Egynek lenni Istennel és emberrel

Ma Edith Steinre emlékezik az egyház. A II. világháború szörnyűségei alatt a Szentlélek számos csodálatos ajándékot adott az emberiségnek: “ahol azonban elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). Szentek adták életüket, lelkiségek születtek ebben az időszakban, és a gyűlölet tombolása között mindahány az Isten és emberszeretet elválaszthatatlanságáról tett tanúságot.

egynek-lenni-istennel-es-emberrel

Egynek lenni Istennel: ez az első. De egy második is következik ebből: ha Krisztus a Fő, mi vagyunk a Titokzatos Test tagjai, akkor egymás között tagok vagyunk és mi, emberek egymással egyek vagyunk Istenben, az egy isteni életben. Ha Isten bennünk van és ha Isten szeretet, akkor nem lehet másképpen, mint hogy szeressük testvéreinket. Istenszeretetünk mértéke ezért emberszeretetünk.

 

 

 

 

De ez valami más, mint a természetes emberszeretet. A természetes szeretet ehhez vagy ahhoz húz, akivel vér szerinti vagy jellembeli kapcsolat fűz össze, vagy közelálló az azonos érdekek miatt. A többi „idegen” akihez „semmi közünk”, léte esetleg olyan visszataszító, hogy az ember lehetőség szerint távol tartja tőle magát.

A keresztény számára nincsenek „idegen emberek”. Mindenkor az a „felebarát”, aki előttünk van, aki a legjobban ránk szorul; közömbös az, rokonszenves-e vagy sem, „bírjuk-e” vagy sem, „erkölcsileg méltó-e” a segítségre avagy sem.

Krisztus szeretete nem ismer határokat, soha nem szűnik meg, nem hátrál meg a rútság és a sár elől. Krisztus a bűnösökért, nem pedig az igazakért jött. És ha Krisztus szeretete él bennünk, akkor úgy teszünk, mint ő, és az elveszett bárány után indulunk.

 

A természetes szeretet arra tör, hogy a szeretett embereket a maga számára megnyerje és azokat lehetőleg osztatlanul birtokolja. Krisztus azért jött, hogy az eltévedt emberiséget, az Atya számára visszanyerje; aki az ő szeretetét éli, az az embereket Istenért és nem önmagáért szereti. Ez, természetesen, a legbiztosabb út, hogy örökké birtokoljuk, amikor ugyanis egy embert Istenben rejtettünk e, akkor Istenben egyek vagyunk vele; a másik meghódítására törő szenvedély viszont – előbb, vagy utóbb – annak elvesztéséhez vezet. Mert a lelkekkel is úgy vagyunk, mint a külső javakkal: aki mindenáron arra törekszik, hogy megszerezze és megőrizze, elveszti őket. Aki Istennek adja, az megnyeri. […]

 

 

Isten gyermekének lenni annyit jelent, mint Isten kezét fogva járni, Isten akaratát tenni és nem a miénket, minden gondunkat és reményünket Isten kezébe helyezni, nem aggódni többé sem magunk, se a jövő miatt. Ebben áll Isten gyermekeinek szabadsága és vidámsága. Milyen kevesen rendelkeznek ezzel még a jámborok, még a hősies önfeláldozók közül is! Ezek gondjaik és kötelességeik nehéz súlya alatt mindig kétrét hajolva járnak. Mindnyájan ismerik az ég madarairól és a mezők liliomairól szóló példabeszédet, de ha egy olyan emberrel akadnak össze, akinek nincs vagyona, nyugdíja, sem biztosítéka arra nézve, miből él meg a jövőben: e szokatlan valami előtt csóválják a fejüket. Természetesen, ha valaki mindig a Mennyei Atyától várja, hogy gondoskodjék jövedelméről, élelméről és mindarról, amit kívánatosnak tart, súlyosan téved. Csak akkor bízhat megingathatatlanul Istenben, ha készen áll arra, hogy mindent elfogadjon az Atya kezéből. Egyedül Ő tudja, mi jó nekünk. És ha egyszer a szükség és nélkülözés célravezetőbbek, mint a kellemesen megnyugtató hírnév, ha a félreértés és a megaláztatás jobbak, mint a tisztelet és tekintély, akkor az embernek erre is készen kell állnia. Ha ezt teszi, akkor könnyű szívvel él a jövőbe feszülő jelenben.

A „legyen meg a te akaratod” kérésnek teljes mértékben a keresztény élet vezérfonalának kell lennie. Ennek kell szabályoznia az egész életet: az egész napon át reggeltől estig és végig az egész évet. Ennek kell a keresztény egyetlen gondjának lennie. Az Úr vesz magára minden más gondot. Ennek az egy gondunknak azonban meg kell maradnia, amíg csak élünk. Objektíven így áll a helyzet: végérvényesen nem vagyunk biztosítva arról, hogy mindig Isten akaratának útján maradunk.

Amint az első gyermekek az istengyermekségből az Istentől való távolságba estek, mi is mindig késhegyen táncolunk a semmi és az isteni élet teljessége között.

Előbb vagy utóbb ezt meg is érezzük. A lelki élet gyermeknapjaiban – amikor még csak éppen elkezdtük, hogy Isten vezetésére hagyatkozzunk – egészen erősen és határozottan érezzük a vezető kezet; napsugár ragyog előttünk és beragyogja mindazt, amit teszünk vagy tenni engedünk. De ez nem mindig marad így. Aki Krisztushoz tartozik, annak végig kell élnie Krisztus egész életét. El kell jutnia Krisztus érett korára, egyszer rá kell lépnie a keresztútra, aztán be kell lépnie a Getszemániba és fel kell menni a Golgotára. Mindazok a szenvedések, amelyek kívülről jönnek, semmit sem jelentenek a lélek sötét éjszakájához képest; ebben nem ragyog többé az isteni fény, nem szól többé az Úr. Isten jelen van, de rejtetten és hallgat. Miért van ez így? Isten titkai ezek, és amikor róluk beszélünk, nem tárulnak fel maradéktalanul. De egy kissé már belepillanthatunk. Isten ember lett, hogy mi ismét részt vehessünk életében. Ez a kezdet és ez a végső cél is.

Forrás: Puskely Mária: Akik a jobbik részt választották. Róma, 1978. 163-166.

Legújabb könyveink: