Végig a Jóisten tenyerén – Tomka Feri atya 80!

Gyermekkorodból, a családban töltött első évekből mi a legmaradandóbb emléked?

A háború alatt születtem, 1942-ben. Édesapám, édesanyám szentté avathatóak lennének: két ember, akik úgy neveltek fel öt gyereket egy nagyon nehéz történelmi időszakban, hogy soha nem hallottuk veszekedni őket.

1951-ben Mádra deportálták a családunkat, és édesapám annak ellenére, hogy előtte minisztériumi osztályvezető volt, kitelepítettként csak a bányában dolgozhatott, csak a legnehezebb munkákat végezhette. Ebbe sokan belehaltak, de szerencsére ő jó sportoló volt, így ezt is végig tudta csinálni. Ott Mádon volt egy nagy kalandunk, amikor Miklós testvérem halálos beteg lett. Eleve nehéz volt a legközelebbi, miskolci kórházba eljutni, mert külön engedélyt kellett kérni a helyi rendőrségen, hogy egyáltalán elhagyhassuk a falut, és kórházba vihessük őt. Mint legidősebb testvér, én mentem édesapámmal az állomásra fogadni édesanyámat, aki a kórházból jött, és emlékszem, hogy leszállva a vonatról anyukám sírt, mondván, nincs remény. Édesapám is eléggé meg volt rendülve. Jellemző a szüleimre, hogy mikor a mező közepén megláttunk egy keresztet, hosszú, mély csendben letérdepeltünk imádkozni, és amikor fölálltunk, édesapám felnézett az égre, és ezt mondta: „Legyen úgy, ahogy a Jóisten akarja”. Egész életében ez volt rá jellemző: „ahogy a Jóisten akarja”. Végül a jezsuita nagybátyám jó kapcsolatai révén tudtunk szerezni penicillines gyógyszereket Bécsből, amivel azután sikerült megmenteni Miklóst. Sok ilyen csodaszerű esemény történt akkoriban velünk, a Jóisten végig a tenyerén hordozott minket.

^{Tomka Ferenc atya Szent II. János Pál pápával (Tomka Ferenc archívumából)}

Ifjúkori éveidből milyen emlékezetes pillanatot tudnál kiemelni?

Mádról 1953-ban Aszódra kerültünk, és ott Regőczi István atya volt a káplán, akivel mély barátságba kerültem, és akinek a papsága óriási példát adott nekem már ifjú kamaszkoromban is. Folyamatosan táborozott az ifjúsággal, már amikor éppen kint volt a börtönből, mert egyébként az ÁVH (szerk.: Államvédelmi Hatóság, a magyar kommunista párt államvédelmi szervezete) gyakran lecsukta őt.

Egyik kalandos táborozásunk az volt, amikor Aszódról Gyenesdiásra mentünk biciklivel, Budapesten keresztül. Én még csak tizennégy éves voltam, de azt pontosan tudtam, hogy ez egy életveszélyes vállalkozás, hiszen az 50-es években szigorúan tilos volt az ifjúsággal összejönni, vagy bármiféle egyházhoz köthető tevékenységbe bevonni őket! Regőczi atya ráadásul egy PAX feliratú, kék ingben biciklizett, és ugyanebben a Sasi egyenruhában voltunk mi is, tehát messziről látszott, hogy egyházi személyek vagyunk! Gondoltam magamban, ezt biztos, hogy nem fogjuk megúszni, itt mindannyiunkat le fognak tartóztatni! Amikor Budapesten tekertünk át, meg is állt mellettünk a piros lámpánál a rendőr, viszont legnagyobb megdöbbenésemre igazoltatás helyett vigyázz-ba vágta magát és tisztelgett nekünk! Kiderült, hogy néhány héttel előtte alakult meg a KISZ (szerk.: Kommunista Ifjúsági Szövetség), akiknek pontosan ugyanolyan kék színű egyenruhája volt, mint amilyen inget az atya viselt!

^{Testvéreivel együtt, a képen hátul jobbról a harmadikként Regőczi István atya csoportjában, az atya egyik börtönből való szabadulása után. (fotó: facebook.com/ferenc.tomka)}

Emlékszel arra a pillanatra, amikor megszólított, elhívott a Jóisten a papi szolgálatra?

Mint említettem, Regőczi atya szárnyai alatt cseperedtem, és abban biztos vagyok, hogy akkor még tudattalanul, de az ő papi hivatása és lelkesedése adta az első lökéseket nekem. Viszont mivel kitelepített család gyermekeként az aszódi gimnáziumba sem engem, sem a testvéreimet nem vették fel, így Pannonhalmára kerültem a bencés gimnáziumba. Ott rögtön az első évben, az első lelkigyakorlatunkon teljesen világosan hallottam a Jóisten hívását és megértettem, hogy papnak kell lennem. Tizennégy éves voltam ekkor, de innentől kezdve nem volt kétségem, tudatosan készültem a hivatásomra, és érettségi után azonnal jelentkeztem is a szemináriumba.

Fiatal, kezdő papként mi volt az első állomáshelyed és milyen emlékeid vannak erről az időszakról?

1965-ben szenteltek fel, Szabadszállás volt az első állomáshelyem, ami akkoriban a váci egyházmegye leghírhedtebb helye volt. Ott előttem egy évnél tovább senki nem bírta, mert olyan tanyák tartoztak a plébániához, amelyeket csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett megközelíteni. Nem volt semmifajta köves út, ősztől tavaszig akkora volt a sár, hogy csak traktorral lehetett közlekedni – nekünk olyanunk persze nem volt… Nem egy ideális hely egy frissen felszentelt, lelkes ifjú pap számára, de én szüleim tanítása óta nagyon imádságos voltam, ezért jól éreztem magam ott is, és vidáman kibírtam három évig. A tanyavilágnak gyalog nekivágtam vagy kitoltam a biciklit, mert azt mondtam, hogy én így vagy úgy, de nekiindulok és felkeresem a híveket. A tanyasiaknak ifjúsági hittant, családcsoportot szerveztem, a gyerekeknek hittanórát tartottam a helyi iskolában. Emlékezetes eset volt, amikor egyszer tanítás közben elment az áram, és sötétbe borult az egész iskola. Mi nyugodtan folytattuk tovább az órát a gyerekekkel, de az igazgató egy idő után bezárta az iskolát és hazament, mert nem vette észre, hogy mi még bent vagyunk a világítás nélküli teremben. Az pedig még véletlenül sem jutott eszébe, hogy egy osztálynyi falusi gyerek néma csöndben ül és feszült figyelemmel hallgatja a papot. Csak az ablakon való zörgetés hatására engedett ki bennünket.

^{(fotó: facebook.com/ferenc.tomka)}

Milyen személyes emlékeid vannak az egyházüldözés időszakáról? Konkrétan ért téged is üldöztetés?

1976-tól az Egri Érseki Hittudományi Főiskolán tanítottam, és emellett nagy ifjúsági életet szerveztünk, amit nem néztek jó szemmel az állampárt kiszolgálói. Az első évben öt gyerekkel kezdtük a hittant, de év végére már harmincan voltak. A következő évben pedig annyian jöttek, hogy külön középiskolás és főiskolás csoportokat kellett alakítanunk. A fiatalokkal mindig az egri bazilika kistermében tartottuk a találkozókat, és egyszer az egyik kispap megkérdezte, vajon miért áll mindig egy autó a bejárat előtt, amikor mi ott vagyunk? Hát akkor már tudtam, hogy megfigyelnek, és ez így ment azután egészen 1989-ig, a rendszerváltásig.

^{Az egri években tanított kispapok és a hittanórákra és „nyílt órákra” járó gyermekek és fiatalok közül többen csatlakoztak később a Fokoláre mozgalomhoz. A csoportkép 2022. június 8-án készült. (Fotó: Csamangó Endre)}

A legemlékezetesebb történet az volt, amikor Bernecebarátiban táboroztunk az ifjúsággal, egy nagy parasztháznak a padlásán gyűltünk össze titokban, olyan harmincan. Egy függöny volt középen, balra aludtak a fiúk, jobbra a lányok, mi papok pedig közöttük. Barátságok révén Szegedről is volt egy résztvevő lány, aki a tábor után 1-2 nappal írt egy személyes levelet nekem, amiben a tudtomra adta, hogy a hittantábor után Szegeden bevitték a rendőrségre, és addig vallatták, amíg megtört és mindent bevallott, az összes résztvevő nevét elmondta a rendőröknek. Ez nagy baj volt, mert abban az időben szigorúan tilos volt bármilyen egyházi ifjúsági tevékenység folytatása, én a börtönt, a fiatalok pedig a középiskolából, egyetemről, munkahelyről való elbocsátást kockáztatták!

Azonnal összehívtam az egri gyerekeket és elmondtam nekik, hogy egy módon tudom megmenteni őket: ha bevallom a rendőrségnek, amit ők már úgyis tudnak, azaz hogy kik vettek részt a nyári táborban. Jöttek is a rendőrök, én pedig alkut kötöttem velük: beszélek, ha megígérik, hogy nem bántják ezeket a fiatalokat! És tényleg így is lett, nekik nem lett semmi bajuk. Azonban ettől kezdve rámszálltak a belügyesek, mert azt gondolták, hogy én most már be vagyok szervezve. Hetente jöttek és elvittek sétálni, de persze nem bírtak kiszedni belőlem semmi lényegeset. Nyolc ilyen alkalom után azt mondtam, hogy most már elég, én nem megyek el velük többször. Dühöngött nagyon a tartótiszt, mert neki én voltam az az „ügy”, amiből ő hasznot akart volna húzni. Jól bevágta a kocsiajtót, mondott néhány cifrát, de azután leeresztette az ablakot, és halkan csak annyit mondott: „Bár minden ember ilyen volna, mint maga”!

^{Bükkben tiltott táborozás alkalmával (fotó: facebook.com/ferenc.tomka)}

Életed egyik meghatározó élménye lett a Fokoláre mozgalommal való találkozás. Ez hogyan és mikor történt?

1971-től posztgraduális képzésen Rómában tanultam az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemen. Egyszer meghívtak egy kirándulásra a Fokoláre lelkiség városkájába, Loppiano-ba, ahol megismerkedtem, és gyorsan jó barátságba kerültem egy olasz fokolarinóval, Tanino-val. Elkezdtem Rómában az ő fokolárjába járni, mert akkoriban minden hónapban volt ún. „aggiornamento” (beszámoló) találkozó, amely mindig csodálatos volt. Azt éreztem, hogy itt abszolút megvalósul az, amire egész életemben vágytam: „arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást” (Jn 13,35). Én ugyanis Rómába már úgy mentem ki, hogy addigra itthon az összes fellelhető lelkiségi mozgalmat végiglátogattam, de először itt Rómában, a fokolárban éreztem azt, hogy igen, ez nálunk is működhetne. Itt ugyanis nem kell csinálni semmi különlegeset, nem kell nagy előadásokat, beszédeket tartani, itt csak élni kell az Igét, csak egységben kell lennie két-három kereszténynek. Elkezdtem én is élni az Igét, és egyre jobban megtetszett ez az életmód. Emlékszem arra a döbbenetes felismerésre, amikor Rómában részt vettem egy fokoláros nagy találkozón, és ott megismerkedtem egy fiatal fokolarinával, aki olyan lelki fokon volt húsz éves létére, hogy ahhoz képest én a kettős teológiai doktorátusommal sehol nem tartottam.

Megragadott Chiara Lubichnak az „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14, 21-22) igéhez fűzött magyarázata. Elkezdtem élni azt, hogy minden nap kétszer-háromszor-négyszer, ötször-tízszer teszek valamit szeretetből, és ez csodálatosan működött és működik ma is!

Ezután, 1975-ben döntöttem el, hogy belépek a fokolárba.

^{Bagolyirtás, 2019 július.  A Fokoláre lelkiséghez tartozó paptársakkal (fotó: facebook.com/ferenc.tomka)}

A káposztásmegyeri templom- és közösségépítés hogyan kezdődött?

’89-ben kaptuk a felkérést a püspök atyától, hogy építsünk templomot Káposztásmegyeren. A kommunista katona- és rendőrtisztekkel teli tízemeletes panellakótelepről, ahol harmincezer ember zsúfolódott össze, nekem csak rossz dolgok jutottak eszembe. Szociológiai tanulmányaimból tudtam, hogy ez a fajta együttélés a bűnözés melegágya. De mint mindig, most is a fokolárban megélt egység döntött, amire száz százalékban rábíztam magam, és együtt úgy határoztunk, hogy Jávorka Lajossal ketten belevágunk a templom- és közösségépítésbe. Kezdetben egy négyemeletes panelben laktunk, ahol folyamatosan ment körülöttünk az üvöltözés, káromkodás. Az első miséket a kommunista pártszékház nagytermében tartottuk, ide is gyakran be-beszűrődött a részegek üvöltözése, gyalázkodása, de mi nem hagytuk magunkat kizökkenteni. A közösség szép lassan elkezdett gyarapodni, de a templom alapkövét csak két év múlva tettük le, mert azt mondtuk, hogy amíg nincs közösség, addig nem építünk templomot sem. Egyszerű volt a recept: mindig, mindenhol éltük az Igét, a szeretetet, és ez tömegével vonzotta az embereket: felsorolni se lehetne, hányan tértek meg, hány papi, szerzetesi hivatás született ott, a panelrengetegben!

Óriási kalandjaink és élményeink voltak az évek során: havonta elment az egész közösség kirándulni, néha száz ember, kicsik-nagyok, gyerekek, fiatalok és öregek együtt a kölcsönös szeretetben. Közösségépítésünkben az egyik legsikeresebbnek a cserkészektől átvett, a plébániára behozott csoportvezetői rendszert bizonyult, mely képes megtartani az ifjúságot. Annyi év után még ma is léteznek ezek a vezetők, működnek ezek a csoportok.

^{2013 Miskolc, Új Ifjúság tábor (fotó: facebook.com/ferenc.tomka)}

A hosszú évtizedeken át tartó aktív tevékenykedés után hogyan éled meg most a nyugdíjas éveket?

A papi fokolárral meghozott közös döntés volt az is, hogy nyugdíjas éveimet a budapesti férfi fokolár közvetlen közelében, de mégis egy külön lakásban kezdjem el. Ez nehéz lépés volt a részemről, mert soha nem laktam egyedül, volt is ezért egy kis félsz bennem. A lakásban rögtön berendeztünk egy kis kápolnát, ahol elhelyeztem az Oltáriszentséget, és így belül azonnal megértettem, hogy most sem vagyok egyedül! Az Eucharisztia közelében már az első nap megszűnt az egyedülléttől való aggodalmam. Mostanában napjaim kb. egynegyedét, három-négy órát imádkozással, zsolozsmával, szentségimádással töltöm. Sosem gondoltam volna, hogy az intenzív imaélet gyümölcseként ilyen mély Isten-kapcsolat kialakulhat.

Emellett sok időt töltök a Facebook-on is, ami nagyon bejött nekem, egyfajta apostolkodási helyként tekintek rá, és ezt vissza is igazolja, hogy milyen sok megtérés indult már el a Facebook-os kapcsolódásokon keresztül! Ez úgy működik, hogy valaki bejelöl, mert szimpatikusak neki a témáim, felveszem vele a kapcsolatot, és olykor elindul egy személyes beszélgetés, ami utána beindíthat akár egy Isten felé fordulást is. Azt gondolom, hogy a Facebook erre például nagyon alkalmas eszköz.

Mindig, mindenhol, életem minden helyzetében próbálom keresni és megtenni a Jóisten akaratát, élni a jelen pillanatot, és a fájdalmakban, nehézségekben átölelni az Elhagyott Jézust. Ez az életprogramom immár több mint ötven éve, és ettől nem is szeretnék már eltérni a jövőben sem!