Az igazi élet

Halottak napján gondoljunk mindazokra, akik előttünk éltek itt ezen a földön, és gondoljunk saját halálunkra is. Mindannyian egy nagy mozaik darabkája vagyunk – ahogy Chiara írja – mely évezredek alatt áll össze Isten terve alapján csodálatos képpé. Az élet igazi értelmét ebben a távlatban fedezhetjük fel.

az-igazi-elet

Az embernek olykor az az érzése (és bennünket, keresztényeket gyakran ér ez a vád), hogy miközben hitünket következetesen éljük – vagyis úgy, hogy az eljövendő életet tartjuk szem előtt a halálra várakozva, mely annak kapuja –, életvitelünkben keveset foglalkozunk a földi dolgokkal, e világ érdekeivel, melyekkel nagyon sokszor az emberiség javát lehet szolgálni.
Valójában azonban, ha mindig tudatosan él bennünk a mély meggyőződés, hogy nem tudjuk „sem a napot, sem az órát”, akkor könnyebben összpontosítunk a mai napra, mely megadatott nekünk, a napi problémákra, a jelenre, melyet a Gondviselés nyújt át ajándékként. Ebben éljük meg egész létünkkel az örömöket és fájdalmakat, kínlódásainkat és eredményeinket.
Ilyen módon lehet tehát igazán megélni ezt az életet.
Ugyanakkor azonban anélkül a távlat nélkül, hogy előbb vagy utóbb el kell mennünk innen, gyakran felületes, illúziókra, álmokra alapuló életet élünk, és olyan dolgokra törekszünk, melyek talán sohase válnak valóra.
A jelen megélése ezenkívül nem feledteti el a földi jövőt, nem szegi szárnyát magunk és mások – a gyermekeink, családunk, közösségünk, az emberiség – javára szőtt terveinknek.
A jelen megélése nem feledteti el velünk a múltat sem annak szellemi örökségével, hősiességével, győzelmeivel.
Ugyanis a keresztények, ha tényleg keresztények, akkor nem lehet, hogy ne forduljanak minden ember felé szerető szívvel. Ez a természetük, az ismertetőjegyük; Isten gyermekeivé nemesedve a legkiválóbb szeretet van bennük, ugyanaz a szeretet, melyet Krisztus táplál az Atya iránt.
Ezáltal a szeretet által a keresztények úgy illeszkednek bele az emberiség egészébe, mint apró kövek egy csodálatos mozaikba, mely részben már elkészült, részben még nem. Ugyanúgy szeretik a múlt emberiségét, mint a jelenét és a jövőét.
Ahhoz, amit örökségül kaptak, az olyan ember tiszteletével közelítenek, aki tudja, hogy hozzátartozó dolgokról és emberekről van szó; annak alázatával, aki tudja, hogy van mit tanulnia, és tudatában van annak, hogy személyes elkötelezettségükkel gazdagítva kell átadniuk mindezt a következő nemzedéknek.
Ha ezután a keresztények életük egy jelen pillanatában felismerik, hogy Isten azt kéri tőlük, hogy a holnapra gondoljanak, akkor ezt teszik teljes erejükből. Nem önmagukért, hanem szeretetből azok iránt, akik utánuk jönnek – akár tudják, akár nem, kikről van szó.
A keresztény számára ez – hogy egynek érzi magát a múlt, a jelen és a jövő emberiségével, és úgy szereti a többieket, mint önmagát – hathatós mozgatóerő, mely képessé és elég erőssé teszi ahhoz, hogy egy jobb életet építsen most és tervezzen a jövőre.
Éppen a másik Élet távlata és az odajutást lehetővé tevő szabályok betartása által – melyek a mindenki iránti szeretetben összpontosulnak – lesz olyan megvalósult személy, aki nemcsak tökéletes keresztény, hanem egyben hiteles ember is, amilyet a modern kor és napjaink társadalmának igényei megkívánnak, főként pedig amilyet Isten akar ebben a században.

Forrás: Chiara Lubich: Pillanatról pillanatra. Elmélkedések a jelenről. Új Város, Budapest, 2009. 47-49.o

Fordította: Kormányos Krisztina

Legújabb könyveink: