Egy hivatás állomásai: Magyarország, Pakisztán, Szíria...

Kurucz Márta egyike az első magyarországi fokoláre közösség hivatással elkötelezett tagjainak. Több évtizedes hazai szolgálata után 10 éven keresztül dolgozott egy egészségügyi központban Pakisztánban. Innen visszatérve, rövid pihenő után, éppen cikkünk megjelenésének másnapján hivatását követve most Szíriába indul. Isten kegyelmét és áldását kérjük küldetésére.

egy-hivatas-allomasai-magyarorszag-pakisztan-sziria

Minden hivatás egy választás. A te életedben ez hogyan történt? Mikor halottad meg Isten hívását és hogyan válaszoltál rá?

 

Mindig a világra nyitott, a többi emberrel párbeszédben lévő, a társaságot előnyben részesítő, a világ szépségeit felfedező élet vonzott. Hogyan illeszkedett ebbe az emberi mentalitásba az Istennel való kapcsolat? Emlékszem, mennyire fontos volt számomra, hogy az iskolában, a társaimnak beszéljek arról, hogy Isten létezik. A régi rendszerben ez szokatlan volt, de én szinte szenvedélyemnek tekintettem, hogy megkérdezzem a többieket: Te hiszel Istenben? Ha igen, miért, ha nem, miért nem? Amolyan csírája volt ez bennem a természetfeletti világ iránti vágyakozásnak. Akikkel legjobban megértettük egymást, mind keresztények voltak.

Mindig sok barátom volt, sok helyen megfordultam, szerettem a művészeteket, a sportot, a táncos szórakozásokat, a kirándulásokat. Minden lehetőséget megragadtam, hogy megértsem a többi ember gondolkodását. Volt az ismeretségi körömben egy pap, aki sokat segített nekem értelemmel is felfogni és bizonyítani, amennyire ez lehetséges, Isten létét.

Ez volt az alap, de rájöttem, hogy mindez kevés, ezért csatlakoztam egy imádságos csoporthoz. Ott valóban megtapasztaltam Isten jelenlétét, de ezt nem tudtam továbbadni másoknak. Pedig mindig az volt a célom, hogy valami olyasmit közvetíthessek az életemen keresztül, ami Istenben gyökerezik.

Ebben az időben egy ifjúsági alkalmon egy olyan, minden sejtemet átjáró élményben volt részem, amikor megértettem, hogy Isten a Szeretet. Megértettem, hogy ezért a szeretetért születtem.

Boldoggá tett ez a felfedezés és mindent megtettem, hogy ilyen közegben mozogjak. Így kerültem kapcsolatba a fokoláre lelkiséggel: lányokkal, fiúkkal, családokkal. Elhatároztam, hogy elköltözöm a szülővárosomból, utánuk megyek. A Szeretet-Istennek a megtapasztalása hozta magával azt a vágyat, hogy jobban megismerjem Chiara Lubich életét, az ő lelkiségét. Így történt, hogy beléptem a fokolárba.

 

Márti (lent középen, fehérben) magyar fiatalokkal 2002 környékén.

 

Ez az isteni jelenlét, ennek megtapasztalása a keresztény közösségben magától értetődő tapasztalat, adomány, vagy tenni is kell érte?

 

Én azt gondolom, hogy állandó készenlétre van szükség, folyamatos keresésre, hogyan ajándékozhatom magam, mit tehetek azért, hogy a másik ember megtapasztalhassa, érezze azt a szeretet, amire mindannyian vágyunk. Ez nem magától értetődő, de ugyanakkor kegyelem.

Hogy ezt az isteni jelenlétet megéljük magunk között, nekem kell megtennem az első lépést. Hogy ez a szeretet kölcsönössé válik-e, már a másik döntése is, lehetőség arra, hogy megtapasztaljuk, mit jelent az evangéliumi mondat: én benned, te énbennem… Az, hogy hogyan tudjuk ezt az isteni valóságot megélni, már egy közös tapasztalat. Mindenképpen szükség van a mi döntésünkre, a készenlétünkre, hogy válaszolni akarunk-e arra az isteni kihívásra, amit az adott pillanat, helyzet jelent.

 

Nem lehet ebbe belefáradni? Nem nehéz mindig csak adni?

 

Természetesen vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Az Isten velünk van, boldoggá akar tenni bennünket. Lehet, hogy pont onnan, ahol a legtöbb erőfeszítést tettem, semmi viszonzás nem jön. De máshonnan, akár nem keresztény meggyőződésű emberek részéről is, válasz érkezik, s igazi szeretet-tapasztalat jön létre. Azt kérdezed, hogy nem nehéz-e. Persze minden esetben erőfeszítést igényel, de nem vagyok nyugodt, nem érzem magam a helyemen, ha nem ebben a dimenzióban élem az életemet.

Nem akarok filozofálni, mert az élet nagyon konkrét, de minden kereszténynek ezer tapasztalata van arról, hogy nem szeretne megtenni valamilyen lépést, mégis rászánja magát, és megkapja a százszorosát. Van egy angol kifejezés, ’drive’, hogy űz, hajt bennünket egy Istentől jövő késztetés arra, hogy a szeretet útját kövessük.

 

Márti a karacsi közösség tagjaival.

 

Te hogyan próbálod felfedezni Isten akaratát az életedben?

 

Isten akarata. Ezek nagy szavak. Nagy és hétköznapi dolgokban nyilvánul meg az Isten akarata. Van egy vezérfonál az életünkben és vannak a mindennapok, a különböző élethelyzetek. Ha törekszem arra, hogy azt tegyem, ami Istennek tetsző, az ad egy belső békét, örömöt, ösztönzést arra, hogy továbbra is így éljek. Ez nem csak megnyugvást jelent, hanem bátorságot is ad, ahogyan ez velem is történt az elmúlt években. Olyan ez, mint egy sugallat. Jött egy ösztönzés, megszólalt bennem egy hang, hogy meg kellene tennem valamit: meglátogatni egy családot, akikről tudtam, hogy nehéz helyzetben vannak, vagy felhívni valakit, s aztán a beszélgetésből kiderült, hogy pont erre volt szüksége. Isten akarata a körülményekből világosan kirajzolódhat a hétköznapokban is. Közösségben élünk, tehát szükség van arra, hogy meghallgassam a másik ötletét, én is elmondjam a magamét, s ha ebből megszületik egy járható út, egy megoldás, akkor azt kell követnem.

Isten akarata nem egy állandó „keresztvállalás”, hanem a többiekkel való párbeszéd során kirajzolódó, testet öltő valóság.

Ez az isteni akarat, indíttatás téged sokfelé elszólított már. Mesélnél erről?

 

Ilyen volt a Pakisztánban eltöltött tíz évem. Egy régóta bennem élő gondolatnak, vágynak volt ez a beteljesedése. Azt éreztem, hogy van bennem annyi kapacitás és energia, hogy nem csak a magyar közösségnek tudok a szolgálatára lenni. Amikor lehetőség adódott, hogy Pakisztánba menjek dolgozni egy egészségügyi központba, késznek éreztem magam erre, minden várható nehézség ellenére is. Örömöt jelentett, hogy mindaz a szakmai és emberi tapasztalat, a képzettségeim: az egészségügyi, a szociális és szakoktatói diplomám és gyakorlatom hasznosult az ottani körülmények között.

Emlékszem, amikor Karacsiban dolgoztam milyen hála volt bennem: de jó, hogy itt lehetek, hogy segíthetek, hogy Isten ide hívott, hogy át tudom adni mindazt, amit én is kaptam. Az emberi habitusom is segített, hiszen kiskorom óta vonzottak a kihívások, amikor nem lehetett kiszámítani a dolgok alakulását, de közös gondolkodással, erőfeszítéssel megtaláltuk a legjobb válaszokat, cselekvési módokat az adott helyzetben.

 

Pakisztáni szegény családok körében.

 

Mi az, amit az ott töltött évek alatt az ottaniaktól kaptál, tanultál, s amit most tovább tudsz adni egy teljesen más társadalmi és kulturális környezetben?

 

Rengeteg ilyen dolog van. Az egyik jellegzetessége az ottani embereknek – legyenek muzulmánok, hinduk vagy keresztények – a figyelem és érdeklődés, amit irántad tanúsítanak. Abban az adott pillanatban csak te létezel számukra, nem sietnek. Az idő az ottani világban teljesen más szerepet tölt be. Amikor visszatértem Magyarországra, a különbség szembetűnő volt. Azt éreztem, hogy itt az emberek korlátok közé szorítják magukat. Az állandó rohanás és teljesítménykényszer miatt képtelenek arra, hogy egy pillanatra megálljanak, a másik szemébe nézzenek, hogy meghallgassák. Ezt a „szent figyelmet” nem szeretném elveszíteni.

De említhetném a testvéri szeretet megnyilvánulásait is.

Ott mindenkit – az utcán, a bazárban, a közösségben – úgy szólítanak, hogy testvérem, nővérem. Ők ezt komolyan is gondolják.

Nekem sokszor mondták: ezt el kell, hogy mondjam neked, mert a nővérem vagy. Itt Európában hiányzik ez a fajta érdeklődés és odafigyelés. Ez a családias érzület, amiben mindenki fontos.

Mondhatjuk, hogy ez maga a kereszténység, ehhez kár volt Pakisztánba elmenni. Így is van, de én ilyen mélységben ott tapasztaltam meg, hozzáteszem, hogy mindegyik vallási közösségben. Ezért nem éreztem magam sosem idegennek.

Nagy hatással volt rám az ottaniak összeszedettsége, a belső csend, ami teret hagyott a lelki élet számára. Itt Európában mindenki mondja a magáét, sokszor egymással párhuzamosan, elbeszélnek egymás mellett.

Ott megtapasztaltam, hogy a valódi kommunikáció feltétele a csend, hogy teret hagyjak a mondanivaló számára.

Nálunk az a jó társasági ember, aki mindenhez hozzá tud szólni, mindenről tud véleményt nyilvánítani. Ha a barátok leülnek beszélgetni, mindig „folyik a szó”, a nagyhangúak viszik a prímet, mások szóhoz sem jutnak. Miért nem tudunk egy kis csendet hagyni a beszélgetésben, hogy megérjenek a gondolatok, hogy azok a szavak hangozzanak el, amik valódi üzenetet hordoznak? Lehet, hogy éppen van véleményem, elképzelésem valamiről, de ha nincs meg az érdeklődés, az a csend, amiben elhangozhatna, nincs értelme elmondani.

 

 

Manapság gyakran szóba kerül, hogy ki a magyar: kulturális, etnikai és társadalmi értelemben. Hogy látod, mennyire fontos a nemzetiségünk?

 

Ezt is Pakisztánban értékeltem igazán. Amikor az ember távol van a szülőföldjétől, jobban érzi, hogy mennyire fontosak a gyökerek. Én a magyarságomat ajándéknak élem meg. Megköszönöm, hogy van hazám, hogy van kultúrám, tudom, hogy honnan jöttem, ki vagyok. Számomra, bárhol járok a világban, ez erőt ad, s arra is figyelmeztet, hogy a másik embernek is fontos a származása, a kultúrája. Úgy is fogalmazhatnék, olyan ez, mint egy hívás, egy híd, hogy megismerjem az ő értékeit is. Megismerjem honnan jött, miért szenvedett, minek örült, mi a történelme, hogy alakult az élete. Én egy boldog magyarnak érzem magam.

Az életem, a neveltetésem során belém vésődött ennek a földnek a szeretete, a történelmünk, az értékrendünk. De nem érzem magam sem nagyobbnak, sem kisebbnek más népek szülötteinél.

Van bennem egy egészséges keresés és kíváncsiság más nemzetek, kultúrák és vallások iránt. Sokféle népcsoporttal találkoztam Pakisztánban is. Mindig próbáltam megérteni őket. Ezek olyan dolgok, amiket az ember nem ismerhet meg sem könyvekből, sem az internetről. Ezért is érzem nagyon fontosnak a személyes kapcsolatokat.

 

Ha a távoli országok és kultúrák szóba kerülnek, az emberek többnyire tartózkodással, sőt, néha félelemmel reagálnak. Most ismét egy távoli országba, Szíriába készülődsz. Nincs benned félelem?

 

Bennem semmi félelem nincsen, de látom azt, hogy ma Magyarországon nagyon sokan félnek az „idegenektől”. Ennek oka talán egy általánosító hozzáállás: félünk, mert azt gondoljuk, hogy „azok” általában rosszak, rosszat akarnak nekünk. De ha megismerjük az egyes embereket, az ő életüket, személyiségüket, akkor teljesen más a helyzet. Én tartok ezektől az általánosító ideológiáktól, mert ha látom, hogy a másik embernek szüksége van valamire, akkor az evangélium üzenete jut eszembe: azt kérik majd tőlem számon, hogy mennyire szerettem a felebarátomat. Hallottam ezekről az aggályokról, és érzékelem, hogy mennyire jelen vannak a közösségeinkben is. Én haszontalan időtöltésnek tartom, hogy ezen rágódjunk, ahelyett, hogy segítenénk a szükséget szenvedőkön, akár magyarok, akár nem.

 

 

Ha nincs is benned félelem, de egy ismeretlen országba költözni mégis új helyzet elé állít. Hogyan éled ezt meg?

 

Most az jut eszembe, hogyan is álltam ezzel, amikor Pakisztánba kerültem. Egy teljesen más világ, más öltözködés, viselkedési normák, a környezet, az étkezés, minden… Olyan érzés volt, mintha balesetet szenvedtem volna, s már nem az az ember vagyok, aki voltam. Meg kell tanulnom újra beszélni, járni, viselkedni, hogy hogyan öltözködjem, hogyan használjam a dolgokat, hogyan kommunikáljak az emberekkel. Úgy éltem meg, mint amikor valaki a nulláról kezd újra. Ebből a nullából próbáltam megérteni, hogy Kurucz Márti hogyan lehet Pakisztánban egy új Kurucz Márti. Ehhez szükség volt arra, hogy elfogadjam azt, amit a többiek javasolnak. Természetesen megmaradt mindaz az alap, aki eddig is voltam, de éreztem, hogy megszületett bennem egy új ember, a pakisztáni Kurucz Márti. Ezért tölt el örömmel, hogy ismét váltok, mert minden egyes kultúra, ország egy új kihívás. Ott ugyanerre az újrakezdésre lesz szükség, hogy ne abból induljak ki, mi volt Pakisztánban, mi van itt Magyarországon, hanem abból, ami ott van. Ebben az értelemben ez a ’lenullázódottság’ óriási kegyelem.

Úgy látom, hogy sok ember fél elveszíteni a megszokott környezetét, életét, ahelyett, hogy megpróbálna ráállni egy új hullámhosszra,

ami lehet, hogy lerázza róla az előző tapasztalatok kérgét, porát, de mindez nagyon fontos ahhoz, hogy az új helyzetnek megfelelő új irányultságot, életritmust fel tudja venni.

 

Milyen érzésekkel indulsz most Szíriába?

 

Én kifejezetten örülök annak, hogy el tudok menni egy szegényebb környezetbe, a szükséget szenvedők közé. Örülök annak, hogy van bizonyos jártasságom abban, hogy a nyomorban hogyan lehet élni. Annak is örülök, hogy egy olyan országba mehetek, ahol más vallási életet, kultúrát ismerhetek meg. Többen kérdezték, hogy miért nem maradok Magyarországon, hiszen itt is szükség van a segítségre, minden értékre, amit máshol megtanultunk, amit a Jóisten bennünk megérlelt. De én határozottan érzem az elhívást, hogy most ott van rám nagyobb szükség. Örömmel megyek, mert szeretnék visszaadni valamit abból a szeretetből, amivel Ő szeretett engem.

 

Kurucz Mártival korábban júliusban is beszélgettünk, akkor a pakisztáni tapasztalatairól mesélt nekünk. A cikk itt olvasható.

 

 

Fotó: Kurucz Márta albumából

Legújabb könyveink: