Chiara Corbella – Az édesanya, aki szeretettel ölelte át a keresztjét

Manapság, amikor a személyes boldogságunk ennyire fókuszba kerül, amikor az áldozathozatal értéke megkérdőjeleződik, amikor minden azt harsogja: te légy az első az életedben, szinte megütközést kelt, ha valaki másképp dönt. Ha valaki az Életet a saját élete elé helyezi.

2012. június 13-ra talán még emlékszünk. Talán el tudjuk képzelni, hogy aznap milyen napunk volt, mit csináltunk, kivel töltöttük. Még élénken élhet az emlékezetünkben, milyen nehézségeink voltak abban az időben. Tőlünk alig 1500 km-re egy fiatal katolikus férfi, Enrico, azt kérdezte gyermekei édesanyjától: „Szerelmem, az Úr keresztje valóban édes?” A fiatalasszony mosolyogva válaszolt: „Igen, Enrico, nagyon édes.” Délben visszaadta a lelkét a Teremtőjének.

Chiara Corbella nem volt hős. Nem kapott szuperképességeket, nem volt elvakult, sem vakbuzgó katolikus. Nem volt más, olyan volt, mint mi. Hétköznapi. Esendő. Gyarlóságokkal teli. Kétségekkel, félelmekkel, nehézségekkel teli. Temperamentumos. Az életszentsége a döntéséből fakadt: az élete egy adott pontján mert úgy dönteni, ezentúl mindenben Istent keresi, rá hagyatkozik. „Akkor vagy valaki, ha tartozol valaki máshoz. Az a tudat, hogy Jézushoz tartozik, tőle függ, lehetővé tette számára, hogy önmaga legyen, hogy ne akarjon mindent megérteni, ehelyett azt választotta, hogy áldó szavai legyenek Istenre és a körülötte lévőkre.”

Chiara Corbella 1984. január 9-én született. Átlagos kislány volt, kicsit lámpalázas és visszahúzódó. Szerette a zenét, politológiát tanult az egyetemen. 18 évesen Medjugorjéba zarándokolt a baráti társaságával, ahol első pillantásra megragadta a szintén zarándok Enrico Petrillo. Külön-külön érkeztek a Szűzanyához, kéz a kézben tértek vissza Rómába. Hat boldogságos-kínkeserves, egymást szerető és folyton szakító, se veled, se nélküled év telt el ezután. Miközben folyton érezték az egymás felé való vonzódást, újra meg újra veszekedésekbe és szakításokba torkollt a kapcsolatuk. Egy ferences szerzetes, Vito atya lelkivezetése segítségével értették meg, hogy egymást csak sebzettségeik feltárásával, Istenen keresztül, ajándékként kaphatják meg. 2008. szeptember 21-én összekötötték az életüket.

Chiara hamar várandós lett, kislányt várt. Egy vizsgálat során kiderült, hogy a kis Maria Grazia Letizia Petrillo koponyájának egy része hiányzik, a kisbaba életképtelen. Noha az orvosok lebeszélték a terhesség kihordásáról, Chiara döntött, és ebben a döntésben a férje is mellé állt.

„A családi nevelőotthonba kerülő gyerekeket csak pár hónapra vagy évre bízzák rád, ez azonban nem ok arra, hogy kevésbé szeresd őket, éppen ellenkezőleg: az a kötelességed, hogy úgy szeresd őket, ahogyan csak tudod, hogy a szeretet emléke, amelyet Isten a te apró, gyengéd gesztusaidon keresztül ajándékoz nekik, mély nyomot hagyjon bennük.

Ezt az apró teremtést Isten a mi gesztusainkon keresztül fogja szeretni, ezért megtisztelve kell éreznünk magunkat, hogy az Úr ilyen nagy feladatot bízott ránk”

– írta később egy levelében Enricónak.

Chiara és Enrico egy kiegyensúlyozott, boldog, szeretetteljes magzati kort adott a lányuknak: a legtöbbet, amelyet adhattak. A baba természetes úton, élve megszületett, majd megkeresztelése után visszatért az Atyához.

Fél évvel később egy tanúságtétel után hazatérve Chiara odafordult a férjéhez: „Tudod, hogy újra megtenném?” „Én is újra megtenném.” Chiara ekkor már a szíve alatt hordta Davide Giovannit. A kisfiút, akinek tökéletesen ép volt a koponyája, viszont végtagok nélkül fejlődött, és hamarosan az is kiderült, hogy létfontosságú szervei is hiányoznak: ő is életképtelen lesz. A környezetüket sokkolta a hír, ezért kivizsgálásoknak vetették alá magukat, miért kaptak ismét „beteg” gyermeket. A vizsgálatok minden genetikai rendellenességet kizártak: a véletlen műve. Véletlen?

Chiara lelkivezetője, mélyen hívő nőgyógyásza, és legközelebbi barátaik egybehangzóan tanúskodnak arról, hogy milyen mélyen gyökerező, eltökélt vágy volt a fiatal házaspárban arra, hogy Istentől fogadják mindazt, ami történik velük. Azt keresték, hol van a feladatuk és szerepük abban, hogy ismét át kell engedniük egy gyermeket az Atyának. Ez a keresés azonban – minden hitük, imájuk és Isten iránti odaadó szeretetük ellenére – nem volt kevésbé gyötrelmes, mint bármelyikünk számára lenne. Voltak, akik hősként dicsőítették őket. Voltak, akik nem értették, nem értettek egyet. Voltak, akik a hitük gyengeségét látták abban, hogy Isten beteg gyermekekkel „sújtja” őket. Ezekkel a reakciókkal nehéz volt megküzdeniük.

„A kereszt előtt állni bizony nehéz. De sokkal inkább ártasz magadnak, ha nem akarod elfogadni és végül más kényszerít, hogy felmenj rá.”

Chiara és Enrico úgy fogadták az Életet, mint egy kincset, amelyet szeretni és őrizni kell. Mindegy, hogy mekkora, mennyi szenvedéssel teli, milyen megpróbáltatásokat hordoz. Hitték, hogy Isten minden nehézségben ott van, hogy tanítson valamit általa.

Második gyermekük szinte pontosan egy évvel az első után született. Természetes úton, háborítatlanul, ahogyan Chiara szerette volna dacára annak, hogy az orvosok ismét az előrehozott császármetszést javasolták. Mindössze 38 percet élt, szülei gondoskodtak arról, hogy ezt az időt tökéletes szeretetben tölthesse: megkeresztelték, bemutatták a nagyszülőknek és a barátoknak, majd visszaengedték Istenhez.

Chiara így írt erről a megpróbáltatásról:  „Én azonban hálát adok az Úrnak, hogy a kis Davide legyőzött, hálát adok Istennek, hogy Davidénak köszönhetően a bennem lakó Góliát végérvényesen halott; senki sem tudott meggyőzni minket arról, hogy mindaz, ami velünk történt, sorscsapás… Hálát adok Istennek, hogy elpusztította a Góliátomat, és a szemeim szabadok, hogy távolabbra láthassak, és követhetik Istent anélkül, hogy félnék attól, aki vagyok.”

Noha mindenki óvta őket ettől, újra szélesre tárták az Élet kapuját. Nem felelőtlenül, hanem átgondoltan és teljesen tudatosan rábízva magukat Istenre. A harmadik gyermek, Francesco tökéletesen fejlődött. Hamarosan azonban Chiara nyelvén rosszindulatú daganatot fedeztek fel, amelyet sürgősen el kellett távolítani. Ez a műtét volt Chiara hitének igazi próbája. »Magamban Istenhez kiáltottam: Miért nem veszed el a fájdalmamat, tudom, hogy megteheted! Az önkívület egy pillanatában azt mondtam magamban: „Isten nem létezik, különben nem tenné ezt velem!” De abban a pillanatban hatalmas fájdalmat éreztem a szívemben és olyan egyedül éreztem magam, mint még sohasem.« Az Istenhez kötöttség megszüntetésének még a gondolata is elviselhetetlen volt.

A várandósság a műtét után rendben haladt tovább, azonban a további kezelésekkel várniuk kellett. Az orvosok mindenképpen meg szerették volna menteni Chiarát, akár a gyermeke veszélyeztetésével is, Chiara azonban elutasított minden olyan forgatókönyvet, amely a kisbaba életére negatív hatással lehetett. „A szívem legmélyén azt kértem az Úrtól, hogy engedje meg, hogy anyai feladataimat a lehető legjobban végezhessem.” A kis Francesco épen és egészségesen született meg.

A betegség egyre nagyobb részt vett el Chiara életéből. Ahogyan a kisbaba növekedett, úgy fordult egyre válságosabbá Chiara betegsége. Vizsgálatok, újabb műtét, kemoterápia. A fiatal édesanya küzdelmei a szoptatásért, majd kisfia növekedéséért hozott személyes áldozatai tették egyre értékesebbé az épülő drágagyöngyöt: Chiara életszentségét.

Szabadon döntött: Isten mellett, az általa mutatott sorsot elfogadva került egyre közelebb Isten szeretetéhez. A veszteségeket, fájdalmakat derűvel fogadta.

„Tudod, már nem akarom megérteni, különben megőrülnék. És jobban érzem magam. Most béke van bennem, elfogadom, aminek jönnie kell. Ő jól tudja, mit tesz, és mindeddig soha nem hagyott el bennünket. Valamikor majd megértem, minden napnak megvan a maga kegyelme. Napról napra. Csak teret kell neki engedni.”

Megérkezett a bioposzia eredménye: gyógyíthatatlan, agresszív, gyors lefolyású daganat. Chiara teste emberi eszközökkel menthetetlen volt. Enrico a kórház kápolnájában mondta el neki. Ott, ahol annyit imádkoztak és annyian. Ott, ahol bemutatták legidősebb gyermeküket a Szűzanyának. Chiara csak azt kérte, hogy ne tudja, mennyi ideje van hátra. Minden szenvedésre igent mondott.

2012. május 30-án lett egy éves Francesco. Chiara ekkor már legyengülten, szülei vidéki házában élt kis családjával. Kisfia születésnapjára levelet írt, amely rávilágít életszentségének gyökerére:

„A szeretet felemészt, de jó elfogyva meghalni, mint a gyertya, amely csak akkor alszik ki, amikor betöltötte a feladatát. Bármit teszel is, csak akkor lesz értelme, ha az örök élet fényében teszed. Ha valóban szeretsz, akkor rájössz, hogy semmi sem tartozik hozzád, mert minden ajándék.”

Miért lehet fontos számunkra egy édesanya életáldozata? Mert megtanít arra, hogy veszteségeinket és ajándékainkat egyaránt képesek legyünk az Istentől valónak tekinteni, az ő kezéből elfogadni. Mert hitet ad abban, hogy minden szenvedésben is ott van velünk. És erőt ad önmagunk szeretetteljes szétosztásához, amely eszközzé tesz bennünket legnagyobb csodáihoz.

Chiara Corbella egy ízig-vérig mai szent. Szembemegy az individualista világképpel, és megmutatja, hogy a másikért való szeretetteljes lemondásban, és az Isten akaratával való harmóniában válhatunk Isten igazgyöngyeivé.