Spiritualitás a szinódus záródokumentumában

szerk. Prokopp Katalin

Mi, laikus hívek – tisztelet a kivételnek – nemigen szoktunk egyházi dokumentumokat elolvasni, még ha a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlésének második ülésszaka Záródokumentumáról is van szó, melyről megjelenése után azon frissiben megjelentettünk már egy rövid cikket. Különösen megörültem hát, amikor a Sophia Egyetem által szervezett novemberi videókonferencián Luis Marín de San Martín püspök, a püspöki szinódusi titkárság altitkára élvezhető, jól strukturált előadást tartott a dokumentumról. Ennek a jelentős részét közöljük magyar nyelven. Innen püspök úr szavai:

A reform az életben gyökerezik, és ezért ideiglenes, hisz a nekünk adott időben valósul meg. Az idő érthető kronoszként, azaz mennyiségi természetű időként, amelyet a pillanatok egymásutánisága jellemez, és eredménye az öregedés, „az idő múlása”. Viszont az egyházban megélt időt kairosznak, egy minőségi természetű időnek határozták meg, ami az órával nem mérhető. Ez egyszerre szerencse, kockázat, valamint egyedülálló és megismételhetetlen lehetőség.

Ha kihasználjuk a pillanatot, örökké tart. Ha kételkedünk, eltűnik, mint minden, ami ideiglenes.

Ez a mostani egy fontos, életet megváltoztató pillanat, felsejlik az általunk is épített sorsunk horizontja. Jó lehetőség ez arra, hogy elmélyítsük az élő Krisztusról, és ezáltal az Egyházról szerzett tapasztalatainkat. De ahhoz, hogy Isten kegyelmének, üdvözítő tevékenységének csatornája lehessünk a világban, részünkről alázatra, bizalomra, felelősségre és elkötelezettségre van szükség. Hagynunk kell, hogy a kairosz betörjön a kronoszba. A megújulásnak, jobban mondva reformnak ebben a perspektívájában rajzolhatók fel a Záródokumentumban jelen lévő spiritualitás alapvonalai.

Kiindulópont: a megtérés

A szinodalitás lelkisége a Szentlélektől fakad, és szükséges hozzá Isten igéjének meghallgatása, szemlélődés, csend és a szív megtérése. A Dokumentum különböző részeit összekötő szál éppen a meghívás a megtérésre: a Lélek általi megtérésre (1. rész), megtérésre a kapcsolatokban (2. rész), a folyamatokban (3. rész) és a kötelékek terén (4. rész). Bár az 5., utolsó résznél a címben nem szerepel a megtérés szó, de szó van benne a megtérésről a tanúságtételre, a misszióra. A Záródokumentumban megjelenik a felismerés, hogy a meghívás a misszióra egyúttal hívás mind az egyes részegyházak, mind az egész egyház megtérésére (11. pont), az Evangelii gaudium apostoli buzdításban jelzett perspektívában (vö. 30. pont).

De mire való megtérésre kapunk elsődlegesen meghívást? A szentségre: a szinodalitás célja az egyház koherenciája és szentsége.

A szinodális egyház az egyetlen egyház, az Úr Jézusé. A Lumen gentium emlékeztet bennünket arra, hogy mindenki, aki hisz Krisztusban, függetlenül státuszától vagy rangjától, a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére van meghívva, és hogy ez az életszentség elősegíti magának a társadalomnak emberibb életmódját is. Az egyház szentsége a kegyelem gyümölcseiben nyilvánul meg – és kell, hogy megnyilvánuljon –, amelyeket a Lélek a hívőkben terem. Ez a kegyelem különböző formákban fejeződik ki mindazokban, akik a tökéletes szeretetre törekszenek, és ily módon létük mások számára is épületes. Vagyis ugyanaz a szentség működik mindazokban, akiket Isten Lelke mozgat, függetlenül attól, hogy milyen életállapotúak, és milyen feladatokat végeznek (vö. LG 39-41). A megtérés egyfajta követelménye a szinodalitásnak.

„A szinodális út valóban a gyakorlatba ülteti azt, amit a zsinat az Egyházról mint misztériumról és az Egyházról mint Isten népéről tanított, akik az evangélium meghallgatásából fakadó folyamatos megtérés révén a szentségre hivatottak. Ebben az értelemben a szinodális út hiteles lépés a II. Vatikáni Zsinat tanításának befogadásának során, amely elmélyíti a zsinat inspirációját, és prófétai erejét a mai világ számára újra megerősíti.” (Záródokumentum, 5.). Ez ráébresztett minket arra, hogy a szinodalitás megéléséhez bűnbánatra és megtérésre van szükség részünkről.

Csak akkor tudjuk feltérképezni a tőlünk kért megtérést, ha megfigyeljük az evangéliumokat, hogy megtanuljuk, magunkévá tegyük belőlük Jézus magatartását (vö. 50.).

És itt bontakozik ki az egyik olyan téma, amelynek a Dokumentum különös figyelmet szentel: a kapcsolati megtérés. Az evangéliumból meg kell tanulnunk, „hogy a kapcsolatokkal való törődés nem csupán stratégia vagy a nagyobb szervezeti hatékonyság eszköze. A kapcsolat és az érzelmi kötődés eszköz, amely által az Atya kinyilatkoztatta magát Jézusban és a Lélekben. Amikor kapcsolataink, még törékenységükben is, engedik, hogy Krisztus kegyelme, az Atya szeretete, a Lélek közössége felragyogjon, akkor életünkkel valljuk meg a Szentháromság Istenébe vetett hitünket.” (uo.).

_{Luis Marín de San Martín OSA, a a szinódusi titkárság altitkára, az előadás szerzője}

Szentháromságos alap

A második ülésszakban hangsúlyos volt a szinodalitás szentháromságos alapja. Megerősítette, hogy a missziós szinodális egyház természetének megértéséhez elengedhetetlen a szentháromságos alap, és ebben különösen hangsúlyos az elválaszthatatlan kapcsolat Krisztus műve és a Szentlélek műve között az emberi történelemben és az egyházban (vö. Instrumentum laboris 23).

A szinodális közösség a Szentháromság életén alapul, ezért a Szentháromságra vonatkoztatás megelőz és megmagyaráz minden szentségi fejleményt. Ez a kulcsa annak, hogy a közösséget, a részvételt és a missziót a maga valóságában és terjedelmében megérthessük. Számomra döntő fontosságúnak tűnik, amita Záródokumentum erről mond a 15. pontban:

„Az egész keresztény lét forrása és horizontja a Szentháromság misztériumában van, amely a hit, a remény és a szeretet dinamizmusát ébreszti fel bennünk.”

Ugyanígy nagyon szép a Szentháromságra utalás  az egyház egységének és sokféleségének témájánál: „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép” (Lumen gentium, 4) tanúságot tehet a Szentháromságban megalapozott kapcsolatok erejéről. És bizonyára gazdagságként integrálhatja a hivatás, a kor, a nem, a foglalkozás, az állapot és a társadalmi hovatartozás különbözőségeit, amelyek minden keresztény közösségben jelen vannak (vö. 34.). Más utalásokat is találunk, amikor a keresztény beavatás útján belül a keresztségről beszélünk, a beavató szentségről, amely által a keresztény be lesz vezetve a húsvéti hitbe és a szentháromságos és egyházi közösségbe (vö. 24.).

A Szentlélek szerepe

A második ülésszak kezdetétől fogva egyetértés volt abban, hogy a Dokumentumban utalni kell a szinodális lelkiségre, szem előtt tartva, hogy Szentlélek nélkül nincs se szinódus, se szindalitás. A Dokumentumban, különösen az első részben, 32 utalás található a Szentlélekre: húsvéti ajándékként jelenik meg (vö. 12.), aki lelket, életet és harmóniát ad. A szinodalitás az egyház életének és küldetésének sajátos stílusa, természetét úgy határozhatjuk meg, mint együtt haladás, és mint Isten népének gyülekezete, melyet az Úr Jézus  hívott össze a Szentlélek erejével az evangélium hirdetésére. Ezért az egész szinodális folyamat egy felhívás az egyház számára, hogy meghatározza az irányt, amit a Szentlélekre hallgatva követ.

Ő az isteni természet részeseivé tesz bennünket (vö. 22.). A Szentlélektől a keresztségben kapott felkentségnek köszönhetően (vö. 1Jn 2,20-27) minden hívő rendelkezik az evangélium igazságának belső ismeretével, amelyet sensus fidei-nek nevezünk. Ez azt jelenti, hogy van egyfajta, az isteni valóságokhoz hasonló természete, amely azon alapul, hogy a megkereszteltek a Szentlélek által „az isteni természet részeseivé válnak” (Dei Verbum, 2).

Aztán a Lélek egyesíti az egyházat azáltal, hogy harmóniát teremt a sokféleségben, és megnyit bennünket az igazi meghallgatásra.

Krisztus a Szentlélek kegyelmével, szívünket az övére formálva, megadja nekünk a meghallgatás képességét (vö. 51.), hogy legyőzzük az önzést és az individualizmust. „Amikor meghallgatjuk testvéreinket, részesei vagyunk annak, ahogyan Isten Jézus Krisztusban mindenkinek elébe siet” (uo.).

A szinodális folyamat megmutatta, hogy a Szentlélek folyamatosan a legkülönfélébb karizmákat és szolgálatokat ébreszti Isten népében (vö. 36. és 57.). Krisztus Testének felépítésében is sokféle tag és funkció van. A Lélek az Egyház javára osztja szét különböző ajándékait, annak gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint (vö. 1 Kor 12,11).

Ő ad indító lökést a missziónak (vö. 91. és 100.). Segíti az egyházat abban, hogy tanuljon a tapasztalatokból, hogy újrakalibrálja a cselekvési terveket, és figyelmes maradjon arra, mit akar Isten. A tekintetünket a döntések missziós eredményeire irányítja, és vezet bennünket minden időben és körülményben (vö. Jn 14,16).

Az idők jelei

A hamis spiritualizmus elkerülése érdekében a II. vatikáni zsinat figyelmeztett az idők jelei fontosságára. A két nagy zsinati dokumentumot, a Lumen gentiumot (a kifelé forduló egyházról) és a Gaudium et spest (a egyház belső életéről) egységben kell olvasni: az Ige megtestesül, az evangélium megvilágítja a konkrét történelmet. A Krisztusban részesülő egyház célja egyedül az, hogy a vigasztaló Szentlélek vezetése alatt folytassa magát Krisztus művét. E feladat elvégzése érdekében az egyház állandó dolga, hogy megvizsgálja és az evangélium fényében értelmezze az idők jeleit. Így minden nemzedéknek megfelelő módon válaszolhat az emberek örök kérdéseire, amelyek a jelen és a jövő élet értelmére és egymáshoz való viszonyukra vonatkoznak. Mert ismernünk és értenünk kell a világot, amelyben élünk, annak elvárásait, törekvéseit és gyakran drámai jellegét (vö. GS 3-4). A Dokumentumban magát az idők jelei kifejezést csak egyszer találjuk meg (vö. 27.), de a gondolat nagyon is jelen van benne. Például: „a megkülönböztetés mindig egy adott kontextusban bontakozik ki, amelynek összetettségét és sajátosságait a lehető legteljesebb mértékben meg kell érteni” (85), összekapcsolva „az egész Egyház egységét alkotó kötelékekre fordított figyelmet az egyes helyi egyházak sajátosságainak, történelmének és hagyományainak elismerésével és megbecsülésével”. (124.). Így „a világra való nyitottság lehetővé teszi, hogy felfedezzük, hogy a Lélek az evangélium magvait a bolygó minden szegletében, minden kultúrában és minden emberi közösségben elvetette” (56). Az evangélium hírüladása mindig inkulturált (vö. 103).

Kihívások

Öt kihívás került különösen is fókuszba: első a spirituális kihívás.

Az egészséges szinodális lelkiséghez szükség van Isten Igéjének meghallgatására, szemlélésére, csendre és a szív megtérésére, valamint személyes és közösségi imára.

Aszkézist, alázatot, türelmet, megbocsátásra és megbocsáttatásra való készséget is igényel. Hálásan fogadja a Szentlélek által osztott ajándékok és feladatok sokféleségét. Teszi mindezt Krisztus Jézushoz hasonlóan karrierizmus, irigység és hatalomvágy nélkül. Gyümölcséről ismerjük fel: ilyenkor történik meg, hogy az egyház mindennapi életét a sokféleségben való egység és harmónia jellemzi. Az ebbe az irányba fejlődéshez egyénként és közösségként kísérésre, támogatásra van szükségünk, beleértve a lelkiségi képzést és a lelkivezetést (vö. 43).

A második kihívás a közösségi aspektus. Senki sem haladhat egyedül a hiteles lelkiség útján.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház Isten népe, amely az Úr Testéből táplálkozik, mely szentség forrása annak a közösségnek és egységnek, mely az Ő Testét alkotja (vö. 16). A Dokumentum bemutatja az egyház sokarcú közösségét és kapcsolatait: a hívek közössége (communio Fidelium) egyúttal a helyi egyházak közössége (communio Ecclesiarum), amely a püspökök közösségében (communio Episcoporum) nyilvánul meg (vö. 18).

„A szinódus egyháztanának összefüggésében, Isten népére vonatkoztatva, a közösség fogalma az Egyház misztériumának és küldetésének alapvető lényegét fejezi ki” (31).

A 110. pontban pedig, amikor azt mondja, hogy „helyi egyházak közössége a hívek egységének kifejeződése az egy Egyházban”, egy nagyon konkrét kihívást is megfogalmaz: „a szinodális megtérés minden egyes embert arra hív, hogy tágítsa ki szívét”. A lelkipásztori tevékenység nem korlátozódhat az egymással már összhangban lévő emberek közötti kapcsolatok gondozására, hanem elő kell segítenie a találkozást minden férfival és nővel.

A harmadik kihívás, amelyet a szinódus felismert, az ökumené. Ahhoz, hogy missziós szinodális egyházként növekedjünk, és a Szentlélek ösztönzése alatt a keresztények látható egysége felé haladjunk, kulcsfontosságú, hogy  értékeljük a különbözőségeket, és a kapcsolatokat a csoportok között (vö. 40.). A Dokumentum több pontot szentel az ökumenizmusnak. A 23. bátran kijelenti, hogy az ökumenizmus mindenekelőtt lelki megújulás kérdése. Majd kihívást jelentő programot állít elénk, amikor emlékeztet bennünket arra, hogy ez „megköveteli a bűnbánati folyamatokat és a múltbeli sebek emlékeinek gyógyítását, és ahol szükséges, a bátorság megtalálását, hogy testvéri korrekciót találjunk az evangéliumi szeretet szellemében”.

A negyedik kihívás ebben az én szubjektív felsorolásomban a társfelelősség. A keresztény közösségben mindenkinek differenciált társfelelőssége van a misszióért (vö. 26.). Ez a „differenciált társfelelősség” kifejezés megtalálható a 28., 36., 77., 89., 147. pontokban is. Azt jelenti, hogy „a A közösség minden tagját tiszteletben kell tartani, és a közös döntéshozatal céljának fényében értékelni kell adottságaikat és képességeiket” (89.). Valóban érződik, hogy szükség van az intézményes közvetítés többé-kevésbé szervezett formáira (vö. 89. sz.).

Ebben a perspektívában a felszentelt szolgálattevők arra kapnak meghívást, hogy újra felfedezzék a társfelelősséget szolgálatuk gyakorlása során,

amelyben az Isten népe többi tagjával való együttműködés is szükséges.

A szöveg nem csak a feladatok és felelősségek tagoltabb elosztását szorgalmazza, hanem annak bátrabb megkülönböztetését is, hogy mi tartozik feltétlenül a pap feladatkörébe, és mit lehet és kell átruházni másokra. Így nagyobb esély lesz rá, hogy „minden szolgálatot lelkileg egészségesebb és lelkipásztori szempontból dinamikusabb módon gyakorolják” (74.).

Az utolsó kihívásként magát a szinódus célját képező missziót említeném (vö. 3.). Minden megkeresztelt személy arra van meghívva, hogy főszereplő legyen a misszióban, hisz mindannyian missziós tanítványok vagyunk (4.). A szinodalitás tehát mély hivatás- és missziós tudatosságot feltételez. Ebből fakadnak a megújult stílusú egyházi kapcsolatok, az új részvételi dinamikák és az egyházi megkülönböztetés, valamint az értékelés kultúrája. Mindez csak akkor jöhet létre, ha a missziós munkát célzott képzési folyamatokkal kísérjük (vö. 141.). Érdekes a digitális kultúrára (vö. 149.) és a társadalmi tanításra (vö. 151.), mint missziós területekre való utalás. Ebben az értelemben nagyon fontosnak tűnik számomra a lelkipásztori szolgálat új formáit feltáró missziós kreativitásra való felszólítás (vö. 111.).

Zárszó

Az előző, 2018-ban tartott, fiataloknak szentelt szinóduson Ferenc pápa rendkívül kifejezően azt mondta, a szinódus feladata: hogy álmokat fakasszon rügyre, próféciákat és jövővíziókat hívjon életre, reményeket virágoztasson ki, bizalmat ébresszen, sebeket kötözzön be, kapcsolatokat szőjön, a remény hajnalát támassza fel, egymástól tanuljon, és pozitív képeket teremtsen, amelyek megvilágosítjék az elméket, felmelegítik a szíveket, erőt adnak a kezeknek, és az evangélium örömétől túlcsorduló jövő képét vetítik elő. Kilenc szinodális ige: rügyre fakaszt, életre hív, kivirágoztat, ébreszt, bekötöz, sző, feltámaszt, tanul és teremt. A Szentatya pedig a püspöki szinódus 16. közgyűlésének október 26-i záró köszöntőjében Madeleine Delbrêl néhány verssorát idézte:

„Éltesd velünk az életünket,

nem mint egy sakkjátszmát, ahol minden ki van számítva,

nem mint egy meccset, ahol minden nehéz,

nem mint egy elméletet, amibe belefájdul a fejünk,

hanem mint egy véget nem érő ünnepet, ahol a találkozás veled megújul,

mint egy balettet,

mint egy táncot,

a kegyelmed karjaiban,

a zenében, amely szeretettel tölti el a világegyetemet”.

Ezek a verssorok – mondta a Szentatya – háttérzenévé válhatnak a Záródokumentum befogadásához.