Betheszda-fürdőink

Olvasási idő: 2 perc

Visszavonhatatlanul itt a tavasz. A vidám, langyos napsütésben tonnaszámra jöttek az ötletek, hogy mi mindent szeretnék most azonnal, vagy legalább a mai napon – vagy inkább az elkövetkezendő napokban, hetekben gyorsan megtenni.

Ahogy a természet a szemünk láttára ébredezni kezd, minden felélénkül, kiszínesedik a világ körülöttünk, szinte látni lehet, ahogy napról napra nőnek a levelek, hajtanak ki a szebbnél szebb tavaszi virágok. Hajnalban a madarak énekére ébredhetünk újra, minden él és zeng! A természet szépséges megújulása ránk is hatással van, mágnesként vonz, hogy mi is újult erővel kezdjünk neki a tavaszi munkáknak a házban és a ház körül.

S erről eszembe jutottak azok a betegek, akikkel önkéntes beteglátogatóként a kórházban találkoztam. A nap az ő kórtermi ablakaikon is besüt, és őket is hívogatja a szokásos feladataikra, amit nehéz helyzetükben csak szomorúan konstatálni tudnak. Ők legfeljebb a gondolataikban, lelkükben tehetik meg, hogy elvégezzék mindazt a sok ezernyi munkát, amitől úgy érezzük, hogy igen, élünk!

Hívogatnak a nap sugarai és mi önként válaszolunk rá, a szokott módon. És a betegek? Mi lesz az ő válaszaikkal? Mit tudnak tenni a hívásra?

Az ágyon fekve, akár bekötött infúzióval mi marad nekik? Mi marad az életből?

„A fölséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki jóra fordítja sorsomat”. (Zsolt 56.)

A néni, akinek egyik keze be van kötve a kezelés miatt, éppen sírdogál, mert a szomszéd ágyon fekvő idős hölgy haldoklik. Amikor odamegyünk hozzá, csak sír, a könnyei nem apadnak. Végigfolynak szomorú arcán, és meg sem tudja őket törölni, mert a másik keze csonka. Elmeséli, hogy mennyire összebarátkoztak ők ketten, és most teljesen hirtelen egészen megváltozott a helyzet.

Paravánnal választják el őket egymástól, nem tud társa szemébe nézni, nem tud felkelni, hogy odamenjen hozzá, megvigasztalja. A sírás marad. Társam javaslatára, a beszélgetés végén szívesen bekapcsolódik egy rövid imára. Régen járt már templomban, de a Miatyánkra még emlékszik. Hát elimádkozzuk vele.

Azok a szemek, ahogyan a társam szemébe kapaszkodott, őt figyelte, mindent elmondott. A két tekintet összekapcsolódása abban a percben erős köteléknek tűnt. Reménynek, vigasznak, hogy el tudjuk fogadni a betegség okozta nehéz bizonytalanságot, félelmet a jövőtől, további utunk lehetőségeitől, a ránk váró esetleges kiszolgáltatottságtól.

Mi marad az életünkből egy kórházi ágyon? Milyen perspektívát kaphatunk?

Magányban, szomorúságban, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság szorító érzésében még jobban felerősödhet az emberben a vágy a jóság, a megértés, az elfogadás iránt.

Ismerjük a Betheszda-fürdőnél harmincnyolc éve fekvő beteg történetét, aki Jézus kérdésére azt válaszolta: „Uram, nincs emberem, aki bevinne a tóba” (Jn5,7). Hányan érezhetik magukat pont olyan cudarul, mint a hosszú évek óta fekvő betheszdai beteg? Milyen ambivalens érzéseket hívhat elő a szívekből az ablakon beáradó, simogató napsugár? Hogyan lehet segíteni embereknek, mellettük lenni úgy, hogy azzal Isten gondoskodó szeretetét tapasztalhassák meg?

Tudunk-e „emberek” lenni a mai Betheszda-fürdőkben? Van-e szemünk észrevenni, ha valaki mellettünk jó szóra vágyik, együttérzésre, meghallgatásra? Van-e fülünk a hallásra? Tudunk-e Veronika figyelmével könnyeket, verítéket letörölni? Ha megtesszük, talán a mi kendőnkön is megjelenhet válaszul az Úr arca.