Az Úr békéjével a veszteség hullamvasútján

Életünk nem kértük, ajándékba kaptuk. Fogantatásunk pillanatától egy úton vagyunk. Ez az út néha göröngyös, néha felfelé tart, néha sötét völgyeken visz keresztül. Többnyire csak rohanunk egy képzeletbeli cél felé, a szürke mindennapok mókuskerekében, rutinból, megszokásból. Figyelmetlenül elhaladunk az apró örömök, pillanatnyi csodák megélése mellett. Esetenként gondolatainkat betöltheti az elégedetlenség, egy mardosó vágyódás új érzések, mások elismerésének kivívása és céljaink elérése felé.

Egy komolyabb válság egészségünket, élethelyzetünket, kapcsolati rendszerünket megrázó változás az, ami rádöbbenthet arra, hogy sokkal mélyebb és több van az életünkben, mint amit kergetünk.

Ha a felbukkanó veszteség, hiányérzet rádöbbent, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak, mi mindent kaptunk már eddig is, akkor megszülethet bennünk valami nagyon különleges: Belassulva, rácsodálkozva a jelen pillanatok örömeire „megszeretjük, azt, ami a miénk”, a nem régen elhunyt Mustó Péter SJ szavaival élve.

A nagyböjt és a húsvét fényében magam is elértem a fenti felismerésre, amikor nagyszerdán férjemet rendelték hat hét ágynyugalomra, sok bizonytalan, szorongató érzéssel. Majd két héttel később engem is sikeresen megműtöttek. Azóta napról napra jobban érzékeljük, hogy a jövő mindkettőnk számára Isten kezében van. De ebben béke van.

De hogyan éltem, éltük meg a legnehezebb napokat, heteket?

A lelet kézhezvételének pillanata, az első szembesülés egy kórsággal olyan, mint Péter fogadkozása: Én biztosan nem hagylak el, nem tagadlak meg! (Vö. Mk 14,31) Hiszen Jézussal ilyen nem történhet meg! Neki nem lehet baja! Mi sem gondolunk arra, hogy velünk valami baj történhet, megbetegedhetünk, meghalhatunk. Pedig aki megszületik, meg is fog halni. Ezt a gondolatot azonban igyekszünk nagyon mélyre elásni, nehogy szembe kelljen nézni vele. De sajnos előbb vagy utóbb elkerülhetetlen.

Aztán, ahogy lassan kezd megérkezni az emberhez a „hír”, hogy ez most a valóság, akkor gyötrődik a lelkünk, mint Jézus a getszemáni kertben: Atyám, neked minden lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem, amit te. (Vö. Mk 14,36) Vagy legszívesebben elfutnánk, mint a tanítványok! Köszönöm, de én nem kérek a szenvedésből!

De Jézus ebben a helyzetben sem fut el. Pont ez segíthet és válhat erőforrásunkká.

Hogy Ő átérzi a súlyát a kétségbeesésünknek, de Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. (Vö. 2 Tim 1,7)
Ő, aki az Atyával egy (Vö. Jn 10,30), mint vágásra szánt bárány (Vö. Iz 53,7) beleállt értünk abba, amiért jött, bár Ő sem vágyik rá. De vádlói előtt is szinte érezhető, hogy az Atya megtartja Őt, nincs egyedül, nem esik kétségbe, nem törik össze. Ennek szemlélése közben talált meg még az az ószövetségi ige is, hogy ne félj és ne rettegj a nehézségtől, mert maga az Úr, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled. (Vö. 5Móz 31,6)

Amellett, hogy erőforrásunk lehet ez a megtartottság, attól még egy gyászfolyamat is elindul bennünk. Bizonyos dolgokat most – és lehet már soha többé – nem csinálhatunk. De a harag, kétségbeesés, befelé fordulás, aggodalom hullámvasútjára kerülve be kell látnunk, hogy ez nem visz előre. Akkor miként lehet belassulni a pörgős embereknek, elengedni azt az életformát, amit eddig folytattak? Miként lehet mélyülni az eddig megélt élményekből, tapasztalatokból? Milyen erőforrásaink vannak?

_{A kép illusztráció (Pixabay)}

Nekem nagy ajándék volt a nagycsalád, a barátok látogatása, az imaháló, és a segítségre nyitottság. Bár, amikor az ember műtét után gyenge, nehéz beszélgetni, válaszolni, mégis jó tudni, hogy van emberünk, aki lélekben hordoz.

Fontos lépés lehet – nekem az volt –, mint az emmauszi tanítványoknál (vö. Lk 24,14) az is, hogy beszélgetünk magunk között – házastárssal, gyerekekkel.

Hangot adunk annak, ami van, ami történt. Kihangosítani, elmesélhetővé tenni azt, ami végbement, vagy ami épp zajlik, ami történik bennünk. Nagyon sok minden éppen az elmesélésben válik elhordozhatóbbá. Beszélgetni, és nem csak a külső történésekről, hanem a belső folyamatokról is. Amikor Jézus azt kérdezi, hogy „miről beszélgettek” (Vö. Lk 24, 17), és a tanítványok mesélni kezdenek, akkor nem csak a megelőző napok hírértéke kerül felszínre, hanem a bennük zajló folyamatok is. Számtalan érzés törhet elő bennünk: düh, kétségbeesés, hála, félelem, tehetetlenség. Az érzések megkérdőjelezhetetlenül jelen vannak, a kérdés, hogy mit kezdünk velük?

Az érzések és történések elbeszélése segít minket a megértésben, elfogadásban, elengedésben, ahhoz, hogy ne váljunk a saját történetünk rabjává, önmagunk igazolására.

Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? (Vö. Lk 24, 18). De Jézus odafordult hozzájuk és elmagyarázta nekik mindazt, ami róla szólt. (Vö. Lk 24, 27).

Nekünk a beszélgetés a kimozdulást hozta a traumából. Rá tudtunk együtt csodálkozni, hogy mennyi mindenünk van, és nem azon siránkozni, hogy mi mindent kell elengedni.

Aztán az imabeszélgetéseinkben, a Jézussal való találkozásainkban felszabadultunk arra, hogy reménytelenségünk, tehetetlenségünk, kétségbeesésünk más dimenzióba helyeződjön át. A nyitott sír, a feltámadás öröme erőt ad, hogy ne ragadjunk bele az „itt a vége fuss el véle” érzésbe, hanem békét adjon nekünk, de nem úgy, ahogy a világ adja. (Vö Jn 14,27). Hogy veszteségeinkkel együtt is azt érezzük, a helyünkön vagyunk, és észre tudjuk venni az ajándékokat, amiket a betegségen keresztül is kapunk. Ráadásul nem vagyunk egyedül az úton. Jézus ott van velünk, Ő nem hagy el! Vele nyitottá tudunk válni mások nehézségére és terheire, és ezek új találkozásokat és kapcsolatokat tudnak létrehozni, ami szintén ajándék számunkra.