Hova vezet a zsákutca?

André Louf: Gyengeség és kegyelem c. könyve végéhez érve még az utolsó néhány fejezet hatása alatt vagyok. Az imának, az Istennek adottságnak egy olyan teljességéről lebbenti fel itt a szerző a fátylat, amely igazi perspektívát ad – megsejteti, hogy még hány és hány „zsákutcába” kell hagynom beleengedni magam Istennel, hogy egy letisztultabb imába eljussak.

„Miközben teremt, Isten megérint minket, mint Michelangelo híres Teremtés-freskóján. Az Atya ujja alig érinti Ádámét, de utána soha nem engedi el. Feltehetjük magunknak a kérdést: tetten lehet-e érni az emberi lélekben ezt a teremtő kapcsolatot Isten és az ember között?

… Erre a kérdésre nem könnyű választ adni. Az imádságról szerzett tapasztalatunk nagyon behatárolt, és sokszor negatív”^[1].

Ezután többfajta imát bemutat, kifejtve, milyen hatással van a lélekre, hosszabban ezek közül a képzelőerőre támaszkodó imát, amikor egy evangéliumi történetből, egy szentképből vagy ikonból indulunk ki. Majd rátér arra, hogy vannak, akik – nyugati mentalitásunkhoz is illeszkedően – az értelemmel való imát részesítik előnyben:

„Ők nagyobb teret engednek gondolataiknak. A ma is használt elmélkedés kifejezés ezt az utat jelzi: legrosszabb esetben elvont megfontolásokat az igazságról, jobb esetben nagyobb tisztánlátást, erősebb meggyőződést, amely felébresztheti vallásos érzéseinket.

Mindenesetre az Írások Igéje elsősorban nem intellektuális elmélkedésre való. Azért van, hogy megsebezzen bennünket, és elvezessen lelkünk legmélyére.

Elsősorban szívünknek szól, és nem értelmünknek… Ha egy kicsit kevesebb erőfeszítést tennénk, könnyebben megtalálnánk a helyet, ahol Jézus vár ránk, és ahol az igazi találkozás lehetséges.

Ezt a helyet úgy lehetne leírni, mint egy elkerülhetetlen zsákutcát, ahonnan nem vezet út, ahonnan nincs kijárat. Elkerülhetetlen és szükséges zsákutca! Saját kárunkon tanuljuk meg, hogy semmi sem történik sem értelmünk, sem képzeletünk, sem felületes érzelmeink számára. Valami persze történni fog, de másutt.

A zsákutcának el kell minket vezetnie oda, hogy elhagyjuk az eddig jól bejárt ösvényt.

Ekkor az a fontos, hogy állapodjunk meg, maradjunk meg a belső csöndben, és egészen egyszerűen várjuk, hogy valami belülről történjék az életünkben: nem ötlet, nem érzelem és nem is kép. Valami más: egy csendes, alig érzékelhető, kép és gondolat nélküli jelenlét; nem annyira valami, mint inkább Valaki más, Valaki, aki teljesen Más.”^[2]

De ahogy visszalapozok, eszembe jut, hogy már az első fejezet felszabadító volt. A végéről térjünk vissza tehát a könyv elejére, ahol a trappista szerzetes sorai ráébresztenek annak az első látszatra helyes szemléletnek a csapdájára, amikor csak a kegyelemre figyelünk, így nem ismerjük el saját bűnre hajló gyengeségünk, és ezzel ellehetetlenítjük a mindennapos megtérést.

„… Lényegét tekintve ez az út három részre oszlik. Először a hitetlenség és a bűn, utána a megtérés döntő lépése, végül a tökéletesség keresése. Magunkat ösztönösen és őszinte egyszerűséggel valahol a harmadik fázisban helyezzük el, többé-kevésbé előrehaladott állapotban. A valóság nem ilyen egyszerű, de nem is ilyen bonyolult, hiszen a kegyelem maga az egyszerűség. A probléma inkább abban rejlik, hogy a Szentlélekben való életet nem könnyű felismerni. Különböző erővonalak keresztezik egymást szüntelenül, olyannyira, hogy a teljes zűrzavar és az illúziók is lehetségesek: nem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól ezeket az erővonalakat.

Valójában a bűn, a megtérés és a kegyelem nem három egymást követő állapot. A mindennapi életben néha teljesen kibogozhatatlanok.

Át- meg átszövik egymást, kölcsönösen függnek egymástól. Sohasem vagyok maradéktalanul egyikben vagy másikban, inkább szünet nélkül mind a három állapotban vagyok egyszerre. A bűn, a megtérés és a kegyelem mindennapi osztályrészem”^[3].

Az út pedig: önmagunkról megfeledkezni, ami azt jelenti, hogy megadjuk magunkat Istennek^[4]. Jézus tanítványa nem az erényre, hanem a szentségre kapott meghívást, amely csak Jézusban lehet az övé. A szentség nem a kísértéssel ellenkező irányban keresendő, hanem épp a kísértésben. Megkerülni a gyengeséget azt jelentené, hogy megkerüljük Isten erejét, amely pedig éppen a gyöngeségben működik^[5]. Mindehhez kapjuk Istentől ajándékba az időt, mely a kegyelem és a megtérés terepe.

_{Ilja Jefimovics Repin: Jób és barátai}

Jób szörnyű élethelyzetei kapcsán a szerző arra mutat rá, ahogy a megpróbáltatásban Isten össze akarja törni bálványainkat, hogy valóban vele találkozhassunk. Jób vádolja Istent, hogy kétségbeejtő tetteinek céltáblájává tette őt. „Vétkeztem? Mit tettem? Mondd, emberek őre! Támadó kedvednek mért vagyok céltábla?” (Jób 7,19-20). Anélkül, hogy meg tudná magyarázni, miért, halálra sebzi őt Isten szerető, őrző tekintete.

„A tévelygésben és a reménytelenségben Jób mégiscsak tanult valamit. Fel tudta fedezni az igaz Isten arcát:

«Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. Hallgass meg hát, kérlek! Beszélni szeretnék! Kérdezni akarlak, világosíts fel!

Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak»

(Jób 42,1-5).

Jób könyve nem részletezi, hogyan jutott Jób erre a megértésre, de ez a néhány szó elég, hogy kitaláljuk. Jób nem ismerte az igaz Istent, csak házi bálványát várta, kezének művét, akit maga formált saját mértéke és ízlése szerint. Csak a szigorú vagy elnéző Istent ismerte. És hirtelen, megpróbáltatásai közepette, amelyekre bálványa nem hozhatott megoldást, beleütközött az igaz Istenbe, aki emésztő tűz. Hetekig, hónapokig tartott, és barátaival folytatott, soha véget nem érő vitákat követelt, amíg képes lett felismerni Istent, és végre állni tudta szerető tekintetét. Hiszen Isten tekintete annyira más, mint amit várt. Nem igazol, de el sem ítél. Meghagyta Jóbnak teljes szabadságát…

Ezt a reménytelenséget sokkal könnyebben le tudta küzdeni, mint Jób első magabiztosságát.

Jób szeme végre megnyílhatott.”^[6]

Néha hosszú évek telnek el úgy, hogy Isten valamit össze akar bennünk törni, a bálványainkat, de mi csak védjük magunk. Aztán a reménytelenség biztosabb kapunak bizonyul Őfelé, mint a bizonyosságunk magunkban, eszközeinkben, sikereinkben.

Egy másik szál, ami elő-előbukkan a kötetben, hogy Jézus életében mennyire fontos volt számára az emberek hite. Csodáit nem is isteni erejének, inkább az ember hitének tulajdonította. Új megvilágításban láttatja Simon Péter történetét is, különösen Jézussal való kapcsolatának kezdeti eseményeit. Amikor a halfogás után egy belső történés hatására felismeri méltatlanságát: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8), megnyílik az Istennel való igazi kapcsolat előtt. Azt hiszem, a cél, hogy mindennapjainkban újra és újra merjünk visszatalálni ehhez a megtéréshez.

Nagyon érzékletesen beszél arról is, hogy a keresztény felfelé menetele a vámosé, aki „humiliando ascendit” (magát megalázva emelkedik fel). Nem is látja a mellét hangosan verő farizeust, csak Istent. Felhív annak veszélyére, hogy ezzel szemben a szentség felé vezető úton esetleg a rossz létrát választjuk, amint azt a farizeus teszi. „Az örömhír nem arra terjed ki, hogy mi a bűn, és mi nem az. Ez a farizeusok örömhíre lenne, nem Jézusé.”^[7]  Megragadott az is, ahogy Louf az aszkézis értelméről, azaz az értelmes aszkézisról szól: Értéktelen az az aszkézis, amely nem vezet el a szív töredelmére… Sőt…^[8] . De ahogy a lelki képességeket, úgy a testemet is igénybe kell vennem, hogy kapcsolatba léphessek belső életemmel.  A Jézusban végzett aszkézis lehetőségeink végére érve kudarcba fullad. Jézus ereje itt tud megnyilvánulni^[9].

Elgondolkodtattak még a szeretetről, az elmélkedésről, a csendről és a beszédről szóló részek is. Újra fogom majd olvasni a Gyengeség és kegyelem c. könyvet, és erre bátorítok mindenkit, akit csak egy mondat is megfogott a fentiekből. Megéri.

^{[1] 194. o.
[2] 196 – 197. o.
[3] 13 – 14. o.
[4] Vö. 22. o.
[5] Vö. 72. o.
[6] 42 – 44. o.
[7] 89. o.
[8] Vö. 103. o.
[9] Vö. 108. o.}