Növekedjünk a tanítványságban! – beszélgetés Pál József Csaba püspökkel

Olvasási idő: 12 perc

Pál József Csaba püspök atyával a Fokoláre Mozgalom gödöllői rendezvényén, a Máriapolin beszélgettem július 10-én. Úgy terveztem, hogy főként intézmény és karizma kapcsolatáról fogom kérdezni, előkészített kérdéseim nagy része azonban hamar okafogyottá vált. Üdítő, ahogy számára magától értetődő, hogy a karizmák éltetik az egyházat – de nem ám segítség és szervezés nélkül: püspök atya többek között egy egész Whatsapp-csoport hálózatot működtet. De ne szaladjunk előre, hallgassuk őt magát!

Püspök atya, olvastuk, hogy Temesvárott pünkösdhétfőn egyházmegyei találkozót tartottak az lelkiségi mozgalmak tagjainak és a Temesi Főesperesség plébániai csoportvezetőinek. Ezt mondta a homíliában: „Ne fáradjatok el megélni karizmátokat, a Szentlélektől kapott ajándékokat!” Miért is olyan fontos ez?

A Szentlélek ajándékait éljük meg az egyházban. Enélkül mi az Egyház!? Minden évben tartunk két szentmisét a mozgalmak számára: egyet szent család vasárnap estéjén és egyet pünkösd másodnapján. Ez most a pünkösd másodnapján egy kicsit különösebb volt. Amikor tavaly a szinódus második szakaszára készültem, a munkadokumentum 89. pontjában azt olvastam, hogy sokat kell tennünk azért, hogy a plébánia „közösségek közössége” legyen. Elgondolkodtam azon, hogy én, mint püspök, mit tehetek ezért, mikor nekem nincs egy plébániám, ugyanakkor mindenik plébánia valahogy hozzám is tartozik. Arra gondoltam, hogy megnézem, mi az, ami jelenleg létezik! Elmentem a plébánosokhoz, megkérdeztem, milyen közösségeik vannak. Két-két plébánia közösségvezetőit összehívtam, és így 24 találkozón eddig 500 emberrel találkoztunk.

Jól értem, ők nem feltétlenül a plébánosok vagy papok, hanem a különböző plébánián működő közösségek, csoportok vezetői?

A plébánosok is közösségvezetők, de a rózsafüzér és a bibliakör vagy az imacsoport vezetője, a karitász csoport, az ifjúsági énekkar vezetője, a ministránsok felelőse is jelen voltak… Összehívtunk mindenkit, aki emberekért felel, és két kérdést tettünk fel nekik: egyik, hogy mi a profilja a csoportodnak, és a másik, hogy te mit teszel a közösséged tagjaiért? Láttam, hogy sok-sok érték van az egyházmegyében, csodálatos szép dolgok, és nagyon megszerettem ezeket a közösségeket. Olyan emberek ők, akik nem panaszkodnak, hogy jaj, nincs időnk, hanem lelkesen, örömmel mennek közösségbe, szinte akkor is, ha visszafogják őket. És egyik-másik közösség szépen növekedik.

Példaként elmondom, egy idős asszony mesélte: „Én nyolcvanéves vagyok, a csoportomban van tizenöt hasonló korú asszony. Minden hónapban készítek nekik egy szép elmélkedést, és ha valaki nem tud eljönni, ahhoz mi hazamegyünk. És ezek az asszonyok örülnek, hogyha hazamegyünk hozzájuk” – mondta ő, Janka néni. Csodálatos, tizennégy idős asszonyra valaki gondol, odafigyel! Minden korosztálynak kell, hogy legyen egy olyan csoportja, Krisztusra épülő közössége, ami embermértékű, ahol egymást ismerik név szerint, és ahol krisztusi szeretetben szeretik egymást. Imádkoznak, karitatív munkát is végezhetnek, bármit.

Mi a helyzet ott, ahol nincs elég pap, ott hogyan működnek a közösségek?

Előfordul, hogy egy-egy faluban nagyon kevés – mondjuk harminc – ember van, és a plébános egy hónapban csak egyszer jut el. (Persze, igyekszünk megoldani mindenhol a misét, de olyan papunk is van, akinek tizenegy faluja van.) Egy-egy ilyen helyen minden vasárnap összegyűlnek, kinyitják a templomot, elolvassák az olvasmányokat, énekelnek, imádkoznak, és boldogan élik meg, hogy ők közösség. Nincs az a frusztráció, hogy a pap csak egyszer jött ki, és nem volt misénk!

Ezek a közösségek megélik egyrészt, hogy ők tanítványok, Krisztus követői. Próbálnak Hozzá igazodni, Hozzá igazítani az életüket, és ez átjárja az egymás iránti viszonyukat. Másrészt nagyon sok közösség nyitott kifelé is, mert ha tele van a szívük Krisztussal, azt másoknak is át akarják adni. Fontosak ezek a közösségek.

Ezért is tartják meg az egyházmegyében a közösség évét?

Így van. Most érkeztünk el a kommunióhoz: végső soron mindennek a célja, hogy az egyház Krisztus teste legyen, közösség legyen. Ez nem az egyformaságban, hanem a különbözőségben megélt egység. Pont az a szép, hogy ezek a közösségek különfélék. Mindenik más karizmát kapott, kisebb, nagyobb karizmát. Valami ajándéka a Szentléleknek ott van bennük, ők ezt lelkesen és örömmel élik meg.

Most, amikor a mozgalmak találkozója volt, meghívtuk Temes megyéből a közösségvezetőket, hogy jöjjenek el, és hozhatnak egy-két tagot. A teli székesegyházban szentségimádást, majd szentmisét tartottunk, a végén nagyon-nagyon szép tanúságtételek, utána pedig agapé volt a püspökségen.

Nekem ez reménység, mert a közösségi dimenzió egyre inkább meg kell, hogy jelenjen az egyházban.

Az egyház Krisztusnak a teste, tehát valamiképpen egy test vagyunk, sokféle taggal. A máj nem azt teszi, amit a szív tesz, de tudja, hogy mi a feladata, amit az egészért tesz. Örülök a mozgalmaknak is, talán tíz-tizenegy működik, egészen kicsik és nagyobbak. Nekünk van több életigecsoportunk is, amelyeken ha tudok, részt veszek. Pünkösd szombatján a neokatekumenekkel töltöttem egy három és fél órás esti virrasztást, élmény volt számomra!

Püspök atya, most a szavaival kicsit kitágította a fogalmamat arról, hogy mik a karizmák egy egyházmegyében: hogy minden egyes embernek, kis csoportnak van egy ajándéka, amit ő ad, és ezek a karizmák szolgálatára vannak az egyház nagy közösségének. Beszélgetésünk elején a szinódus egyik dokumentumát idézte. Megváltoztatott-e valamit a hozzáállásában a szinódus vatikáni ülésein való részvétel tapasztalata?

Több szinten. Az estéken, amikor kimegyünk, hogy egy-egy plébániaközösség vezetőivel találkozzunk, az a szép, hogy mindenkit végighallgatunk. Ez hatalmas élmény nekik, mert nem szokták meg. Általában ha valaki két-három szót szól, egy másik valami okosat mond rá. Itt nem így történik, mindenki sorjában beszél, és végighallgatjuk, próbáljuk, próbálom szeretettel hallgatni őket. Ez időbe kerül, de nagy élmény nekik, hogy meghallgatják őket, nemcsak a püspök, hanem a többi társaik is, két-három plébánia közösségvezetői. Rácsodálkoznak, hogy a plébánián az a valaki így vagy úgy tesz. Nekik nagy kincs a kis közösség ajándékainak közösbe tétele. Épp most olvasom a szinódusnak a rendelkezéseit…

Arra az épp megjelent kiadványra gondol, amit a Szinódusi Titkárság adott ki Ösvények a szinódus megvalósításának fázisához címmel?

Igen, július 7-én jelent meg, és ma egy kicsit olvasgattam belőle. Pontosan erről, az ajándékok megosztásáról beszél akár egy plébánián belül, akár több plébánia, több egyházmegye között, vagy akár kontinens-szinten.

Az egyik fiatal pap nálunk nem értette az egész szinódust. De a találkozó végén nyilvánosan elmondta, hogy most nagyon-nagyon szépnek találta ezt az együttlétet. Bizonyos dolgokat meg kell tapasztalni, nem lehet felülről szavakkal, fogalmakkal megtanítani. Mi ’23-ban és ’24-ben is egy-egy hónapot ott töltöttünk a szinóduson. Megtapasztaltuk a Szentlélekben való beszélgetést: mit jelent szeretettel hallgatni a másikat, a különbözőségeket befogadni, vagy bátran elmondani a saját véleményemet, azt, amire a Szentlélek indít. A szinóduson ugyanis az imádság meghatározta a beszélgetéseket. A második ülésszak előtti lelkigyakorlatkor mondotta Grech bíboros, hogy ez nem egy felkészítés a szinódusra, hanem része a szinódusnak. Vagyis ahogyan figyelsz a lelkigyakorlaton a benned lévő Szentlélekre, úgy próbálj figyelni az embertársaidban szintén jelen lévő Szentlélekre.

A másik a közösségi megkülönböztetés. Ez egy nagy újdonság… azaz csak újrafelfedezés. Hallgatjuk a „belső hangot”, a Lélek halk hangját bennünk. A másiknak is van egy belső hangja, úgyhogy amikor megnyitja a száját, akkor esetleg éppen onnan szól nekem a Szentlélek. Ehhez nyitottság kell, egy Istenre hangolódás, és gyakorolni kell, újra és újra meg kell térnünk.

Mi valósulhat meg ebből a helyi egyházainkban?

Nagyon vártam már, hogy a szinódusnak a most megjelent újabb rendelkezései kijöjjenek, mert ezekkel a csoportokkal szeretnék elindulni most erősen, meghívni őket a csoporttagjaikkal együtt arra, hogy beszélgessék át a szinódus témáit.

Két dologra kértem meg őket első fázisban:

Egyik, hogy bármilyen típusú a közösség, ők maguk – a vezetők – legyenek Krisztus tanítványai, és erre segítsék a többieket is. Nekünk nem egy aktivitásban, mindenféle struktúrában kell elvesznünk, legyen az karitatív, énekkar, bibliakör… hanem Jézus Krisztushoz igazodni. Afelé irányuljon a tekintetük, hogy mit kérne Krisztus: legyenek hasonlók Krisztushoz. Növekedjenek az Ő gondolatvilágában, tetteiket az Ő tetteihez hasonlítsák. Ezért a bibliakörök egy első számú segítség, ha ott jól hallgatják az Isten szavát. De a szeretetet gyakorolhatják akár egy karitatív tevékenységben is, hogy „Krisztus most hogyan tenné helyettem”, vagy „éppen Krisztusnak teszem azt, amit teszek”.

A tanítványságban növekedni kell. Másképpen megvan a veszély, hogy megállunk valahol, hogy mi vagyunk egy csoport, jól érezzük magunkat, bográcsozunk, jól megvagyunk és kész…

A másik, amire meghívtam minden vezetőt, hogy válasszon ki maga mellé egy helyettest. Így személyesebben foglalkozik valakivel, jobban átadja neki, hogy ha ő már valamiért nincs, akkor valaki továbbvigye a csoportot.

Írtam egy 30 oldalas szöveget a közösségvezetés lelkületéről, a közösségvezető személyéről… lefordítottam románra is, és most az első részt – röviden, mert különben nem olvassák el – elküldtem a huszonnégy csoportnak Whatsappon. Mindegyik kisebb régiónak van külön Whatsapp csoportja, de van egy közös is. Reagáltak is rá úgy harmincan.

Ez elég komoly logisztika.

Így, immár majdnem egy éve, Whatsappon egy kattintással el tudom küldeni a közösségfelelősöknek is a püspöki körleveleimet. Lassan megtanuljuk ennek a módját, például letiltottam a válaszolási lehetőséget, csak személyesen írhatnak egymásnak, hogy ne zavarják egymást az üzenetekkel. Akik pedig megadták az e-mail címüket, azoknak elküldöm az életigét, megosztom velük, hogy én ezt élem most, de nyugodtan ki is léphetnek a csoportból. Engem nagyon segít az életige, és gondolom, hogy akkor őket is segítheti, de a talajt elő kell készíteni, mert másképp nem hull a mag jó földbe.

Az életige élése, az azzal kapcsolatos tapasztalatok megosztása a Fokoláre Mozgalom gyakorlatából terjedt el a keresztény világban. Úgy tudom, hogy püspök atya egészen régóta a Fokoláre lelkiségből táplálkozott, ha lehet így mondani, annak tagjaként. Mi az, ami különösen segíti az egység lelkiségéből?

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ebbe a mozgalomba elvezetett engem. Én nem akartam semmiféle mozgalomhoz tartozni, és büszke is voltam arra, hogy csak Jézus Krisztushoz tartozom. Csakhogy mikor Jézus Krisztus imáját olvastam, hogy „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21), arra gondoltam, hogy én ezért az egységért akarok élni! De akkor hogy ne éljek egységben azokkal, akik erre adták az életüket, a Fokoláre Mozgalom tagjaival?! Mikor megkérdezték, hogy nem akarok-e tagja lenni, mondtam: bent vagyok az erdőben, és azt kérdezed, hogy nem akarok-e az erdőbe menni?

Egyrészt az élet minden területére bevihetjük az evangélium fényét. A papságom elején láttam, hogy az imádság, szentmise, liturgia, szentségek a napnak csak bizonyos óráit foglalják le, a lelkem pedig vágyott arra, hogy a nap minden részét Krisztussal éljem meg. A Fokoláre Mozgalom segített mélyebben megérteni, hogy az emberek felé lehet megélni a szeretetet, szeretetből tehetem másokért is a munkámat, amit végzek.

Külön a Szentlélek ajándéka, hogy megtanított a Szentíráshoz úgy közeledni, hogy szavai által Isten vezet engem. Mind a mai napig ebből élek. Legutóbb például valaki visszautasított, és nem volt békesség bennem. Múlt csütörtökön a fiatalokkal elmélkedtük ezt az igét: „Ha betértek egy házba, mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok” (Lk 10,5-6). Elmondtam nekik, hogy rám nem szállt vissza a békesség. Valószínű nem a Krisztus békéjét vittem, hanem kicsit az autoritásból is, magamból is. Aztán nem nyugodtam mindaddig, amíg megkerestem ezt az embert. Elbeszélgettem vele, és utána nagyon boldog voltam, az a békesség visszaszállt, mert most már nem az önzésemmel, a tekintélyemmel mentem oda, hanem Krisztus békéjét kerestem. Szárnyakat kaptam hazafelé, ahogy jöttem. Tehát egy-egy ige így megérint, és vezeti az életemet.

A harmadik a közösség és egység. Minket többnyire individuális lelkiségben neveltek… A Fokoláre Mozgalom segített abban, hogy közösségben gondolkozzak, a másikra figyeljek, őt próbáljam a központba tenni. Nem értettem korábban, hogy ha a másik megvalósul, akkor az az én megvalósulásom is. A papi közösségben például megéltük a vagyonközösséget. Ez sok önmegtagadást is kért, de szép dolgok is születtek ebből, hogy együtt megbeszéltük, például, hogy megvegyük-e azt a kocsit vagy se, hogy kit segítsünk…

Azokban a nehéz időkben, amikor ráadásul kevés volt…

Igen, ez összekovácsolt minket, és nagy erőt adott nekem. ’85-ben a Gyulafehérvári Egyházmegyéből átmentem a Bánságba, a Temesvári Egyházmegyébe, de nem éreztem magam idegenül, mert ugyanabba a fokolárba jártam vissza, ugyanazokkal az emberekkel találkoztam, ahonnan erőt merítettem, hogy aztán szeressem azokat, akik nem az én anyanyelvemen beszélnek, akik más kultúrában élnek.

A másik az egység. Az egység lelkisége segített különösen is a más felekezetű emberekkel, papokkal, lelkészekkel. Úgy éreztem, hogy ezt Krisztus kéri tőlem.

Püspök atya köztudottan az ökumené pártfogója. Sok felekezet él a Bánságban, ugye?

Mi kisebbség vagyunk, öt százalék Romániában a katolikusok aránya. Ott vagyunk a többiekkel, hogy építsük velük az egységet: nem azért, mert megérdemli, vagy jó, vagy mert azzal lehet építeni, hanem mert Krisztus kéri, és ez elég. És akkor örömmel kicsivé leszel, alázattal újra és újra kezdeményezel, és aztán – néha nyolc-tíz év után – megszületnek a gyümölcsök. Mikor az egyik ortodox püspök barátomat ökumenikus szellemisége miatt a saját papja kritizálta és interneten is írt ellene, beültem a kocsiba, s száz kilométert utaztam hozzá, hogy tudja, mellette vagyok. Megbeszéltük, nem baj, nem állunk meg!

Az egységet olyan módon építi az ember, hogy mikor talán nyolcvan százalékban más a másik véleménye, a magatartása, megkeresi azt a keveset, amiben mégis egyek lehetünk, és az növekedik utána, 10 %-ból lesz akár 70 %.

Még az elején történt: már ésszel tudtam, hogy Krisztus azt kéri: mindenkit szeretni kell, a más nemzetiségűt, a más felekezetűt is. Ott volt nálam egy más felekezetű barátom, mikor vendégségbe jött egy csapat fiatal. Egy adott pillanatban elmondtam nekik egy viccet a másik felekezet ellen. S akkor odanéztem, és láttam, hogy a barátom ott ül a széken. Most mit csináltam? Megbánthattam.

Két tanulságot szűrtem le ebből magamnak: nem lehet kettős életet élni, hogy mikor együtt vagyunk, akkor szép barátság, a háta mögött meg megengedek ilyeneket. Ez nagyon mélyen bevésődött.

A másik tanulság pedig az, hogy bár nekem akkor világos volt, hogy szeretnem kell, még nem ment le a szívemig, még nem járta át a gondolataimat, a szavaimat. Olyan voltam, mint az ember, aki „mondja, de nem csinálja”. Ilyenkor reménykedek, hogy azért mondja, mert odáig már eljutott, és el fog érni a szívéig, a tetteiig is. A saját hibám segít, hogy megértéssel közeledjek másokhoz, hogy ez nem megy olyan gyorsan. Ha valami elszólása van, s hibázik, ne akadjak fenn rajta, hanem reménykedjek, hogy majd azt is át fogja járni Jézus szeretete, Jézus fénye.

Mit tanácsolna nekünk és mi az, ami püspök atya különösen a szívében hordoz, miért imádkozzunk?

Azért, hogy az egyház közösség legyen, Krisztusra épült, igazi, evangéliumot élő közösség. De ha azt mondom, hogy Krisztus a központ, akkor elmondtam mindent. Ilyen legyen az egyház, ilyen közösségekből álljon.

És legyen bátorságunk kevéssel dolgozni, kis közösséggel. Jézus mennyire bátor volt: tizenkét emberre rábízta az egyházat, pedig törékenyek voltak ők is! Ma is az Ő kegyelmével dolgozunk. Mert ha kevesen vannak, akkor ezt hallani: „hát miért nincsenek?”, és „hol vannak?”. De ott az a három-négy, az az öt ember, akkor őket miért nem viszem mélyre, miért nem hozom össze Krisztussal, hogy boldog keresztények legyenek?

Tehát Krisztusra épült szeretetközösségekből álljon az egyház, a plébániák, az egyházmegye!