„Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők!” (Róm 12,10) A kölcsönös szeretetben élő közösségek tagjait többek között az jellemzi, hogy nem zárkóznak be önmagukba, ...
Az Eucharisztia Chiara Lubich lelkiségében
Az Eucharisztikus Kongresszusra készülve megkértük Tanino Minuta olasz fokolarinót, műfordítót, életrajzírót, aki sokat tanulmányozta Chiara Lubich életét és írásait, valamint számos interjút készített első társaival, hogy vázolja nekünk, milyen volt Chiara kapcsolata az Oltáriszentséggel. Hogyan vált számára az Eucharisztia, az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus az élet központjává.
Chiarának nagyon fontos volt a szentségimádás. Egy alkalommal egyenesen azt mondta, hogy „minden ebből született”. Gyakran felidézte egy kislánykori élményét is, amikor a trentói apácák elvitték őket szentségimádásra és ő olyan erősen nézte a kihelyezett Oltáriszentséget, kérve, hogy szemein keresztül adja neki fényét, hogy a végén feketének látta a fehér ostyát és fényesnek körülötte a szentségtartót.
Chiara trentói volt, hagyományos kateketikai képzést kapott és ez határozta meg vallásosságát is. A II. világháború alatt történt viszont valami, ami megváltoztatta az életét. Chiara egy Trentó melletti árvaházban tanított. Miután Casimiro atyának, az ottani kapucinus szerzetesnek volt alkalma megismerni őt, azt mondta neki:
„Isten végtelenül szereti Önt.” Chiara számára mintha megnyílt volna az ég. Valahogy megváltozott hitének az alapja.
Rájött, hogy be kell fogadnia Isten szeretetét, amely az élet minden helyzetében megmutatkozik, nem pedig ki tudja, milyen utat kell bejárnia, hogy eljusson hozzá. Számára és első társai számára az a felismerés, hogy Isten végtelenül szereti őket, elementáris erejű volt, ami azután átalakította egész további életüket.
Isten felfedezése, aki az élet körülményein keresztül tárja fel szeretetét, új szemléletet adott nemcsak a hitüknek, hanem a cselekedeteiknek is. Ebből a csoportból született a Fokoláre Mozgalom. Chiara később elmagyarázta, hogy vannak bizonyos „források”, ahonnan meríthetünk Isten jelenlétéből: ilyen a Szentírás, az egyház, a felebarátunk iránti szeretet…, de van egy hely, ahol Isten jelenléte „megtestesül” egy titokzatos jelben, amelyet Jézus hagyott ránk: az Eucharisztiában.
Chiara többször is mondta, hogy az általa indított mozgalom nem más, mint egy „kaland” közte és az Eucharisztikus Jézus között.
Ahhoz, hogy megértsük, mit láttak ebből Chiara társai, szeretnék felidézni egy verset, amelyet Chiara áldozás utáni „hálaadásként” írt:
Szeretlek,
nem mert megtanítottak mondani,
nem mert szívem sugallja ezt a szót,
nem mert a hit szava meggyőz, hogy szeretet vagy
és nem is csak azért,
mert meghaltál értem.
Szeretlek,
mert behatoltál életembe,
jobban, mint a levegő a tüdőmbe,
jobban, mint a vér ereimbe.
Te behatoltál oda,
ahová senki sem tudott behatolni,
amikor senki sem tudott rajtam segíteni,
valahányszor senki sem tudott megvigasztalni.
[…]
Add, hogy hátralévő időmben
– legalább egy kicsit –
hálás legyek Neked
ezért a szeretetért,
amivel elárasztottál,
és amitől kitör belőlem a szó:
szeretlek.
Chiara két nővére közül az egyik, Carla elmondta, hogy az első fokolarinák a kor divatos szerelmes dalait énekelték Jézusnak. Be is mutatott egyet: „Maga a zene vagy/ aki a szívemet hallgatod/ simogatod a lelkemet/ aki a szerelmet veled akarja álmodni/ te vagy a végtelen ég/ a tenger mélységes hangja/ s csak neked hiszek/ csak neked élek.”
A refrén a szerelem intenzitását fejezi ki. Szentek és misztikusok a Szeretet-Isten iránt érzett szerelmükben bemutatták, hogy az Eucharisztikus Jézussal való kapcsolat gyümölcsei olyan cselekedetek, amelyek mindig a mások iránti szeretet bélyegét hordozzák.
Lassacskán körvonalazódtak annak az új lelkiségnek a sarkpontjai, amit a Szentlélek Chiarán keresztül küldött a világnak. Ennek legnagyobb újdonsága a közösségi szemlélete volt: Istenhez nem egyedül, hanem közösségben mehetünk.
Az Eucharisztiába vetett hit valójában nagyon is kapcsolódik a felebarát iránti szeretethez, ami a közösségi lelkiségünk alapja.
A mozgalom tagjainak az Eucharisztiával való kapcsolata szerintem ugyanahhoz az örömhírhez kapcsolódik, amely Chiara életét is megváltoztatta: „Isten végtelenül szeret téged”. Igen, mert egyfajta keresztség történik itt, kezdetét veszi egy kapcsolat Valakivel, párbeszéd nyílik a lét középpontjával. Ezt az élményt mindenkinek kívánom, mert az ember valamilyen módon az Istenbe vetett hitből átmegy az Isten megtapasztalásába.
Az egyes felebarátokkal való találkozás mindig az Istennel való kapcsolat kivirágzása, kifejeződése, amely kitágul és közösséggé válik a körülöttünk élőkkel.
Chiara életének egy későbbi szakaszában beszélt néhány eszközről, néhány lépésről, amelyek segítenek a közösségi lelkiség megvalósulásában. Ezek közül az első a szövetség, az elhatározás, hogy készek vagyunk életünket odaadni a másikért. Ezt az elkötelezettséget Jézus előtt vállaljuk, hogy megkapjuk Tőle az Ő képességét, hogy életünket adjuk a szeretetért. Nem találok jobb módot arra, hogy az Eucharisztia és a közösségi lelkiség kapcsolatáról, gyökeréről beszéljek, mert amikor ez az elköteleződés megtörténik, akkor létrejön egy olyan szeretetkapcsolat, melynek mércéje maga az élet. Ily módon új értékhierarchia jön létre.
Ezt tapasztaltam meg én magam is. Az Eucharisztikus Jézussal való kapcsolatom idővel párbeszéddé alakult. Emlékszem, hogy egy nap Ancona – ez egy olasz város, ahol tanítottam – egyik templomában, ahová a tanítási órák közötti szünetben bementem, leültem az Oltáriszentség elé, és ahogy általában szoktam, figyeltem, hallgattam. Úgy tűnt nekem, hogy valaki azt mondja: „Add nekem az életed gyeplőit”. Azt hittem, hogy már átadtam Istennek az életem gyeplőit. Aznap, amikor hazaértem, táviratot kaptam a Külügyminisztériumtól, amelyben tájékoztattak, hogy elfogadták a magyarországi ösztöndíjas tanulmányi pályázatomat. Az a biztatás, hogy az életem gyeplőjét Isten kezébe tegyem, életem új fejezetéhez kapcsolódott, amely csak most kezdődött. Mielőtt elindultam Budapestre, Chiara küldött nekem egy üzenetet: „Számíts csodákra!” És azt kell mondanom, hogy az a tény, hogy csodákat vártam, segített abban, hogy figyeljek a valóságra, és láttam, hogy Isten folyton folyvást meglep engem. Azt hiszem, ez a hozzáállás egy újfajta mentalitást alakított ki bennem, mert lenyűgözött, hogy a körülményeknek mindig volt egy „láthatatlan rendezője”, ahogyan a később megjelent élménygyűjteményemet is elneveztem.
Az Eucharisztikus Kongresszusnak van egy gyökere és van egy célja. A magyarországi templomokban a szentmise évek óta a kongresszusért mondott imával zárul, kérve, hogy itt is, és az egész világon, kezdődjön el egy nagy megújulás. Meggyőződésem, hogy a világ igazi átalakulása akkor történik meg, ha én is átalakulok. Ha Jézus által, aki bennem lakik, én is átveszem az Ő érzéseit, akkor Ő lesz az, aki rajtam keresztül is cselekszik. A német misztikus, Kempis Tamás mondta, hogy „minden lélek, amely felemelkedik, felemeli a világot”, és biztos vagyok benne, hogy minden alkalommal, amikor valaki hagyja magát átalakítani, megtörténik az a csoda, amelyet Jézus feltámadása indított el, aki mindenkiben elvetette szeretetének magvát. „Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14).
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Città Nuova archív és Norbert Staudt/pixabay