A befejező, harmadik elmélkedésben a közgazdász szerző Jeremiás próféta egy befektetésének történetét meséli el nekünk. Mit jelent hinni a pusztulásban? Mit jelent bízni, abban, hogy a történet nem ért véget?
Átokból áldás – szabadulás az alkohol rabságából
A közelmúltban jelent meg Farkas Ferenc: „Tenyerembe írtalak” – Elbeszélem, mit tett velem Isten című könyve, melyben a szerző – ötgyermekes édesapa, a legendás péliföldszentkereszti Nyolc Boldogság Közösség egyik alapítója, jelenleg lelkipásztori munkatárs Hódmezővásárhelyen – leplezetlen őszinteséggel ír hitre találásáról majd mély bukásáról és újbóli talpra állásáról. Üzenete egyértelmű: minden gödörből van kiút, Istennél nincs olyan, hogy soha! Az idáig vezető útról kérdeztük.
Tekintettel arra, hogy egy közel kétszáz oldalas könyvet szeretnénk most egy interjúban összefoglalni, térjünk is a lényegre: az igencsak zűrösre sikeredett ifjúkor után húszévesen megtértél, egy Lélekkel eltelt karizmatikus közösség egyik alapítója lettél, majd hamarosan szép családod lett, gyakorlatilag minden rendben volt az életedben, mégis elindultál azon a bizonyos lejtőn lefelé. Mi történt pontosan?
Tíz csodálatos év telt el megtérésünk kezdetétől, amiből ötöt a Nyolc Boldogság Közösség tagjaiként töltöttünk, amikor 1993-ban a körülmények sajátos alakulása folytán el kellett jönnünk közösségünkből. Nem mi döntöttünk így, de el kellett hagynunk lelki családunkat, ahol együtt éltünk más családokkal és megszentelt életű testvéreinkkel. Kénytelen – kelletlen költöztünk haza Hódmezővásárhelyre, ahonnan – feleségemmel, Erikával együtt – származunk.
Ez nagy csalódás volt nekem, és az emberekben való csalódás rávetült az Isten-kapcsolatomra is, és Istenben való csalódásra változott át. Megtérésem előtt, ifjúkoromban igencsak léha életet éltem, alkohollal, drogokkal, bulizással teltek az egyetemista éveim és a közösségünkből, majd Istenből való kiábrándulás után ebbe az alkoholizmusba csúsztam vissza rövid idő alatt.
Az első szabadulásom az alkoholból húszéves koromban következett be egy nagy és radikális megtérésen keresztül, életgyónással, a Lélekkel való betöltekezés által és teljes belső szabadsággal a korábbi függőségeimmel kapcsolatban.
Ez a szabadulás nagyrészt a közösséghez, a karizmatikus megújulásban tapasztalt áldott és szép eseményekhez kötődött, de utólag azt kell mondanom, hogy egy igazi, mély, belső átalakulás nem történt meg bennem annak ellenére sem, hogy éveket töltöttünk el a közösség berkein belül. Amikor kikerültünk onnan és új életet kellett kezdenünk egyedül, távol a közösségünk tagjaitól, akkor egy hihetetlenül gyors mélyrepülés vette kezdetét és egy év alatt ott találtam magam, mint húszévesen, az alkohol fogságában.
Ahogy sodródtál bele az alkoholizmusba, nem gondoltál rá, hogy minél hamarabb – még időben – ki kéne szállni belőle?
Nem, mert fokozatosan alakult ez ki. Voltak időszakok, hogy többször is a pohár után kellett nyúlnom, például amikor hazajöttünk Hódmezővásárhelyre és elkezdtünk építkezni, de amikor végre beköltöztünk az új házunkba és elindítottunk itt a városban egy új imaközösséget, akkor egy rövid ideig nem volt bennem ez az iváskényszer. Sajnos az imacsoport két év után megszűnt, én közben elkezdtem gazdálkodni, és a kemény fizikai munka mellett megint visszatért az életembe a rendszeres alkoholfogyasztás.
Ami addig része volt a mindennapjainknak, közös családi ima, közös misére járás, ezek szép lassan elmaradoztak az életünkből.
A gyerekek kamaszodtak, mi már nem akartuk erőltetni, hogy velünk imádkozzanak, velünk járjanak misére, azután szép lassan én is kikoptam a templomból, abbahagytam az imát. Könnyű volt ezt magamnak megindokolni, a mezőgazdaságban ugyanis sokszor úgy van, hogy akkor kell csinálni a dolgokat, amikor éppen alkalmas az idő, függetlenül attól, hogy milyen nap van, esetleg éppen vasárnap.
Szinte észrevétlenül a teljes Istentől-elhagyatottság állapotába kerültem és már csak az alkohol adott vigaszt, erőt… tipikus alkoholista tapasztalat ez, hogy a szerrel tudok működni, de – úgy éreztem – Isten elengedte a kezemet. Nem volt bennem kimondott vád az Úr felé, de belül, az érzés szintjén az fogalmazódott meg bennem, hogy „megmenthetett volna, de nem tett semmit”. Nem fogalmaztam meg fehéren-feketén, hogy Őt hibáztatom a visszaesésemért, de tudat alatt így éreztem, ezt gondoltam.
A péliföldszentkereszti közösségben, 1989.
Feleséged hogyan reagált erre? Ő kitartott a hitben és melletted, minden nehézség ellenére is?
Feleségem depresszióval válaszolt erre a kialakult családi helyzetre – ez amúgy elég tipikus reakció a függőséggel terhelt családok életében. Hol elment a templomba, hol nem, attól függően, hogy épp milyen állapotban volt. De a hitben azért mindvégig kitartott – ha nem is tűzzel imádkozott, de végigjárta a keresztútját, amit értem és az egész családért ajánlott fel. Lassan-lassan egyébként az egész családunk lemorzsolódott, a leglátványosabban talán Áron fiam, aki már az általános iskola végén elkezdett drogozni, és természetesen hallani sem akart semmiféle közös imáról, de még családi programról se, elzárkózva élte a maga életét. De a többi gyerek is válságba került, mindegyiknek megkérdőjeleződött az Istenbe, családba, szeretetbe vetett hite.
Senki nem akadt a régi barátok közül, aki szólt volna neked, hogy „Feri, térj már észhez, rossz úton jársz”?
Érdekes, de nem. A régi kapcsolatainktól, közösségünktől fizikailag is távol kerültünk, és ahogy permanens függővé váltam, akkor már nem is volt olyan intenzív a kapcsolat közöttünk, talán nem is tudtak róla, hogy mi történik velünk. Az itteni közegben pedig egy kívülálló elmegy az ilyen helyzetek mellett. A család nagyon sokáig nyel és falaz, mert szégyelli azt, ami történik, tehát sokszor ilyenkor egy kívülálló tehetne valamit, de erre nagyon nehezen vagyunk kaphatóak, mert nem akarjuk mások privát szféráját megsérteni. Tehát nem volt senki, aki észhez térített volna. Utólag azért megtudtam, hogy sokan-sokan imádkoztak értünk ebben az időszakban, látva, érzékelve nehéz helyzetünket…
Mikor jött el az a pillanat, hogy felismerted: bajban vagy, változtatni szeretnél, segítségre van szükséged?
A feleségem tíz év után végül ultimátumot adott: vagy változtatok, vagy el kell költöznöm itthonról. Mondott korábban is sok mindent, kiabált, veszekedett, próbált rávenni, hogy álljak meg a lejtőn, de ebben a szituációban az volt az ijesztő, hogy teljesen nyugodt volt és higgadt, minden szava kimért és megfontolt volt. Akkor egyből megvilágosodtam, és tisztán éreztem, ha nem akarom örökre elveszteni a vele és a családommal való kapcsolatot, akkor lépnem kell. Érdekes módon rögtön tudtam, hova kell fordulnom: az Anonim Alkoholistákhoz. Menet közben ugyanis már tudomást szereztem róluk, tudtam, hogy helyben is van egy kis csoportjuk, tudtam, hogy ki az az ember, akit fel kell keresnem. El is mentem hozzá, és azonnal őszintén elmondtam, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok, ő pedig azt javasolta, hogy ne a helyi csoportba, hanem a szegedi anonim alkoholisták jól működő csoportjába kezdjek el járni. Még azon a héten elmentem Szegedre. Ez volt a gödör alja, innen azután már fölfelé vezetett az út.
A gödör mélyéről is van visszaút Istenhez?
Nincs olyan mélység, olyan elveszettség, ahonnan ne lehetne újra visszafordulni Istenhez. Azt fedeztem fel, hogy nemcsak, hogy nem hagyott el, hanem akkor is végig velem volt, amikor én nem vettem róla tudomást, amikor újra magamat pusztítottam. Viszont nagyon fontos a segítségkérés. Én már magamtól ugyanis nem találtam azt az ajtót, ami visszafelé vezet, nem találtam a kulcsszavakat ahhoz, hogy újra felfedezzem azt a bennem lakó Istent, aki végül is segíthet megváltozni.
Farkas Ferenc könyvének borítója, elő és hátlap.
És te kitől kértél segítséget?
Szegeden elkezdtem járni az Anonim Alkoholisták gyűléseire, de ez önmagában nem volt elég, olyan masszív alkoholfüggő voltam. Kis lépéseket meg tudtam tenni, de mindig visszaestem. Végül egy doktornő segített, aki elkezdett velem komolyan foglalkozni, és javasolta, hogy vállaljak be egy féléves bentlakásos elvonókúrát a szigetvári kórház addiktológiai osztályán. Ez abban különbözik a többi elvonótól, hogy itt nem rövid és gyors megoldásokkal, gyógyszerekkel próbálnak segíteni, hanem egy hosszabb terápiával gyógyítanak, aminek a lényege a gyógyszermentesség és az, hogy a gondolkodásod, személyiséged átalakulásával, Isten segítségével gyógyulhatsz meg teljesen. Ez az ún. Minnesota-modell, az USA-ban alkalmazták először, itthon pedig a szigetvári orvosi team honosította meg, nagy hatékonysággal működött, működik azóta is. Nekem még az volt nagyon fontos a szigetvári félévvel kapcsolatban, hogy a józanodással párhuzamosan az Isten-kapcsolatom is helyreállt, köszönhetően a főorvosnő egy mondatának.
Mi volt ez a mondat?
Azt mondta nekem ez a mélyen hívő asszony, hogy „nem Isten hagyta el magát, hanem maga hagyta el az Istent.” És hogy most csak annyi a dolgom, hogy szépen menjek vissza hozzá, bár Ő soha nem hagyott el engem, mindig itt volt velem.
Ez ilyen egyszerű?
Ez nagyon triviális így, de a gyógyulásaim, megtéréseim útján sokszor megtapasztaltam, hogy Isten egy-két embere néhány mondattal nagyon át tudta bennem állítani a váltót. A fordulópont a gyógyulásomban ténylegesen ez a mondat volt, mert egy olyan lavinát indított el bennem, hogy napokig nem tudtam tőle aludni. Először el sem akartam hinni, hogy ez ilyen egyszerű volna, hogy most csak úgy fogom magam és újra Isten karjaiban találhatom magam! Ez gyakorlatilag a tékozló fiú története. Persze még innen sem volt könnyű, mert ugyan erős lelki alapokat adott a szigetvári terápia, de amikor hazajöttem, akkor hamar kiderült, senki nem fog hasra esni attól, hogy én már száz napja józan vagyok, főleg nem a feleségem, Erika. Az előző tíz év masszív alkoholizmusához képest ez a száz nap egyáltalán nem volt sok.
Te már biztos voltál benne, hogy meggyógyultál, de erről még meg kellett győzni a családodat is?
A függőséggel érintett emberek azt mondják, hogy a pohár mindig egy karnyújtásnyira van, magabiztosak ezért nem lehetünk, de Istenben bízhatunk. Minden nap egy új 24 óra, amit imádsággal kezdek, Istenre bízok. Nem távlatokban gondolkozom, nem ígérem meg, hogy soha többé nem iszom, hanem azt tudom mondani, hogy
Hála Istennek, ma nem ittam, és holnap is ezzel a reménnyel fogok felkelni. Most is számolom a napokat, jelenleg 5600 fölött vagyok.Tizenöt éve nem ittam.
Gyermekeim már fiatal felnőttek voltak, amikor hazatértem Szigetvárról, ők hamarabb örültek, hamarabb elhitték, hogy megváltoztam, a feleségemnél azért lassabban ment a dolog. De szép lassan újra közel kerültünk egymáshoz, ő is meg tudott bocsátani nekem. Hazaérkezésem után szinte azonnal elmentünk Medjugorje-ba, ahol megszabadultam a dohányzás szenvedélyétől is: betettem az utolsó doboz cigarettámat a Jelenések hegyén álló Szűzanya-szobor talapzata alá, és azóta sem gyújtottam rá…
Medjugorje-ban rögtön kaptunk egy új életfeladatot is: itt kezdtünk el Erikával együtt tudatosan imádkozni Áron fiúnkért, aki akkor már évek óta drogozott. A közös ima fokozatosan egymás és Isten felé fordított bennünket.
Gyógyulásod után szembesültél vele, hogy milyen károkat okozott alkoholizmusod a gyermekeid, a családod számára: hitválság, Istentől elfordulás, függőségekbe menekülés volt a reakciójuk. Hogyan tudtad ezt a lelkiismereti terhet elhordozni?
Amíg ittam, addig egyfajta fátyol volt a szemem előtt, nem láttam tisztán, hogy mi történik körülöttem, általam, miattam, de persze az alkohol érzéstelenített is ezekkel a dolgokkal kapcsolatban… Akkor kezdett el ez a felismerés élesen fájni, amikor Szigetváron voltam, és ott össze kellett számolnom az éveket, és rá kellett döbbennem, hogy tíz éven keresztül milyen károkat okoztam a családomnak. De a folyamat végére azután már egyfajta hála is kialakult bennem, hogy egyáltalán eljutottam ide, hogy ezt felismerhettem. Sok olyan sorstársat láttam ott ugyanis, akiknek nem sikerült megkapaszkodni, nemhogy tíz, de még húsz év után sem.
Annak is örültem, hogy tíz év visszaesés után újra itt vagyok, 45 évesen, és van még idő előttem, hogy változtassak, változzak.
Bizonyos dolgokat ugyanakkor nem lehet teljes egészében helyrehozni. Kerestem a kiengesztelődést a családtagokkal és másokkal is, akiket ezekben az években megbántottam, de mindenképp volt bennem lelkifurdalás, főleg amikor szembesültem azokkal a bibliai versekkel, amelyek egy az egyben az én helyzetemről szólnak, például amikor Jézus azt mondja: „…aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.” (Mt 18,6)
A gyerekeimmel sikerült sokat beszélgetni ezekről az évekről, ők is elmondták az érzéseiket, mindazt, amit megéltek abban a tíz nehéz évben. Ők mondták ki, hogy a családi átokból végül áldás fakadt, Isten a rosszat jóvá, üdvösségszerzővé alakította át. Közösen megtapasztaltuk, hogy mekkora az Isten irgalma és kegyelme, mert ha ebből a mélységből fel tudtunk állni az Ő segítségével, akkor bármi lehetséges ezután!
Milyen áldások fakadtak a megbocsátásból, a közös újrakezdésből?
Kinek-kinek az életében kialakult egy személyes, mély Isten-kapcsolat, intenzív imaélet. Ha megmaradunk egy átlag keresztény családként, akkor nem lett volna ilyen intenzitása az Úr felé fordulásunknak. Olyan Isten-tapasztalatokat szereztünk, amelyek nem lettek volna átélhetőek ezek nélkül az évek nélkül. Mindezekre olyan hitet tudtunk építeni, amelyet a gyerekek a saját személyes nehézségeik esetén is mozgósíthatnak. Egy élő és közvetlen példa lebeg a szemük előtt, hogy minden nehézségen túl lehet jutni Isten segítségével.
Nagyon erősen megtapasztaltuk, hogy van értelme kitartóan imádkozni valamiért vagy valakiért, újra és újra Isten elé vinni ügyeket, személyeket.
A legjobb példa erre Áron fiam esete. Amikor hazajöttem Szigetvárról és láttam, hogy Áron milyen mélységekben van, akkor elkezdtünk érte együtt imádkozni, de úgy látszott, hogy nincs változás, sőt, a helyzet még rosszabbodott is bizonyos szempontból. Egy ponton el kellett küldenem otthonról, mert már nem lakhatott velünk, többször előfordult, hogy a mentők hozták haza, néha a legrosszabb forgatókönyv jutott eszünkbe. Ez így ment hét éven keresztül, minden évben elmentünk a Rózsaeső-imaestre, és minden évben ugyanaz volt az első számú kérésünk, amit felírtunk a Kis Szent Teréznek „címzett” papírra… Hét év után, számunkra teljesen váratlanul megtörtént a fordulat: Mirjam lányom esküvőjén Áron – aki már évek óta nem tette be a lábát templomba – nagyon megérintődött a nászmise közben és megértette, hogy Isten hívja őt a változásra. Még aznap jelezte nekünk, hogy szeretne meggyógyulni, de segítségre van szüksége. Nekem ott helyben összeállt, hogy ez olyan, mint Jerikó története a Bibliában: az Úr azt kérte a választott néptől, hogy hétszer járják körül a várost és hétszer fújják meg a harsonákat! Sokáig ott sem történt semmi, de ők mégis csinálták tovább, nem csüggedtek el. Sokszor ez a mi részünk, amit bele tudunk tenni, hogy hiszünk, kitartóan hiszünk. Mély megtapasztalásom volt az is, hogy Istennek nem az a fontos, hogy mikor történik meg egy kegyelmi változás, hanem az, hogy megtörténjen egyáltalán. Minket szorít az idő, de Őt nem, Isten örökkévaló, Ő más dimenzióban is lát: Ő több legyet akar ütni egy csapásra, azt akarja, hogy közben az én hitem is növekedjen. És ha az a fordulat beérik, akkor annak hatalmas tanúságtevő ereje van! Áron elment gyógyulni Medjugorje-ba, a Cenacolo-közösségbe, ahol hosszú éveken keresztül élt és dolgozott, és közben több száz, több ezer embernek tett tanúságot a gyógyulásáról, arról, hogy mit tett vele az Isten! Nagyon-nagyon sokan épültek az ő történetéből, és épülnek azóta is. Ezért én azt mondom, hogy van értelme a családban is imádkozni: látszólag Jézus alszik a csónakban, de igazából a kezében tartja a dolgokat!
Családi kép Áronnal a Cenacolóban, 2015.
Szeretem a happy end-del végződő történeteket, és a tiéd minden szempontból az: „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” vagy esetleg vannak még kihívások, amelyekkel a mai napig meg kell küzdened?
Mindig vannak kihívások, újabb események a családban, mindig vannak imatémák. A közelmúltban megjelent könyvem kapcsán nagyon sok imakérést kapunk. Megadtam a könyv végén az e-mail címemet és bátorítottam is az olvasókat, hogy írjanak nekem, osszák meg velem ők is a tapasztalatukat, és tényleg sokan írnak, súlyos élethelyzeteket osztanak meg, és kérik az imáinkat.
Egy másik kihívás, hogy a feleségemmel végül visszataláltunk az egykori közösségünkhöz, a Nyolc Boldogság Közösséghez, és nemrégiben végleges elköteleződést tettünk. Itt is várnak ránk mindig a különböző közösségi szolgálataink.
Kihívás az is, hogy kirepültek a gyerekeink, van öt unokánk, 60 éves vagyok és keresem, hogy ebben az új életszakaszban mit tartogat számomra az Úr. Nem egy megelégedett nyugdíjas életet képzelek el magamnak, hanem aktívan akarom szolgálni Istent és hirdetni az Ő dicsőségét, amíg éltet.
Miért döntöttél úgy, hogy egy könyvben megírod a – rád nézve nem mindig hízelgő – történetedet?
Többen végighallgatták a tanúságételemet és sokan biztattak, hogy jó lenne megírni mindezt, mert sokat segíthet másoknak. Az emberek ugyanis nemcsak a diadalmeneteket akarják látni-hallani, az Istenhez vezető út sokszor elesésekkel, botlásokkal, felállásokkal van tarkítva, és ez adhat erőt másoknak is. Sokat jelentett nekem, amikor Josip Loncar horvát karizmatikus evangelizátor egy lelkigyakorlaton arról beszélt, hogy
a talentumaink nem azok, amikben ügyesek vagyunk, hanem a talentumom az, amit Isten tett velem. Amit Isten cselekedett az életemben, az a legnagyobb kincsem.
És ha belegondolok, ez igaz: mi más volna életem kincse, mint amit Istentől kaptam: szabadságot, megtérést, gyógyulást, közelséget. A talentumaim sokasítása, szaporítása pedig az, hogy mindezt elmondom másoknak. És Josip még azt is mondta, hogy ha mindezeket megírom egy könyvben, akkor az olyan, mintha betenném egy bankba a talentumaimat. Ez szöget ütött a fejembe, hiszen így sokakhoz eljuthat a történetem, azokhoz is, akik nem ismernek. Katona István atya is biztatott, hogy írjam le a történetemet, mert ma az emberek a tanúságtevőkre kíváncsiak, nem a tanítókra.
Feleségem nagyon sokat segített a könyv végső megformálásában. Az a szép benne, hogy ez a történet igaz. Már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Azáltal, hogy őszintén elmondok benne mindent, a történet szépsége, Isten művének szépsége még jobban kidomborodik benne. A visszajelzésekből pedig azt szűrtem le, hogy az én őszinteségemre az emberek is őszintén válaszolnak, és elmondják nekem mindenféle bajaikat-örömeiket.
Nekem magamnak is sokat jelent a saját könyvem. Emánuel nevű fiam, aki jelenleg papnak készül, azt mondta a könyv kapcsán: „amit leírtál apa, azért már érdemes volt élni”.
* * *
Farkas Ferenc: „Tenyerembe írtalak” – Elbeszélem, mit tett velem Isten… című könyve a Marana Tha kiadónál jelent meg 2022-ben. Kapható a nagyobb katolikus könyvesboltokban, illetve megrendelhető az interneten.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!