Az idősek imája megmentheti a világot

A hagyomány szerint Szent Anna és Joachim voltak Szűz Mária szülei. Az ő ünnepük előtti napra, július 25-ére hirdette meg Ferenc pápa a nagyszülők és idősek világnapját. Ebből az alkalomból szólt arról is, milyen fontos az idősek imája. Nemrég került kezembe Alfons Deeken: Öregszünk, de győzzük című könyve, amelynek az imáról szóló fejezete ezt erősítette bennem.

az-idosek-imaja-megmentheti-a-vilagot

Indiai közmondás: „A gyermek játszik, a felnőtt dolgozik, az öregember imádkozik.” Imádkozó öregek látványa igen gyakori – olyannyira, hogy néha már-már hajlamosak vagyunk azt gondolni: az imádság csak „öregeknek való”. Ez persze nem áll. Az sem biztos, hogy öreg fejjel az ember jobb imádkozó lesz, mint fiatalságában volt. De mindenesetre „hitelesebb” imádkozóvá lehet. Az öregkor több ideje, visszavonultsága, nagyobb magánya (mindaz, amit az angol „leisure” szó sűrít találóan), a szemlélődésnek, a függetlenségnek az a lelkülete, amelyről már szó volt, mindenképpen kedvező légköre az imádságnak. Mindenekelőtt az imádásnak és a hálaadásnak:

 

 

 

 

Téged Isten dicsérlek

és hálát adok mindenért.

… Hogy megmutattál mindent, ami szép

és megmutattál mindent, ami rút,

hála legyen.

… Hogy sohasem féltem a szeretettől

és szerethettem, akik nem szerettek,

hála legyen.

… Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!

és ma is kiálthatom: úgy legyen!

és holnap és holnapután azután is

akarom énekelni: úgy legyen! –

hála legyen, Uram!

hála legyen!

(Sík Sándor: Te Deum)

 

Vianney Szent János beszél egy öregemberről, aki nap mint nap órákig elüldögélt a templomban az Oltáriszentség előtt. Egyszer megkérdezte: mit mond ilyenkor a jó Istennek? „Nem mondok én semmit.” „Hát?” „Ő néz engem és én is nézem őt, és a szívem úgy fölmelegszik”. Ez a „semmi” persze a legmagasabb és a legmélyebb imádság, amit az ember Istennek adhat.

Ugyanaz, amit Paul Claudel így fejez ki:

 

Dél van. A templom nyitva áll. Belépek.

Jézus anyja, nem azért jöttem, hogy kérjek.

Nincs amiért könyörögjek vagy amit felajánljak néked.

 

Csak azért jöttem, Szűzanya, hogy nézzelek.

Semmit se szóljak, arcodon merengvén

hagyjam, hadd énekeljen szívem a maga nyelvén.

(Délben a Szűzanyánál. Rónay György fordítása)

 

Vagy Kis Teréz utolsó napjaiban: „Nem mondok neki semmit, csak szeretem!” Vagy XXIII. János: „Ó Jézus, íme előtted állok, szemléllek, amint a kereszt kínját és halálát szenveded értem. Itt állok megöregedve, szolgálatom és életem végéhez közel. Szoríts szívedhez nagyon erősen, hogy egy legyen a szívdobbanásunk is.”

 

A kérésnek, a közbenjárásnak is nagy oszlopai ezek az imádkozó öregek. Jó, ha ezen a téren „feladatokat” kapnak a fiatalabbaktól, ha érzik, hogy igénylik közbenjárásukat, segíthetnek vele, nyugodt odaadásukba zárhatják az élettel viaskodók lázas munkáját. Sok mindent nem csinálhatnak már abból, amit szerettek. Sok mindenben nem segíthetnek többé azoknak, akiket szeretnek. De tehetik, jobban mint valaha, a legeslegfontosabbat: állandóan Isten elé vinni önmagukat, szeretteiket, a világ nagy ügyeit – amelyek iránt az érzéket öregkorban sem szabad elveszteni –, és az ő áldását, kegyelmét kérni minderre. Egy trappista fráter jelmondata volt:

„Legnagyobb munkám a közbenjárás azokért, akik közel állnak hozzám, és drágák nekem.”

És a jezsuitáknál az öregek feladatát így szokták összefoglalni: orat pro Societate, imádkozik a Társaságért. Ez a feladat mindig időszerű marad, és mindennap újra lehet kezdeni.

Aki egész életében közel állt Istenhez, annak bizonyára nem esik nehezére, hogy többet beszélgessen vele akkor, amikor már közel érzi a nagy találkozást vele. De vajon aki élete során elhanyagolta ezt a művészetet, annak van‑e lehetősége, hogy öreg napjaira „megtanulja”, hogyan kell imádkozni? – Igen. Sohasem késő: életünk minden pillanatában utolérhet bennünket Isten készenlétben álló kegyelme, hisz csak azt várja, hogy mi feléje forduljunk.

Persze ez nem mindig kellemes. Az imádság: kapcsolat Istennel. Isten pedig maga az Igazság, szava „élesebb minden kétélű kardnál, behatol és szétválaszt lelket meg szellemet, ízet és velőt, ítél a szív gondolatairól és érzületéről” (Zsid 4,12). Az imádság kiégeti belőlünk sok dédelgetett hazugságunkat – és ez fájdalmas lehet. De éppen ez az igazi fiatalság útja. Mert a hazugság kérgessé, keménnyé, öreggé teszi a szívet. Az igazság megszabadít és megfiatalít. Az imádságban az a Lélek munkálkodik bennünk, aki „megújítja a föld színét”, bennünket is. Az Úr azt magyarázza Nikodémusnak, hogy újjá kell születnünk vízből és Szentlélekből. A törvénytudó nem érti, hogyan születhet újjá az, aki vén. Jézus magyarázat helyett rámutat a Szentlélek titokzatos működésére: „A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a hangját, de nem tudod, honnan jő és merre megy; így van mindenkivel, aki a lélekből születik” (Jn 3,3-8).

„A Szentlélek számára nyílt és tanulékony ember úgy nézi évei múlását, mint a magasból jövő széltől sodort levelek tovaúszását, s mindennap átéli annak a mozgásnak újdonságát, amelynek irányvonalát csak Isten ismeri.” (Sr. M. Cymbalista)

 

Fotó: unsplash.com

Forrás: Alfons Deeken: Öregszünk, de győzzük. A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.

Fordította: Sántha Máté

Legújabb könyveink: