Dante mint párkapcsolati tanácsadó - részlet a Párom, édes párom című könyvünkből

Olvasási idő: 3 perc

A szerelemnek talán legszebb meghatározását az irodalom történetében az Isteni színjátékban találjuk. A költő azt mutatja meg, milyen lenne kapcsolata kedvesével, ha úgy viszonyulnának egymáshoz, ahogy majd a Paradicsomban fognak: „Ha bennem volnál, ahogy én tebenned.”

Dante szerint a szeretet képes arra a csodára, amit egyébként lehetetlennek tartunk: átélni a másik örömét és fájdalmát úgy, ahogy ő éli meg. Nem csupán részvétet tanúsítani vagy együtt örülni a sikerének, hanem valóban osztozni benne – hordozni vele együtt a fájdalmat, és részesülni az örömében.

Dante Folchetto da Marseille-lel beszélget, és ezt mondja: „Ha én beléd-istenülnék, mint te belém-istenülsz.” (Olaszul: s’io m’intuassi, come tu t’inmii, Paradiso IX, 81.)

Ezzel a páratlan nyelvi leleménnyel valami ilyesmit akar kifejezni: belépni a másik ember szívébe és elméjébe, ketten eggyé válni. Magunkra öltjük a másik bőrét, a másik lelkét – és megengedjük társunknak, hogy ugyanezt tegye velünk. Ez a tapasztalat jelenik meg Dante és Beatrice kapcsolatában már itt a földön, de teljességében a Mennyben.

Babits Mihály ezt így fordította: „Ha én beléd-istenülnék, mint te betengerülsz…” A legszebb ebben, hogy Danténál ez azt jelenti: „Istenbe merülni, egyesülni az Úrral”, és ebben a kapcsolatban részesülhetnek a szerelmesek is.

A „beléd istenülni” nem azt jelenti, hogy feladjuk önmagunkat a másikért, hanem hogy eggyé válunk vele érzéseiben, gondolataiban, vágyaiban, szenvedésében – már amennyire ez emberileg lehetséges. „Át-istenülni” és „át-társulni” (hogy mi is egy nyelvi leleménnyel próbálkozzunk) ugyanarról a tőről fakad: a mély Isten-kapcsolat és a mély emberi kapcsolat fedésbe kerül egymással.

Mert a szerelem – kölcsönösség. A másik felé hajolni. Belépni a másik világába. Csak az ismer igazán, aki szeret, és csak az szeret igazán, aki ismer.

Az „át-társulni” egy olyan érzést fejez ki, amit ma már szinte elveszítettünk. Egy olyan társadalomban, ahol minden az „én”-ről szól, újra meg kell tanulnunk belépni egymás világába. Újra fel kell fedezni az emberi kapcsolatok mélységét, a „mi” erejét. Dante emlékeztet minket arra, milyen fontos mélyen érezni és erősen szeretni.

Dante látomása a párkapcsolatról első látásra nagyon misztikusnak tűnhet. De bizonyára sokan megtapasztaltunk már valami hasonlót. Judittal mindketten szeretünk főzni. Néha átengedjük a konyhát egymásnak, hogy szabad teret kapjon a másik, hogy tudományát saját főzési szokásai szerint bontakoztassa ki. Itt sokszor az is szerepet játszik, hogy a másik ne zavarjon bele abba, amit mi elképzeltük, vagy ahogy mi szeretnénk csinálni. De én így is szinte mindig Juditnak főzök, lesem, hogy mire vágyik, és megfőzöm, megsütöm azt neki. Aztán az asztalnál figyelem, hogy ízlik-e neki. Jó volt-e a fűszerezés. Miből tettem bele túl sokat, miből keveset, és mi hiányzik belőle. Amikor elutazik, és egyedül maradok otthon, akkor így várom őt.

Vannak azonban olyan pillanatok is, amikor együtt vagyunk a konyhában, mert vendéget várunk, és elkél egymásnak a segítség. Ilyenkor közösen alkotunk. Előfordul, hogy néha összekapunk, hogy nem így kell, hanem úgy. De ezen rendjén jót nevetünk. Inkább aládolgozunk egymásnak. Egyszer az egyikünk énekel szólót és a másik kíséri, aztán cserélünk. Ez a mi tapasztaltunk, de sokfélék vagyunk, és ez az „egymás világába való belépés” minden párnál eredeti formában ölthet testet.

Később szó lesz majd arról is, hogy a kapcsolatunk nem mindig ennyire idilli, csak fokozatosan fejlődik a teljesség felé, illetve a teljességet csak pillanatnyi élményként éljük meg, aztán visszazökkenünk egy együttműködési rutinba, arról nem is beszélve, hogy válságos időszakokon mehetünk keresztül, amikor egységünk komoly megpróbáltatásokat szenved el. Azt is látni fogjuk azonban, hogy a krízisek mindig egy megújulás, egy mélyebb egység ígéretét is hordozzák, és hogy a traumákban is növekedhetünk.

A címlapon: Domenico di Mechelino festménye látható, Jim Forest fényképe.