Chiara Lubich: az egység és párbeszéd hírvivője

Amikor az 1940-es évek elején, a második világháború kellős közepén Chiara Lubich vallási és társadalmi tapasztalatának első építőköveit lerakta, a történelem a szó szoros értelmében „vágóhídnak” tűnhetett számára. Trentóban, a városban, ahol száz évvel ezelőtt született és felnőtt, szörnyű bombázások pusztítottak. Mint akkortájt sok más huszonéves fiatal, akik egy eszméiket megtámogató írással a zsebükben indultak a csatába, például Hitler Mein Kampf-jával, vagy Marx és Engels A Kommunista Párt kiáltványá-val, Chiara is egyetlen könyvet kapott föl, mikor a légvédelmi óvóhelyre rohant: az evangéliumot. Ez akkor és ott, a robbantások zajában a felszabadulás igaz forrását jelentette neki. Különösen megragadták Jézusnak az Atyához intézett szavai: „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Ezeken az oldalakon rátalált élete értelmére, a célra, mely túlmutat a háború őrültségén.

Korának történelmi körülményei közepette az egység, melyért Jézus fohászkodott minden idők összes nője és férfija számára, forradalmi értékek és gondolatok univerzumát tárta fel előtte.

Chiara és első társnői utat törtek Trentóban a bombázások romjai között. Úgy döntöttek, nem hagyják, hogy a rettegés úrrá legyen rajtuk, nem nyugszanak bele szeretteik, otthonuk, terveik elvesztésébe, hanem reakcióképp létüket az egység eszményének – ahogy ők nevezték, az „Ideálnak” – szentelik. Következésképpen a történelmet immár nem zűrzavaros cselekmények egyvelegének látták, mert megsejtettek mögötte egy átfogó, az egység vágyából szövődő szálat.

Felfedezték, milyen óriási átalakító ereje van ennek az egységnek, mely szorosan kapcsolódik Jézusnak az Atyához intézett imájához, hogy legyenek mindnyájan egy.

Ettől az ihletett megértéstől vezérelve Chiara és első társai felgyűrték az ingujjukat, és elkezdték újjáépíteni Trentó városát. Jótékonykodtak, segítettek mindazoknak, akik a nehéz körülmények közepette nem jutottak élelemhez, menedékhez, egészségügyi ellátáshoz. Rövid időn belül tapasztalataik elterjedtek a szomszédos falvakban, városokban, majd Rómában, Milánóban, Firenzében és egész Olaszországban, az országhatárokat átlépve pedig az öt földrészen.

Az egység valóban az az alapelv, amely lehetővé teszi, hogy az ember felülemelkedjen a nemzeteket vagy a társadalmi osztályokat elválasztó falakon,

túllépjen az etnikai és kulturális hovatartozáson, és elősegíti a találkozást a különböző világnézetű és vallású emberek között.

Az egység lüktetett Chiara Lubich szívében, amikor fiatal lányként Trentó legszegényebb negyedeinek szükségleteivel foglalkozott, segítve az időseket, a szegényeket, az árvákat és az özvegyeket.

^{Chiara Lubich (balra) első társnőivel (focolare.org)}

Ugyanennek az egységnek az ideálja érdekében találkozott a későbbi években jelentős személyiségekkel, vallási vezetőkkel, államfőkkel, hogy előmozdítsa a vallások közötti harmóniát, a népek közötti egyetértést, a mindenki közötti igazságosságot stb.

Az egység hatékony eszköz ahhoz, hogy részt vállaljunk korunk helyi és globális kihívásaiból. A globalizáció ugyanis – a vele járó számos lehetőséggel és a benne rejlő rengeteg veszéllyel – az embereket, a csoportokat és a közösségeket egy sorsközösségbe hozza össze. Az interdipendencia, a kölcsönös egymástól függés bizonyítja az érvényességét az elvnek, miszerint egyedül nem tudjuk megmenteni magunkat.

A globális felmelegedés problémája nem fog megoldódni, ha nem fogunk mind össze. Nem lesz kevesebb háború, ha nem veszünk mindannyian részt a békefolyamatokban. A migráció nem lesz szabályozott, ha nem jön létre egy minden fél között összehangolt politikai gyakorlat. Az éhezés és a nyomor nem szűnik meg, ha nem alakul ki nemzetközi együttműködés az anyagi erőforrások igazságosabb elosztása érdekében. Az egészségügyi vészhelyzet nem oldódik meg a testvériség és a nagylelkűség hozzáadott értéke nélkül. És még hosszan sorolhatnánk azokat a területeket, amelyek megoldásához nagyobb egységre lenne szükség a társadalmi és politikai kapcsolatok szintjén.

Nyilvánvaló tehát, hogy az egység nem csupán egy jóságos lelkületből fakadó célkitűzés vagy lelki vágy, hanem a társadalomtörténeti változások valós alapelve.

Erre sok megerősítő jelzést kapunk korunk összetett eseményeiből, például amikor világosan érzékelhető, hogy az tud igazán a történelem teljes értékű főszereplője lenni, aki az emberek, csoportok, nemzetek közötti egység növelésén dolgozik, míg aki ezzel szemben az együttműködés, a szolidaritás, a nemzetközi szintű döntésekben való részvétel ellen van, annak csupán egyfajta lázadó és zavaró statisztaszerep jut.

Ez az oka annak is, hogy Chiara egységideálja sok fiatalt és tizenévest vonzott és vonz ma is, akik az ő üzenetében olyan fejlődési irányt látnak, amely képes értelmezési keretet adni legmélyebb motivációikhoz.

Az egység valójában a nemzedéki szakadékok leküzdésének szolgálatában is áll, mert bár lehetnek mély különbségek a gyermekek, a fiatalok, az érett emberek és az idősek között, mindannyian a jelenben élnek, mindannyian ugyanazokban a folyamatokban vesznek részt: az egységre való felhívást a fiatalok azonnal alapvető értékként érzékelik, lehetőségként, hogy szembenézzenek zavaros jelenükkel és valószínű jövőjükkel.

Nem kell félnünk az egységtől, mert nem söpri szőnyeg alá a különbségeket, nem rombolja le a sajátosságokat, nem oldja fel az identitást, hanem inkább kiemeli annak értékeit.

Valójában csak akkor jelenhetnek meg a különbségek, a sajátosságok, az eltérő identitás, ha kölcsönös kapcsolatba kerülnek (önmagukban nem léteznek).

Ezért az egység – ahogyan Chiara Lubich mutatta meg nekünk – megeleveníti és összhangba rendezi egyediségeinket, bármilyen jellegűek legyenek is.

Tudjuk azonban, hogy korunkban további kihívások is megjelentek. Az egyazon társadalmi közegben való együttélést nemcsak a klasszikus társadalmi különbségek (pl. a gazdagok és szegények, a műveltek és kevésbé műveltek közötti különbség), vagy a klasszikus politikai különbségek (pl. liberálisok és szocialisták) jellemzik. Az etikai-vallási pluralizmus korában olyan emberek élnek egymás mellett, akik között a különbségek mélyebb rétegekben húzódnak: a hagyományok, a vallási és etikai látásmód szintjén, abban, hogy miben hisznek.

Az egységért élni ilyen körülmények között, az etikai-vallási pluralizmus korában egyenlő a párbeszéd mozgásba hozásával, mely módszert kínál az emberek és közösségek közötti kapcsolatteremtéshez.

Mi a párbeszéd? Először is mondjuk el, mi nem az. A párbeszéd nem pusztán beszélgetés azért, hogy megismerjük egymást, és ilyen módon tompítsuk a különböző kultúrájú emberekkel való találkozás elidegenítő hatását. Nem is szívélyes csevegés, melynek hatására megtanulunk egyfajta szimpátiával tekinteni egymásra. Első lépésként nem szavakból, hanem létünket érintő tettekből épül. A párbeszéd a legjobb mi-nket kéri, és átlényegíti azt egy átformáló és személyessé tevő Mi-vé. Ahogy a nagy német-zsidó filozófus, Franz Rosenzweig szerette felhívni rá a figyelmet,

amikor párbeszédet folytatunk, komolyan történik valami, azaz az igazi párbeszéd megtapasztalásából az ember soha nem kerül ki sértetlenül, mert közben a legmélyebb valójában megváltozik.

A párbeszédhez feltétlenül szükséges az igazság meghallgatása és az igazságba vetett bizalom. Egy olyan igazságba, amely soha nem relatív, hanem relációra, kapcsolatra épülő, és amely ezért meghaladja a valóság kimerítő megértésének képességét. A párbeszédhez végső soron igaz emberekre van szükség, vagy – ahogy Maria Zambrano spanyol filozófus mondaná – olyan emberekre, akik készek az áldozatra, az abszolút kiindulópontnak tekintett én halálára.

A párbeszédben önmagamat kapom a másiktól, aki gyakran jobbként ad vissza önmagamnak.

A párbeszéd a kölcsönösség szimfóniája, a találkozás nagy költeménye. A párbeszéd szembesít bennünket az emberi paradoxonnal: ez a legnehezebb, de egyben a leginkább a személyhez illő feladat. A párbeszédben ember(i)séggé válunk, világ tágasságú férfiakká és nőkké.

_{1997. május 18. Chiara Lubich beszéde a New York, Harlem-i Malcolm Shabazz mecsetben (Wikimedia Commons)}

Azt a fajta párbeszédet, amit Chiara élt és tanúsított, a szeretet motiválja, ezért nemcsak tisztelettudó, hanem a másik javát akarja. Egyébiránt ezt a nagyvallásokban és számos kultúrában jelen lévő, bár különböző módokon megfogalmazott alapelvet „aranyszabályként” is emlegetik. Arra hív fel, hogy „Tegyük másokkal azt, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek”. Következésképpen a párbeszéd alapfeltételei az egyenlő méltóság, a szabadság és a szolidaritás elismerése.

A párbeszéd így hozzájárul a civil békéhez és a közjóhoz, mivel eredendően performatív jellegű. Mit jelent az, hogy performatív? Azt jelenti, hogy ösztönzően hat a szavak és a tettek közötti következetességre. Ha például egy vallásközi szimpóziumon vagy egy kormányközi konferencián azt mondom, hogy vallásom vagy politikai közösségem békét akar, akkor ez a nyilvánosan tett kijelentés arra kötelez, hogy későbbi viselkedésemben ne mondjak ennek ellent, és ne is tagadjam meg.

A párbeszéd, másképp fogalmazva, azt a szándékot jelenti, hogy a cselekvés és a kimondott elmélet egybecsengjen, hogy a konkrét döntések kapcsolódjanak a meghirdetett etikai elvekhez (pl. béke, méltányosság, tisztelet, demokrácia…).

A párbeszéd tehát megdönti a sajnos néha még azt a kortárs kultúra „nívós szalonjaiban” is elterjedt vélekedést, mely szerint a valamely valláshoz tartozás akadálya a társadalmi megbékélésnek, egyfajta aknamező, amelyet hatástalanítani kell, ha az ésszerűség értékein alapuló együttélést akarunk kiépíteni. Ez a nézet nem másra apellál, mint arra az ősi meggyőződésre, amely szerint a vallásos hitet a privát szférába kell visszaszorítani, és a politikai lelkiismeretet tekinteni az egyetlen legitim, nyilvános cselekvésre és irányításra képes erőforrásnak. Ez az elgondolás sohasem működött jól, mert egyetlen ember lelkiismeretében sincs olyan válaszfal, amely egyértelmű határt húz a magán- és a közszféra közé. Ezért is érte a múltban oly sok méltánytalanság és igazságtalanság a vallási kisebbségeket. Napjainkban ez még ellentmondásosabb lenne, mert vannak olyan vallási felekezetek, amelyek elutasítanak bármiféle etikai elválasztást a magán- és a közszféra között, és semmiféleképp nem tudnák egy ilyen mesterséges megoldással szabályozni a más vallású állampolgárok mellett létezésüket.

Azonban a párbeszédnek az a megközelítése, amelyet Chiara Lubich élt meg és tanúsított, épp erre mutatja meg az alternatív utat.

A vallások állhatnak a társadalmi együttélés szolgálatában, nem pedig útjában.

Pozitív értékeikből, a szeretet, a remény és a megváltás értékeiből kiindulva, az általunk performatívnak és koherensnek definiált kapcsolati keretben döntően hozzájárulhatnak a béke és az igazságosság társadalmi céljainak eléréséhez.

Igen, Chiara Lubichot elismerni, mint aki az egység és a párbeszéd üzenetét közvetíti – erre utal írásom címe, amelynek lassan a végére érek –, azt jelenti, hogy megsejtettük, hogy az ő próféciájában és spiritualitásában benne foglaltatik az út, amelyen korunk társadalmi változásának át kell haladnia, ha nem akarjuk feladni a reményt a jelen kihívásaival szembesülve. Történelmi fordulópontot élünk át, és mikor ma, tizenöt évvel halála után Chiara Lubich-ra emlékezünk, azt kívánom mindannyiunknak, hogy sikerüljön zászlóvivőnek lennünk ezen az úton, amelyet életével és munkásságával megvilágított számunkra.

A cikk szerzője a Fokoláre Mozgalom társelnöke. Filozófiából szerzett diplomát, teológiából doktorált, a teológiai antropológiára és a morálteológiára szakosodott.