Chiara Luce mosolya a betegség idején

Olvasási idő: 4 perc

Eljött az első sebészeti beavatkozás ideje, amelyet hosszú kemoterápia követett. Meglehetősen rossz volt a közérzete, de nem terhelte vele a körülötte lévőket. Ennek kapcsán mesél Maria Teresa, az édesanya, Chiara életének egyik döntő pillanatáról, rendkívüli szakaszáról: „Egy ideje megértette, hogy a dolgok rosszra fordultak, és valóban rákja van. Mégis megőrizte a reményt, hogy meggyógyulhat. A műtét után néhány nappal közvetlenül az orvostól kérdezte meg a tényleges diagnózist. Így tudta meg az igazságot a betegségéről, illetve azt, hogy a kemoterápia miatt ki fog hullani a haja. Talán ez volt az a dolog, ami megértette vele a betegsége súlyosságát, mert a hajára nagyon adott.

Torinóban laktunk a barátainknál, mert az ottani Margit Királynő kórházban műtötték. Még ma is látom magam előtt, ahogy a kert felől érkezett, zöld kabátjába burkolózva. Földre szegezett tekintettel közeledett, mintha ott sem lenne, belépett a házba. Megkérdeztem, mi volt. Mire ő: »Most ne, most ne beszélj!« Ledőlt az ágyra, behunyt szemmel. Huszonöt perc telt el így.

Úgy éreztem, belehalok, nem tudtam, mit csináljak. Az egyetlen mód, ahogy mellette tudtam lenni, az volt, hogy hallgattam, és vele szenvedtem.

Igazi harc volt, amit Chiarának meg kellett vívnia. Aztán megfordult, és rám mosolygott: »Most már beszélhetsz.« Megtette. Újra kimondta az igent.

És többé nem fordult vissza.”

Az összegyűjtött tanúságtételek azt bizonyítják, hogy Chiara csak egyszer kérdezte meg, hogy miért van ez a fájdalom. Az első műtét után felkiáltott: „Jézusom, miért?” Néhány pillanat múlva magától válaszolt: „Ha ezt akarod, Jézus, akkor én is ezt akarom.”

Chiara így ír Chiara Lubich-nak: „Ezt a betegséget Jézus a legmegfelelőbb pillanatban küldte, azért, hogy újra megtaláljam Őt.” A rá annyira jellemző mosoly, amely a betegség első hónapjaiban is végigkísérte, most még ragyogóbbnak tűnt az arcán. Most már tudta, merre halad. Az agnosztikus filozófus, Émile Cioran kérdezte egyszer: „Létezett valaha vidám szent?” Chiara az volt.

A betegség könyörtelenül haladt előre. Chiara mégis állhatatosan próbált normális és örömteli életet élni, hiszen egyre erősödött a kapcsolata lelke „jegyesével”. Egy második, nagyon fájdalmas műtétnek is alávetették.

A sok látogatója között ott volt Livio Maritano püspök is. Egyik nap, miközben Maria Teresa kikísérte, búcsúzáskor a püspök megkérdezte: „Ti is kéritek a csodát, igaz? Mi is kérjük.” Mire az édesanya: „Csodát?”

A püspök ránéz, majd így folytatja: „Én már láttam a csodát, ahogy hármatokat figyeltelek.”

Ebből az időszakból a számtalan esemény közül érdemes felidézni még Chiara utolsó karácsonyát. Talán sejtette is, hogy ez lesz az utolsó. Ajándékokat készített a családnak és a barátainak; az volt a fontos, hogy ünnepeljen, azok körében, akiket szeret. De a vérlemezkék száma gyorsan csökkent, a láza pedig emelkedett. „A kezelőorvos telefonon feltett néhány célzott kérdést – meséli Maria Teresa – majd megkérdezte, mennyi idő alatt érünk be a torinói kórházba. A mentő ott állt a ház előtt, de Chiara nem akart beszállni:

»Én nem fogom a karácsonyt a kórházban tölteni – mondta –, ha meg kell halnom, Jézusom, azt szeretném, ha otthon történne.« A fülébe súgtam, hogy Isten akarata elindulni. Erre beleegyezett, de útközben egyetlen szót sem szólt. Rettenetesen szenvedett, testileg és lelkileg egyaránt. A kórház kapujában az orvosok, akik nagyon-nagyon szerették, már vérátömlesztésre készen várták. Ebből megértettük, hogy kevésen múlott, hogy nem veszítettük el őt. Másnap reggel, karácsony vigíliáján – folytatja édesanyja – a szobájába lépve ezt mondtam: »Itt mindenki ajándékokkal rohangál, de senki sem néz a másik szemébe, senki nem köszön. Jézus ott van mellettük, és nem is látják.« Közben már túl volt a legnehezebb perceken.

Folytattam: »Izzítsuk fel Jézus tüzét közöttünk, az majd mindenkit felmelegít. Neked kell meggyújtanod, mert az én tűzifám kevés meleget ad.« Mire ő: »Együtt, anya.«”

Pontosan aznap délután látogatta meg a kórházi osztályt a torinói érsek, Saldirini bíboros. Meglátta Chiara arcát, belépett a szobába, és megkérdezte: „Csodálatos fény van a szemedben. Hogyan csinálod?” Ő pedig egy pillanatnyi habozás után – a félénkség miatt –, így válaszolt: „Próbálom szeretni Jézust.”

Ugyanazon a napon egy önkéntes, a torinói kórház dolgozója mély egzisztenciális válságba került: hogyan létezhet Isten, ha abban a kórházban gyerekek halnak meg rákban? Míg Maria Teresa lement a büfébe, a hölgy leült Chiara mellé. Nem tudjuk miről beszélgettek. De a beszélgetés végén, erőre kapva, azt mondta, hogy ez volt élete legszebb karácsonya. „Mindannyiunk számára az volt” – erősíti meg Ruggero, Chiara édesapja.

A könyv – Mindenem megvan. Chiara Luce Badano élete – megrendelhető az Új Város webshopjában.