Pakisztán ezeregyéjszaka meséi Kurucz Mártival

Hogyan jutottál ki Pakisztánba, és milyen munkát végeztél ott pontosan?

A Fokoláre Mozgalom Istennek szentelt életű tagjaként lehetőségünk van különböző országokban szolgálni. Amikor tíz évvel ezelőtt felmerült a Pakisztánban való szolgálat lehetősége, nyitott voltam rá. Beszélgettünk a közösség tagjaival, és egyetértésben arra jutottunk, hogy nekem ott a helyem. Így jutottam tehát ki, nyolcórás repülőúttal Budapestről. Karacsiban, Pakisztán déli részén éltem és dolgoztam, egy szociális központban, ahol a szegényeket segítettük, de másféle munkát is végeztünk. Például 2016-ban, az irgalmasság évében városról városra jártunk, különböző programokat tartottunk és elmeséltük a saját tapasztalatainkat az irgalmasságról. Sokat jelentett ez az embereknek, a muszlim környezetben is nagy érdeklődéssel fogadták a megbocsátásról szóló történeteinket. A Fokoláre a helyi árvízkárosultakat is segítette, valamint sokszor dolgoztunk együtt Teréz anya nővéreivel, mert ők is a legszegényebbekkel foglalkoztak.

Azt mondtad nemrég, hogy Pakisztán olyan, mint az ezeregyéjszaka meséi… Hogyan tudnád még leírni ezt az országot?

A kint töltött 10 évemnek minden napja egy mese volt, mert minden nap tanultam valami újat. Pakisztán ugyanakkor a szélsőségek országa is, ahol mindent meg lehet találni: vannak nagyon szegények és nagyon gazdagok. Én mindkét közegben sokat mozogtam.

Ha egy képpel kellene leírnom, azt mondanám, hogy Pakisztán olyan, mint a beton alól feltörő növény. Egy ország, ahol minden nehézség ellenére is megszületik az élet.

Hogyan zajlik a hétköznapi élet? Mit dolgoznak az emberek, milyen a közlekedés?

Sokan végeznek fizikai vagy kétkézi munkát, sok a cipész, az ételárus, az utcákon találkozni lehet cukornádlé- vagy gránátalmalé árusokkal is. Egyébként minden ehető az utcán vásárolt ételek közül, gyümölcslevet viszont nem érdemes venni, mert abba vizet is raknak, ami sajnos nem a legtisztább, így rendesen felkavarhatja az európai ember gyomrát. Sajnos nagyon sok a szemét Pakisztánban, nincs megoldva a szemét elszállítása, a munkába vezető utam is tele volt lerakott hulladékkal. Az utcákon tömeg van, és nincsenek közlekedési szabályok, így igencsak nagy a káosz. A buszok tömve vannak, és sokszor a tetejükön is utaznak emberek a meleg és a tömeg miatt. Tevékkel is találkozhatunk a közterületeken, azokat főként teherhúzásra használják.

Mesélnél bővebben arról, hogy miben más a pakisztáni kultúra a mi kultúránkhoz képest?

A hinduk 6000 éve vannak jelen az országban, így minden esemény, ami az emberek életét érinti, például az esküvők vagy a temetések, a hindu kultúrát tükrözik. Ebbe a kultúrába épült bele az iszlám, majd a kereszténység. Nagy példa nekem ez a nép és a kultúrájuk abban, hogy mindent együtt, közösségi szinten élnek meg. Ha valaki beteg, akkor nem kell egyedül betegeskednie, hanem biztos lehet abban, hogy lesznek látogatói, akik hoznak neki ételt, ajándékokat: lesz, aki gondoskodjon róla. A halál elől nem menekülnek, a gyászt is együtt dolgozzák fel az emberek, közösségi módon oldódnak fel a problémákban. Nincs is olyan sok stresszes, magányos, magába forduló ember,^[V1] mint Európában. A születés is közösségi élmény: mikor világra jön az újszülött, a jelenlevők körbeadják a kisbabát, keresztet rajzolnak a homlokára, imádkoznak érte: így fogad be a közösség egy új életet.

Európában az emberek rohannak, és teljesítménycentrikus az életünk. Mindent meg akarunk oldani, sokak elvárásainak meg kell felelnünk… A társadalmi norma azt diktálja, hogy fuss, teljesíts és felelj meg másoknak. Mikor megérkeztem Pakisztánba, bele kellett tanulnom, bele kellett helyezkednem ebbe a más világba. Az tűnt fel legelőször, hogy ha valakivel beszélgetésbe elegyedsz, vagy mikor mondasz valamit, akkor az emberek megállnak, meghallgatnak.

Teljes lényükkel rád összpontosítanak, rád figyelnek. Beléd feledkeznek. Mindenki ráér arra, hogy ott legyen neked.

Egy másik vonás, amiben különbözik kultúránk a pakisztáni kultúrától az az, hogy ott a családi hierarchia nagyon erős. Amit a szülők mondanak, az úgy van, a gyerekek pedig engedelmesen szót fogadnak. Nálunk sokszor a gyerek irányítja a családot, ott ez egyáltalán nem jellemző. Persze az erős hierarchiának is megvan az árnyoldala, például az, hogy az anyósnak szerepe nagyon erős, meghatározó a szava. De én jónak tartom ezt a hierarchikus rendszert, mert rendet tart.

Pakisztán erősen vallásos ország. Hogyan hatja át az emberek mindennapi életét a hit?

Egy 96 százalékban muzulmán országról van szó, ahol rengeteg a mecset, és az emberek többsége igen komolyan veszi az imádságot. Amikor elérkezik az ima ideje, mindenki abbahagyja a munkát, még a boltokban dolgozók is elmennek imádkozni. Az ima lelkülete így a levegőben van. Pakisztánban az Isten előtt való élet teljesen evidens. Bármilyen munkát is végezzenek, azt Isten nevében kezdik el, tehát nagyon erősen ott van mindennapjaikban az ima. Ez az életstílus elgondolkodtatott és kérdéseket vetett fel bennem. Én vajon mindent Isten nevében kezdek el? Vagy azért kezdek bele egy feladatba, mert én akarom azt befejezni?

Milyen a keresztények helyzete ebben a muzulmán többségű országban?

A kereszténység jelenléte nagyon új és friss az országban. Észak-Pakisztánban 150 éves az Egyház, dél felé haladva még fiatalabb. Ahogy már említettem, Karacsiban éltem, ami a mai napig missziós terület, van, ahol ötven, máshol huszonöt éve telepedett meg az Egyház. A keresztények kisebbségi voltuk miatt nagyon összefognak, és ez nekem az őskeresztény egyházat juttatta eszembe. Gyakran imádkoznak együtt, és a rózsafüzért is sokat mondják.

Az iszlám erős jelenléte pedig segíti a keresztényeket, hogy még inkább keresztényként éljenek.

Nem fordult elő, hogy féltél európai nőként?

A pakisztánok tisztelik az európaiakat, mert vendégként vagyunk ott. Nők esetében gondolhatnak arra, hogy ideházasodtál, viszont a fehér férfiakat nehezebben fogadják be közösségeikbe, mert besúgóknak is nézhetik őket. Volt néhány helyzet, mikor féltem. Az egyik akkor volt, amikor Európa és Amerika bizonyos országaiban nyilvánosan elégették a Koránt az utcákon. Ilyen esetek után Pakisztánban minden fehér embert ellenségnek láttak. Néhány napig nem mertem az utcára kimenni, és nem mentem dolgozni, vagy csak úgy, hogy teljesen eltakartam az arcomat. De alapvetően a hétköznapi életben nem voltak problémáim azért, mert európai vagyok.

Említetted a szegénységet, és azt, hogy te is szegényekkel dolgoztál. Mit láttál, hogyan élik meg az emberek ezt a nehézséget?

Az országban nagyon gyakori az áramkimaradás, és sokszor fordult elő, hogy nem volt víz vagy gáz a lakásunkban. A helyiek azonban megtanultak alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez. Sohasem hallottam senkit zúgolódni, ellenben örülnek annak, mikor visszajön az áram, vagy van újra víz, gáz. Sokan szegények, de mégis hatalmas öröm van bennük, csillog a szemük, és ezt az örömöt tovább is adják másoknak. Tudják, hogy Isten mindenben ott van mellettük.

A vallási sokszínűség nem okoz ellentéteket, konfliktusokat az országban? Nem tartanak az emberek a más vallásúaktól?

Ez attól függ, hogy ki milyen családban nő fel, milyen szomszédjai vannak, és hogy kikkel van kapcsolatban. Vannak nagyon jó hinduk, muzulmánok és keresztények, és vannak nagyon rossz hinduk, muzulmánok és keresztények. Egy jó tanár például sokat tud segíteni abban, hogy az előítéleteket és az ellenségeskedést lebontsa. Régen nagyon sokat szenvedtek a keresztények. Még most is megvan annak a veszélye, hogy a nagy hal megeszi a kis halat, hogy a többség elnyomja a kisebbséget. De nem szabad általánosítani, mert sokszor kerületenként, iskolánként változó, hogy milyen a vallások közötti kapcsolat. Az államigazgatás szintjén viszont sokat kell még fejlődni, hogy a keresztények jobb helyzetben legyenek. Azonban az, amit a nép él, tőlünk függ. Hindukért dolgoztam, keresztényekkel éltem és muzulmánokkal voltam körbevéve, de mindegyik kapcsolatban a kölcsönös szeretet éltük. Számomra nem volt különbség abban, hogy ki honnan jött. Ha akarjuk, meg tudjuk találni egymás között a kapcsolódási pontokat.

Márti tovább folytatja szolgálatát Magyarországon, és hazatérése után kevéssel kérésünkre azzal is megajándékozott minket, fiatalokat, hogy megosztotta velünk tapasztalatait. Emlékszem, mikor azon az áprilisi, sokadik karanténos nap estéjén Zoomon keresztül hallgathattam a beszámolóját, ami nagyon megérintett, és a bezártság ellenére örömteli hangulatba kerültem. Ahogy tapasztaltam, a virtuális találkozó többi résztvevője is hasonlóan érzett. Elrepültünk egy más világba, rövid időre elmenekültünk a saját valóságunkból, és hallgattuk Pakisztán ezeregyéjszaka meséit. Azt hiszem, ezeket a tapasztalatokat hallva van miért hálát adnunk, ugyanakkor van mit tanulnunk is, például, hogy teljesítménycentrikus társadalmunkban hogyan tudunk megállni, és teljes figyelmünket a másik embernek adni. Köszönjük Mártinak az interjút, tíz éves pakisztáni munkáját, és kérjük számára Isten áldását további szolgálatához!