Chiara Lubich: Igen a végsőkig

Az alábbi interjú részlet A kottát a mennyben írták c. interjúkötetből, melyből megismerhetjük, hogyan élt Giulia Eli Folonari Chiara Lubich mellett az 1950-es évek elejétől egészen az utolsó napokig, beszámol Chiara hétköznapjairól és meghatározó találkozásairól, a pápákhoz és egyéb jelentő személyiségekhez fűződő barátságairól. A könyv itt megrendelhető.

2004 szeptemberében Chiara minden látszólagos ok nélkül egyszer csak felhagyott minden nyilvános tevékenységgel. Mi történt ekkor?

Emlékszem, hogy csak annyit mondott: „Nem érzem jól magam.” Az autóban ültünk és hirtelen úgy érezte, minden ereje elhagyja. Attól kezdve nem utazott, nem vállalt nyilvános szereplést. 2006 novemberében tüdőgyulladást kapott, a római Gemelli klinikára kellett szállítani. Nagy nehézségek árán felépült, és még egy évig úgy-ahogy vezette a mozgalmat. Aztán fokozatosan gyengült, és egyre erősödtek a légzési nehézségei, ami a rendkívül mozgalmas élete által meggyötört testet különösen is próbára tette.

Hogyan élte meg az utolsó évek betegségét?

Mint Isten kifejezett akaratát. Chiara hozzászokott, hogy minden körülményben felfedezze és szeresse Isten akaratát. Ezt a betegséget is ilyen benső hozzáállással fogadta el. Számára az orvos szava Isten akaratát fejezte ki: ezért nagyon engedelmes volt, minden kúrát aggályosan betartott, hogy javuljon és megfeleljen Isten róla alkotott tervének. Kevesebb feladatot vállalt. „Az orvos azt mondta, ne fárasszam ki magam” – mondta. Az is igaz azonban, hogy a mozgalom volt az élete. Ezért időnként szerveztünk számára néhány, kis létszámú találkozót. Utána mindig kifejezte örömét: úgy érezte viszonozzák a szeretetét.

Chiara maga fogalmazott úgy, hogy ebben az időszakban úgy éltél mellette, mint egy anya. Mit értett ezen?

Mint minden fokolárban, nálunk is arra törekszünk, hogy minden nap Jézus új parancsolata szerint éljünk: „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Az évek során ez a szeretet egyre finomodott közöttünk, újabb és újabb árnyalatot öltött: néha a testvéri, máskor a gyermeki vagy éppen az anyai szeretet jellemzőit. Ha úgy szeretünk, ahogy Jézus akarja, a szeretet minden árnyalatát megéljük: ilyen az életünk.

Az utolsó napokban milyennek láttad őt?

Mindig is igényes volt, de tele szeretettel. Az utolsó években mégis, ha lehet még teljesebb szeretet jellemezte. Lenyűgöző volt, mekkora türelemmel fordult felénk, mert biztos érezte, hogy nem követjük őt a lelki magaslatokban. Feladatának érezte, hogy előrevigyen minket, és hogy segítsen nekünk felfedezni, hogyan élhetjük jobban a közösségi lelkiséget. Még az utolsó kórházi kezelése előtti napokban is megjegyezte: „Eli, kicsit máshol vagy, nem?” Erre lelkiismeretvizsgálatot tartottam.

Ekkor is érdeklődött még a külvilág hírei iránt?

Az utolsó hónapokban már nem nézte a híradót és nem kérdezett a hírekről. Csak a mozgalom tevékenységéről informálódott még. Korábban, ha valami katasztrófa történt a világban, mindig kért engem, hogy küldjek az ottaniaknak táviratot, írjam meg, hogy imádkozunk értük és adjanak hírt magukról. A végén már nem kért ilyenekre. Nem tudom, hogy a kimerültség volt-e az oka, vagy az, hogy már az „isteni” valóságban élt.

Eli, neked személyesen mi adott támaszt a betegségének kritikus időszakában?

Az a tény, hogy Chiara mindig, minden körülményben, a legfájdalmasabb helyzetekben is képes volt rácsodálkozni Isten akaratára. Ez volt életének tanulsága. Az utolsó, legnehezebb éveké is.

Melyik volt neked a legnehezebb pillanat?

Nekem kellett bejelentenem Chiarának, hogy a Jézussal való találkozása közeledik. Láttuk, hogy rohamosan romlanak a mutatók. Mivel ő maga azt tanította nekünk, hogy a haldoklóknak meg kell mondani, hogy közeleg az óra, ezért így szóltam hozzá: „Chiara, úgy tűnik, közeledsz a Mennyországhoz, ahol a Szeretet-Isten vár rád, akit 1949-ben szemléltél, ahol új ég, tánc és zene van, és öröm örömöt követ.” Most már nem tudom olyan jól elmondani, de abban a pillanatban olyan erős volt az egység közöttünk, hogy szinte észrevétlenül jöttek belőlem ezek a szavak, úgy éreztem, szinte én magam is megyek a mennyországba Chiarával¹. Olyan szép volt a látvány, ami vár minket, hogy szinte már azt se tudtam, hogy nekem kell-e meghalnom vagy Chiarának. Ő mosolyogva és nagy figyelemmel hallgatott. Valóban az isteni pillanata volt.

Milyen benyomást tett rád, amikor Chiara kifejezte vágyát, hogy vigyék őt haza a kórházból?

Ő maga írta évekkel korábban, hogy a haldokló arra vágyik, hogy visszatérjen otthonába. Ezt azonban nem annyira a földi otthonra, mint inkább a mennyei hazára értette. Amikor ezt mondta, bevallom, gombócot éreztem a torkomban. Valente professzor úr, aki mindent megpróbált és szeretett volna a végsőkig mindent megtenni a helyzet megoldásáért, végül hagyta magát meggyőzni és hozzájárult a hazaszállításhoz. Március 12-én éjfélkor érkeztünk mentőautóval Rocca di Papába, Macagno doktor úr, a professzor úr asszisztense elkísért minket.

Kinek az ötlete volt, hogy megnyissátok az ajtókat és így mindenki elköszönhessen Chiarától?

Doni és Anna Paula, amikor látták, milyen sokan szeretnének búcsút venni tőle, így gondolkodtak: „Chiara mindenkié: nem mondhatunk nemet azoknak, akik üdvözölni szeretnék.” És így közös megegyezéssel döntöttünk.

Egész délután folyamán érkeztek az emberek, több százan üdvözölték őt utoljára.

Este fél 10 felé, amikor Chiara már nagyon fáradtnak látszott, úgy döntöttünk, bezárjuk az ajtót. Tíz óra körül azonban befutott Szicíliából Giuseppe Maria Zanghí, fokolarino pap, aki így szólt hozzá: „Chiara, nemsokára belépsz az Atya ölére és többé nem hagyod el soha.” És ő egy új és erős igennel erősítette ezt meg. Ez volt az utolsó szava.

Írásunkhoz Giulia Eli Folonari: A kottát a mennyben írták c., magyarul is megjelent interjúkötetből válogattunk, mely webshopunkból megrendelhető.

^{[1] Giulia Folonari (Eli) 2018. november 26-án, 92 évesen halt meg.}