Fontosnak érzem, hogy megszólítható legyek: Beszélgetés Fábry Kornél kinevezett püspökkel

Először is gratulálok! Akárkivel beszéltem, mindenki nagyon lelkes volt, hogy egy ilyen klassz új püspöke lesz a magyar egyháznak. Megkérdezhetem, hogy hova tartasz?

Igen, éppen Somogyországból Budapestre, egy kis kitérővel.

És hova tartasz úgy az életedben?

Hát remélem, hogy a mennybe. Ez a legfőbb célom. A többi csak mellékes.

És ezen az úton hogyan élted meg a kinevezést?

Arra gondoltam, ha nekem ez az utam az életszentséghez, és tudok másokat is segíteni ebben, akkor legyen. Egyébként derült égből villámcsapásként ért, mert márciusban szentelték Martos Balázs püspök atyát, Mohos Gábor püspökatya megkapta a külhoni magyarok koordinálását, és abban maradtunk, hogy én ebben segítek neki. Ezek után jött a váratlan telefonhívás a nunciatúráról, hogy menjek fel. Annyira sűrű napom volt, megbeszélések, előadás este tízig, hogy mondtam, nem fog beleférni az időmbe, inkább másnap. De a nuncius titkára jelezte, hogy jó lenne, ha ma fölmennék, nem lesz hosszú. Ott tudtam meg. Nem mondom, hogy nem voltak nyugtalan éjszakáim utána, de most már teljes béke van bennem.

Általános vélemény szerint a Szentatya áprilisi látogatása során a fiatalokkal való találkozása kiemelkedően sikeres volt, ennek az eseménynek a programszervezője voltál. Ott volt alkalmad találkozni Ferenc pápával személyesen. Esetleg ez összefügg azzal, hogy püspökké nevezett ki?

Igazából én ott nem találkoztam vele, mert végig a backstage-ben voltam, hogy onnan vetítsem a Szentatya beszédének magyar fordítását. Csak amikor jött fel a Szentatya hátul a színpad mögötti rámpán, ott tudtunk integetni neki egy kicsit, de ennyi volt a találkozás. Aztán a repülőtéren voltam még kint, amikor elintegettük, de ott sem volt személyes találkozás.

Ferenc pápa a Papp László Sportarénában 2023. április 29-én

Szóval nem ott nézett ki téged püspöknek?

Nem hiszem.

Azért a fiatalokhoz szóló missziód püspökként is valószínűleg fontos pont lesz az életedben?

Én bízom benne, hogy a fiatalokhoz továbbra is szól a misszióm, mert ahogy a pápa is mondja, ők a jelen, nem a jövő, és nagyon oda kell figyelnünk rájuk. A Forráspont rendezvények úgy tűnik, nagyon szívig hatolóak. Most például volt egy kedves lány, aki ott a Forrásponton, a pápa meghívására döntötte el, hogy eljön a lisszaboni ifjúsági találkozóra, pedig eléggé távol volt az egyháztól, csak az édesapja küldte el őt és testvérét a Forráspontra. Viszont ennyire megérintette őket. Ezért éri meg ezt csinálni.

És hogy látod, mire vágynak ma a fiatalok? Mi az az üzenete a kereszténységnek, ami leginkább eléri őket?

Én azt látom, hogy nagyon sok impulzus éri őket, sokféle felületen élnek. A mi fiatalkorunkban, ahol éppen voltunk, ott kellett magunkat adni. Most pedig etetni kell egy csomó online platformot, mint az Insta, a Facebook, a Tiktok, és mindenütt mutatniuk kell magukat, mert aki nem szerepel ott, az nincs. Amire szerintem szüksége van a fiataloknak, az iránymutatás, az elfogadás, és az is, hogy hallgassák meg őket. Tehát nem egy autoriter szervezetre vágynak, ami megmondja a tutit, hogy mit kell tenniük. Esetleg ha valamiben nem egészen úgy látják a világot, ahogy az valójában van, akkor abban a felnőttek tudnak segíteni, korrigálni, miután meghallgattuk őket. Nem véletlen az sem, hogy most a Lisszaboni Ifjúsági Találkozó az idősek találkozójával is összekapcsolódik. Már most kérték, hogy a találkozóra való készületnél látogassák meg a nagyszülőket, dédszülőket, idős embereket, és beszélgessenek velük. A generációk közötti kapcsolatot kell erősíteni. Amiatt is, mert sokkal gyorsabban váltják egymást a mai generációk.

A keresztény fiatalok között nagyon népszerűek a dicsőítő alkalmak, zenés szentségimádások. Nem látod veszélyét annak, hogy ezek az érzelmekre ható közösségi, nagy események háttérbe szorítják magát a szentmisét, az Eucharisztiának a vétele háttérbe szorul a szentségimádáshoz képest, mert az nem annyira magával ragadó?

Azért nem félek, mert téves elképzelés, hogy a ceremónia, a szertartás szigorú valami, ahol nincsen helye az érzelmeknek. Én a misét és a szentségimádást nem választanám szét, mert a szentségimádás a szentmise meghosszabbítása, az Oltáriszentséggel való kapcsolat elmélyítése lehet. Egy szentmise is megérintheti a szíveket. Az ember nem csak agy, hanem szív is, érzelmekkel, és élményre is vágyik. Egészen más egy kedves kis kápolnában imádkozni, mint mondjuk egy börtönben. Ugyanaz az ima, de a közeg kihat az ima minőségére. Ezek a nagy közösségi alkalmak töltőállomások, ahol feltöltődnek a fiatalok. Azzal, hogy több ezren gyűltek össze, közös élményt ad nekik. Megerősíti őket abban, hogy nincsenek egyedül a hitükkel. A szép zenét, minőségi liturgiát, tanúságtételeket, tanítást munícióként viszik magukkal a szürke hétköznapokra.

Fábry Kornél katekézis tart a 2022. szeptemberi Forrásponton

Azt nyilatkoztad a Magyar Kurírban, hogy a misszió nagyon fontos számodra, és a nevedhez kapcsolódik a Forráspontokon kívül a világméretű szentségimádások szervezése, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, online katekézisek a szentmiséről. Lehet ezekkel a nagyon vallásos, katolikus témákkal ma misszionálni? Nem tartasz attól, hogy csak a már vallásos embereket tudják ezek megszólítani?

Értem a kérdést, de ezzel ellentétes a tapasztalatom. A misszió Jézustól kapott parancs minden megkereszteltnek: „Tegyetek tanítvánnyá minden nemzetet!”. Csakhogy hogyan tegyük ezt? És itt akadunk el, mert felkészültség nélkül nem megy. Ezért hoztuk létre az evangelizáció iskoláját, és erre szolgálnak az Alpha kurzusok is. De ami biztos, hogy a legnagyobb evangelizáció az, ha hitelesen próbálom élni az életemet és szeretettel vagyok a körülöttem levők iránt, mert az már kérdéseket vet fel. Néha azt gondoljuk, hogy az evangelizáció egy nagy hittérítő beszéd elmondása, közben egész más. Nekünk az a feladatunk, hogy éppen ahol tart az a másik ember az életében, ott segítsük tovább egy lépéssel. Valaki mesélte, hogy vonatozás közben három percet beszélt a szemben levő utastársának, és onnantól kezdve a másik beszélt két órán keresztül, és a végén megköszönte, hogy milyen jót beszélgettek. Mi maradt meg ebből? Az élmény, hogy őt egy keresztény ember meghallgatta.

Alapvető kérdés lelkipásztori szempontból, hogy mire fordítsunk több figyelmet: a meglévők megtartására, vagy az evangelizációra. Szerintem az evangelizációra kellene, ráadásul úgy, hogy bevonjuk a híveket ebbe. Ferenc pápa szerint a laikus hívek a maguk területén többet tudnak tenni az evangelizációért, mint mi papok, mert mi be vagyunk skatulyázva a szószék meg az oltár mögé, ők meg ott élnek, ahol a többi ember. Tehát nekik úgy kell élni az életüket, hogy a körülöttük élők kérdezzék őket: miért ilyenek?

Említetted az Alphát. Mit gondolsz az ökumenikus kapcsolatokról és a szekularizált világgal való párbeszédről?

Az Alpha Keresztény Ismeretterjesztő Alapítványnak vagyok a kuratóriumi elnöke. Ez egy abszolút ökumenikus evangelizációs eszköz, azért Alpha, mert az ABC első betűje, az ómega még messze van, de az alfában minden kereszténnyel közösek vagyunk. Nagyon sok plébánián használják, és sok gyümölcsöt hoz.

Ez a módszer egy olyan közeget teremt, ahova be mer jönni egy olyan ember is, aki nem jár templomba.

Volt, aki úgy jött el, hogy életében se hittanon, se templomban nem járt, és egy régi osztálytársa hívta el negyvenkilenc éves korában. Tele volt félelemmel, hogy mit fog ő csinálni köztünk. Az a szeretet, amivel ott fogadtuk, minden félelmét eloszlatta, aztán ötvenévesen megkeresztelkedett és bérmálkozott, kibékült a szüleivel, és azóta odajár az egyházközségbe.

Nemcsak az Alphában vagy aktív, hanem a karizmatikus Emmánuel Közösségnek is a tagja vagy. Tudjuk, hogy néha konfliktusos a viszony a mozgalmak és az intézményes egyház képviselői között. A püspök kiemelten képviseli az Egyház intézményes arcát. Érzel-e missziót arra, hogy hidat képezz az Egyház e két megjelenési formája között?

Mindenképpen, mert én azt gondolom, hogy a katolikus karizmatikus mozgalmak, a közösségek mind a Katolikus Egyházon belül léteznek. Ahogyan a szerzetesrendek mind-mind egy-egy evangéliumi erényt gyakorolnak a maguk karizmájának megfelelően – tanítórendek, kórházi ápolórendek, koldulórendek, kontemplatív rendek, missziós rendek, stb. –, és ezeknek mind-mind helye van. Ugyanígy az egy-egy lelkiségi mozgalomhoz vagy közösséghez tartozóknak úgy kell megélniük a közösségi identitásukat, hogy mindazt, amit ott kapnak, azt az egész Egyház javára tudják kamatoztatni. Én szerencsésnek érzem magam az Emmánuel Közösség tagjaként, mert a kezdet kezdetekor Pierre Goursat, a közösség alapítója azt akarta, hogy minél egyházközelibbek legyünk. Ugyanis 1972-ben, amikor megalakultunk, az Egyház nagyon nehéz helyzetben volt Franciaországban. A vatikáni zsinat után azt gondolták, nem visszavonultan kell imádkozni, menjünk ki az emberekhez, és sorra ürültek ki a rendházak. Egy normális misét alig lehetett találni, szentségimádásról nem is beszélve. Pierre elkezdett imádkozni, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Néhány héten belül már ötszázan gyűltek össze, hogy az Egyházért és az emberek megtéréséért imádkozzanak.

Az Emmánuel Közösségben

Minden emmánueles pap egy egyházmegyéhez tartozik és plébániát bíznak rájuk, ahol – főleg Nyugaton három-négy pappal és a világi hívekkel együtt dolgozik. Ami most a szinodális folyamat során középpontba került, azaz, hogy a világiak és a papok együtt dolgoznak, az Emmánuel Közösségben ötven éve működik. A különböző életállapotok együtt tudnak evangelizálni. És ez így jó. Ezt a fajta felelősségvállalást kellene felébreszteni a laikusokban, hogy rájuk is számít az Egyház. Mi az Emmánuel Közösség tagjaiként egy-egy plébániához is tartozunk, és ott éljük meg a közösségnek a karizmáit. A heti házi csoport pedig nem hat negatívan a plébániához tartozásra. A papoktól azt szoktam hallani, és páran tényleg ki is kelnek az ellen, hogy olykor a közösségek „elszipkázzák” a fiatalokat. Ez mondjuk tényleg nem szép dolog, de mondhatjuk, hogy van egy szent konkurencia. A lehetőségekhez mérten olyan egyházközséget kell létrehozni, hogy az vonzó legyen mindenki számára, fiatalok, családosok, idősek, férfiak és nők számára egyaránt. Én nem látom lehetetlennek ezt a küldetést, de nagyon okosan, ügyesen kell csinálni, és minél kevesebb konfliktussal.

Az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatójaként most a papok munkájának a segítése is a feladatod. Vannak új kezdeményezések mostanában? Hogyan lehetne még kiegyensúlyozottabbá tenni általában Magyarországon a papoknak az életét, hogy elkerüljék a kiégést? Hogyan juthatnának kellő lelki, pszichés vagy képzési támogatáshoz?

Én úgy látom, hogy a Lelkipásztor Intézetnek a legfőbb feladata munícióval ellátni a papokat, ötleteket adni, amik jól hasznosíthatók a lelkipásztori életben, hogy a plébánián legyen élet. Jó gyakorlatokat próbálunk megosztani az OLI honlapján is. És itt hoznám elő a barátság alapú plébániát, vagy a közösséget, ahol az emberek ismerik és szeretik egymást. Ez aztán kihat a környezetre, és ezáltal növekszik egy közösség. Egy vasárnapi misén az emberek egymás hátát látják. Olyan alkalmakat is kell ezért szervezni, amin a hívek találkozhatnak, egymás arcát látják, beszélgethetnek egymással. Egy nagyobb város melletti alvó településen szolgáltam korábban, ahol voltak az őslakosok és a „gyüttmentek”. Az őslakosok eléggé idegenkedve álltak hozzá az utóbbiakhoz. Egyszer szerveztünk egy teljesen profán grillezést, utána már azt mondták a helyiek, hogy „milyen aranyosak ezek a gyüttmentek”. Egymást megismerve egészen más lett köztük a kapcsolat. Erre a vasárnapi mise nem volt elég, kellett az, hogy egy délutánt együtt töltsenek. Jó lenne olyan csoport, amelybe ha érkezik egy új lakos, akkor oda nyugodtan csatlakozhat.

Erre kell a híveket is meghívni, hogy legyenek nyitottak mások befogadására, és ne egy szolgáltató egyházban gondolkodjanak, – hogyha nem tetszik, ahogy prédikál a pap, akkor hátat fordítok-,

hanem hogy ő mit tehet azért, hogy náluk minél jobban menjenek a dolgok.

Fontos, hogy imádkozzanak a hivatásokért, a papjaikért, adjanak visszajelzést nekik szeretettel.

Az OLI igazgatójaként Fábry Kornél részt vett a Családok Világtalálkozóján 2022-ben. A magyar küldöttség a Szent István Házban

Milyen kép él benned arról, hogy ebben a mai világban milyen egy püspök? Azt érezzük, hogy a régi tekintély már nem működik.

Hát a lakonikus válaszom az, hogy „normális”. Talán ugyanezt fejezi ki az, hogy legyen hiteles. Legyen nyíltszívű, párbeszédre nyitott, abszolút nem klerikális, meghallgató, szeretetteljes, az életszentségre törekvő. Ezt papként is igyekeztem megélni, olyan helyeken is megfordulni, ahol nincsenek hozzászokva a pap jelenlétéhez. Ha teniszezem vagy szörfözöm, ott is tudok hatással lenni a jelenlévőkre. Az edző hozza a gyerekeket, és mondja, hogy most nem szabad csúnyán beszélni, mert itt a Kornél atya. Ez végül is pozitív hatás, persze mondom nekik: ne miattam ne beszéljetek csúnyán, hanem magatok miatt. Mindenesetre tudják, hogy én pap vagyok, és így vagyok ott a teniszpályán. Hat az emberekre, ha emellett normális vagyok, alázattal, szeretettel próbálok mindenkihez odafordulni, meg sportszerűen viselkedem. Fontosnak érzem, hogy megszólítható legyek, ne költözzek elefántcsont-toronyba, legyek „bárányszagú”, ahogy Ferenc pápa mondja.

Még nem tudod ugyan, hogy milyen új feladataid lesznek. Van-e mégis valami olyan programod vagy küldetésed, amit már megfogalmaztál magadnak, és amiért úgy érzed, hogy pont téged küld most Isten a magyar egyházba?

Egyelőre még nem, de amiben tudnám használni a Jóistentől kapott karizmákat, azt szívesen vinném tovább. Egyfajta örömteli kereszténységet élni az emberek elé, reményt adni, bátorítani őket az életszentség útján.

Köszönöm szépen Kornél atya! Mondanál még valamit az Új Város olvasóinak?

Megköszönöm, ha imádkoznak értem, és szeretettel várom őket a szentelésemen, ami szeptember 2-án, 10 órakor lesz Budapesten, a Szent István Bazilikában.