohelyzet érzékelése ellen, sőt. De Ő itt van velem, velünk.

 

Jellemző rám a miértek – és kiértek – feltevése, újrafogalmazása, a mélyre ásás, és ezzel együtt a tudatosság is. Újévkor még egy év-visszatekintést és évtervezést is végigcsináltam. Mégis, nagyböjtöm egy más irányú mozgást fémjelez.

Évekig muszlimok között élve, és látva a ramadánnal járó önmegtagadások komolyságát, eltávolodtam a nagyböjt ránk, nyugati keresztényekre jellemző „ellelkizésétől”, és a szó szerinti, fizikai lemondás lett a böjt legfontosabb eleme számomra. És, na tessék, most én magam csavarintom ki a böjtölés nyakát.

Nem tehetek mást. Szerető vonzásnak engedek.

Fotó: Prokopp Katalin

Legújabb könyveink: