Az ember válasza Isten szeretetére

Isten mindig szeret, végtelenül. Szeretete mindig közel van hozzánk, és fenntart bennünket életünk minden pillanatában. Ha képekben akarnánk kifejezni Isten szeretetének jellemző vonásait, az a Szentírásban előszeretettel használt kép juthatna először eszünkbe, ami más lelki írásokban is gyakran előfordul: Isten úgy szeret minket, ahogyan a vőlegény szereti menyasszonyát.

Az őrülten szerelmes emberhez hasonlóan, Isten szeretete felülmúlja a szeretett személy értékét. Annyira szereti őt, hogy mindent szépnek, pozitívnak lát benne. Mindent elnéz neki, még hibáit is, amelyeket bár észrevesz, szeretete mégis eltakarja és felülmúlja azokat.

Van egy másik hasonlat is, amely ugyanilyen kifejezően árulkodik Isten irántunk való szeretetéről. Az édesanya szeretetének képe ez, aki fiát mindig várja, képes befogadni őt és mindent elfelejt neki, még ha fájdalmas vagy szégyenteljes helyzetbe került is. Mert az anyai szeretet ilyen: kiolthatatlan és lényegretörő. Erről a fia iránti szeretetről tett hősies tanúságot Mónika, Ágoston anyja. Mégis, Mónika szeretete Isten szeretetéhez képest halvány árnyék csupán.

Az evangélium megrázó, és egyszerre titokzatos oldalakban tárja fel Isten szeretetét. Hiszen az Ő szeretete olyan, mint egy atya megható szeretete, aki tékozló fia elé siet (vö. Lk 15, 11-32); aki otthagyja a kilencvenkilenc bárányt, hogy az elveszett után menjen (vö. Lk 15, 4-7); aki arra hívja az embert, hogy bocsásson meg hetvenszer hétszer, ahogyan Ő is mérték nélkül megbocsát (vö. Mt 18, 21-22).

Sőt, az Atya szeretete egészen odáig megy, hogy elküldi Fiát – aki maga is Isten, a Szentháromság tagja –, hogy magára vegye emberi természetünket; hogy ugyanolyan emberré válva, mint mi vagyunk, meghaljon értünk azért, hogy minden bűnünktől megváltson minket és bevezessen Országa örömébe.

Amikor akár csak egy pillanatra is eljutunk oda, hogy megízleljük ezt a szeretetet, minden átalakul számunkra: az élet amit kaptunk, a minket körülvevő világ, minden örömteli vagy fájdalmas esemény. Minden Isten személyes ajándékának pecsétjét hordozza magán, aki engem is szentnek akar, mert Ő szent (vö. 1 Pt 1, 16).

Ez a keresztény élet alapja: Isten minden ember iránti szeretete.

Ennek az Istennek kell teljes mértékben válaszolnunk azzal, hogy neki ajándékozzunk magunkat.

De miben áll ez a válasz? Mi a lényege?

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy Isten irántunk való szeretete olyan nagy, hogy Istenné alakítja azt, aki hagyja, hogy ez a szeretet teljes mértékben magával ragadja. Így az ember visszatérése Istenhez bizonyos módon Isten önmagához való visszatérése lesz.

Ez az imádság legmagasztosabb és legigazibb pillanata.

Az imádság fogalmát általában a létező számos imaforma megjelölésére használjuk, amelybe beletartozik a kérő imától kezdve a belső ima, a liturgikus ima és a szentségi imák. Kétség kívül ezeknek az imáknak mindegyike alkalmas arra, hogy kapcsolatba hozzanak bennünket Istennel, vagy arra, hogy a Vele való bensőséges kapcsolatot kifejezésre jutassák; igazából azonban sohasem azonosak teljesen magával az imádsággal.

Az imádság és az imák között lényegi különbség van, amelyet megpróbálok bemutatni. A bemutatást egy nem teljesen tudatos, de emiatt mégsem kevésbé lényeges imádság-típus ismertetésével kezdem.

Amikor éjszaka tekintetünket a csillagos égre emeljük, a végtelen szépségű természet elbűvöl bennünket, és csodálattal tölt be minket íratlan törvényeknek való engedelmessége: az élet és harmónia törvénye ez, aminek létét köszönheti, és ami minden pillanatban életben tartja; törvény, amely önmagában is a Teremtőről tanúskodik.

És ahogyan igaz ez az ég csillagaira, úgy a növényekre és a virágokra is, melyek „tudják”, mikor kell rügyezniük és kinyílniuk, mikor kell gyümölcsöt hozniuk és meghalniuk. Mély kapcsolat fűz tehát Istenhez minden élőlényt. Ki merném jelenteni, hogy ez a kapcsolat egyfajta mély imádság, mert ezek az élőlények már puszta létükkel, önkéntelenül elismerik és követik Istent, és „hirdetik dicsőségét” (Zsolt 18,2).

Ez a rejtett imádság az emberben is kifejeződésre jut, de magasabb szinten, mert tudatos és szabad.

Akkor születik, amikor az ember – még mielőtt párbeszédbe lépne Istennel – teremtő Atyjának ismeri el Őt, aki emberi létét a világmindenség létéhez hasonló módon fenntartja. Az Istennel való kapcsolat ekkor alapvető, létfontosságú és gyógyító mivoltában jelenik meg. Olyan kapcsolatként, melyet az embernek napról napra építenie kell Vele, vagy kérnie Tőle. Ezt javasolják a lelki élet mesterei közül is néhányan, eredeti módon értelmezve a Miatyánk könyörgését: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”.

Egy olyan imamódot mutatok be, ami látszólag nem is tűnik imádságnak: a felajánlással. Azok élik ezt, akiket valamilyen fizikai vagy lelki szenvedés sújt, ezért képtelenek bármire, még beszélni sem tudnak; de – még ha csak egy pillanat erejéig is –, egész létüket Istennek ajánlják.

Az imádságnak ezt a formáját tekinthetjük talán a legmélyrehatóbbnak, mert a legazonnalibb és legközvetlenebb Istennel való kapcsolatba vezeti a lelket.

A munka is lehet a felajánló imádság egy formája. Különösképpen azokra gondolok, akiket a nap folyamán olyan sok fizikai terhelés ér, hogy szinte képtelenek összeszedni erejüket ahhoz, hogy imádkozzanak. Ők is, ha reggeli szándékukban egyszerűen felajánlják napjukat Istennek, észre fogják venni, hogy folytonosan kapcsolatban vannak Vele, és este, amikor – bár rövid időre – csendben elmélyülnek, megtalálják az egységet Vele.

Ez az, amire ma az emberiség különösen vágyik: hogy az egész világegyetem, és mindaz, ami benne történik, egy szüntelenül Istenhez felszálló, nagy imádsággá váljék.

A könyv megvásárolható itt: https://ujvaroskonyvek.hu/konyvek/pasquale-foresi/mi-az-ima