Egyházépítés szinódusi stílusban

A múlt héten megjelent írás után, a szinódus témájában továbbhaladva a Nemzetközi Teológiai Bizottság főtitkárának egyik reflexiója által kaphatunk értékes támpontokat.

Ferenc pápa többször pontosította, hogy Isten szinódust nemcsak erre a három évre vár az egyháztól, hanem a harmadik évezredre, az elkövetkező évekre, évtizedekre. Hosszú, fáradságos, jórészt ismeretlen folyamatról van szó, amelyhez bizalom, bátorság, kreativitás, nagylelkűség és kitartás szükségeltetik.

A szinódusi folyamat végrehajtása során a közösségi megkülönböztetés Isten népe minden tagja számára az érettség próbaköve és egyben lehetőség az előrelépésre ebben. Alkalom a prófétai lelkületnek – amellyel a kegyelem által mindenki fel van ruházva – közös gyakorlására, a társfelelősség felvállalására. (vö. Lumen Gentium 12)…

A „megkülönböztetés” egyházi értelemben mindenekelőtt azt jelenti, hogy mint egyének és mint közösség hagyjuk magunkat megvizsgálni, átengedni Jézus Lelke szűrőjén… Most arról szeretnék néhány reflexiót nyújtani, hogyan éljük meg a közösségi megkülönböztetést.

Elsőként ne feledjük, szükséges alaposan és fegyvertelenül alávetni magunkat egy röntgennek arról, hogyan sikerül nekünk egyénekként és testként Egyháznak lenni, azaz Krisztusban élni,

Pál meghatározása szerint: „Mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3, 27-28). Ebből a gyökérből három pár viselkedés fakad: szándék és alázat; engedelmesség és parrézia; a Lélekben érezni és szinodálisan gondolkodni.

1. Szándék és alázat

Milyen a szándék – vagyis a lélek irányultsága és törekvése –, amely a szinódusban való részvételemkor a megkülönböztetés folyamata mögött áll? Ha a szándék nem igaz és egyenes, minden homályos már a kiindulópontnál, és fennáll a veszély, hogy az egész folyamatot meghamisítja.

Amire szükség van, az az agapé szeretetből fakadó szándék, azaz szándék arra, hogy mindenkit befogadjak, és hogy kölcsönösen befogadjuk egymást, ahogy Jézus tette a végsőkig (vö. Jn 13,1), egészen a kereszten való önajándékozásig.

Szándék arra, hogy meghallgassak, belülről megértsek, megtegyem az első lépést, eggyé váljak, tudjak várni és tudjam a helyes módon és a helyes időben adni a saját hozzájárulásomat.

Ez a hozzáállás konkrétan az alázatban jelenik meg: megtisztítja a gondolatokat, az érzelmeket, emóciókat, sőt, még a belső megmozdulásainkat is, miután átvezeti ezeket a „kiüresedésen”, a szereteten, amelyet Jézus élt meg a megtestesülésben és a kereszthalálban (vö. Fil 2,3.5). Alázatban, amely azt jelenti, hogy tudatában vagyunk, hogy a legnagyobb egyházi megbízatást vagy karizmát is Istentől kapjuk, és mások szolgálatára van, mi csak egyszerű kezelői vagyunk.

2. Engedelmesség és parrézia

Az engedelmességgel kezdem, melynek a parrézia egyszerre gyümölcse és feltétele. Engedelmesnek lenni annyi, mint ráhangolódni a Szentlélekben az Atya szeretet-akaratának hullámhosszára.

Engedelmesség – a görög hypakoé-ból – annyi mint „alulról”, azaz Isten gyermekeként meghallgatni. Szabadon, felnőtten, kreatívan, de gyermekeként. Nem azt teszem, amit én jónak látok, nem azt tesszük, amit mi jónak látunk, ez túl kevés lenne.

Jézussal és Jézusban csak azt szeretnénk, ami Jézussal és Jézusban minden testvérünk „közjavára” szolgál.

Ferenc pápa így fogalmazott: „A Lélek az önmagunkból való kiszakadásra és Isten akaratának keresésére indít, mert csak ebből fakadhat az, ami az egész Egyháznak és mindannyiunknak javára van”.^[1]

Ebből forrásozik az engedelmességgel karöltve járó hozzáállás, a parrézia. Amikor „mindent kimondunk”: persze bölcsen, a másikra odafigyelve, de egyértelműen és bizalommal. A parrézia a szabad emberre jellemző, aki törekszik az őszinteség és áttetszőség talaján hiteles kapcsolatok építésére, a kommunió ajándékának befogadására és ajándékozására, mely a kegyelem és a szabadság találkozásának csodája.

A parrézia láthatóvá teszi az illető hitének és szeretetének érettségét, mert – Ferenc pápa szavaival élve – bemutatja „a keresztény élet alapvető jellegzetességét: a szív Isten felé fordulását, a szeretetébe vetett hitet (vö. 1Jn 4,16)”…

3. A Lélekben érezni, szinodálisan gondolkodni

A közösségi megkülönböztetés folyamatában tehát a Szentlélek a rendező. De mi az iránytű, ami jelzi és biztosítja, hogy a megkülönböztetésben és a döntésben az ő hullámhosszán vagyunk? Persze van egy sor objektív kritérium, ami garancia arra, hogy az Úton járunk: elsőként Isten igéje, aztán az Egyházban élő Hagyományhoz való hűség, a tanítóhivatal, a Lélek karizmái, az Isten népében élő sensus fidei…

De ezek mellett van egy döntő belső kritérium: a Lélekben érezni. Arról van szó, amikor Krisztusban élve személyesen és közösen érzékeljük a Szentlélek valódi jelenlétét, megvilágosító erejét és ténykedését magunkban és közöttünk.

Ahhoz pedig, hogy ezt Isten ajándékaként fogadjuk be, érésre, megtisztulásra, átformálódásra és gyakorlatra van szükség.

Ahhoz, hogy ez a Lélekben érzés megvalósulhasson, össze kell kapcsolódnia azzal, amit szinodálisan gondolkodásként definiálunk. Ismerni kell a helyzeteket és a problémákat, amelyek miatt meg lettünk hívva a megkülönböztetésre, melyhez átalakult gondolkodásmóddal kell nekifognunk. Nem véletlen, hogy az Újszövetség központi szava a metánoia, mely szó szerint a gondolkodás átalakulását jelenti. Ahogy Szent Pál hív meg rá: „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. (Róm 12,2) Pál annak kegyelméről beszél, hogy Krisztus gondolkodása szerint (noûs) gondolkodunk (vö. 1Kor 2,16). Nem az „előtt”, nem azon „kívül” gondolkodni, minthogy Krisztus eggyé tesz bennünket kegyelme által. Hanem Jézus gondolatát élni, azáltal, hogy cum Ecclesia in unitate, az Egyházzal egységben érzünk.

^{[1] A Krisztus Légionáriusai Kongregáció és a Regnum Christi gyűlésének résztvevőihez, 2020. február 29.}