Elfogadni a kegyelmet – Gőbel Ágoston értékelője a NEK-ről

^{Gőbel Ágoston konferál az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Fotó: Thaler Tamás / IEC2020}

Te, aki végigkövetted a készület négy évét, számtalan terv és ötlet születésénél és elvetésénél is ott voltál, összességében hogy látod, jól sikerült-e a kongresszus?

Szinte mindent átírt a járványhelyzet azzal kapcsolatban, hogy mi valósulhat meg a Kongresszuson és mi nem. A programok egy része átvihető volt a 2020-as programtervezetből, de az például az utolsó hetekig kérdés volt, hogy mennyire lesz nemzetközi a találkozó. Végül 83 országból jött delegáció, ami – őszintén szólva – kellemes meglepetés volt. Nyilván azt is alaposan meg kellett fontolnunk, hogyan legyünk járvány-kompatibilisek. Volt bennünk egy aggodalom a vírus miatt, különösen a zárt térre tervezett eseményeket kellett átgondolnunk.

Végső soron aki eljött és bekapcsolódott, annak szerintem sokat adott lelkileg ez a rendezvény, azzal együtt, hogy nyilván lehetett benne kifogásolhatót találni. Bele kellett ugrani, hogy átéld. Nem maradhattál a partvonal mellett. Maga a program is remekül sikerült: színes volt és tartalmas. Már azért hálásak lehetünk, hogy végig csodálatos időt kaptunk! Élmény volt látni azt a rengeteg embert, látni azt, hogy jól érzik magukat. A NEK szerintem sokkal jobban nem is sikerülhetett volna.

Mi volt kommunikációs szempontból a legnagyobb kihívás?

Azon sokat dolgoztunk, hogy egy ilyen nevű rendezvényt miként lehet „eladni”: Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes sikerrel jártunk. Elképesztően nehéz közel hozni az emberekhez egy 140 éves hagyománnyal rendelkező, teológiai megközelítésű világeseményt, aminek ráadásul ott van a nevében, hogy „kongresszus”. Ki a manó jár kongresszusra? Amikor 2018 végén a Vatikánban dolgoztunk az ottani bizottsággal, az egyik bíboros felvetette, nem lenne-e jobb találkozónak átnevezni, mert az sokkal barátságosabb. Akkor azért picit megnyugodtam, hogy látják ennek a nehézségét.

Másrészt az Eucharisztia annyira katolikus kifejezés, hogy nehéz vele megszólítani akár csak más felekezetűeket is. Próbáltunk ettől egy kicsit elszakadni, és inkább olyan dolgokat megfogni, mint pl. a lelki megújulás, amit sokan magukénak éreznek. Ez az előkészületi imában is megjelent. Aztán az „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben” valósága, a jézusi találkozás, ebből lett a Találkozz Jézussal Budapesten szlogen. Olyan elemeket kerestünk, amihez lehet csatlakozni. A magyar nyelvben pedig adta magát, hogy egy-egy szójátékkal üssük el a rendezvény komoly teológiai élét a NEK rövidítéssel: NEKtek, NEKünk, mindenkiNEK, éNEK, stb. Ezeket az előkészületi évek mottóiban és felkészülési, hirdetési anyagokban használtuk.

A rendezvényhez arcokat is társítottatok, hiszen voltak ún. hírnökök, akik vitték az esemény hírét. Egyikük, Tóth Gabi énekesnő felkérésével egészen a bulvársajtóig is eljutott a NEK híre. Ez volt a cél? És általában, mi volt a szempont a hírnökök kiválasztásánál?

Felkértünk 12 hírnököt (a 12 apostol mintájára), hogy vigyék az esemény hírét. Kiválasztásuknál az alapvető kritérium az volt, hogy a rendezvény céljaival tudjanak azonosulni. Olyan embereket kerestünk, akik a társadalom különböző részeiről jönnek. Nekik mi magunk is szerveztünk programokat, járták az országot, közönségtalálkozókon vettek részt, interjúkat adtak. Voltak önkéntes hírnökeink is, akiket az önkéntes programunk propagálására kértünk fel, de aztán a gyakorlatban nemcsak a rendezvényen való önkéntességet, hanem magát a NEK-et is hirdették, így aztán nem különültek el igazán a 12-től. Ilyen önkéntes hírnök volt Tóth Gabi is. Megoszlanak a vélemények, hogy ez jó ötlet volt-e. Az önkéntesek szervezőitől jött a javaslat a személyére, mert az elmúlt időszakban voltak olyan megnyilvánulásai, amiből sejteni lehetett, hogy ő egy kereső, hitét megélni próbáló ember. Végül a vezetőség igent mondott rá. Amit abszolút pozitívumként értékeltünk, hogy ő aztán tényleg nagyon aktív volt, mindenről beszámolt, sokat posztolt. Ha csinált valamit, akkor az körbement a magyar médiában és mindenki tudott róla. Ha kitett egy tartalmat, akkor az 540 000 követőjéhez ért el, csak a Facebookon. Senki nem rendelkezik még csak hasonló számokkal se a hírnökeink közül. Tagadhatatlan, hogy kihívást jelentett, hogy bizonyos műsorokban való viselkedése miatt sokan nem látták hitelesnek az ő megtérését. Ugyanakkor szerintem az ő személyes hitét kívülről nem tudjuk megítélni. A Kongresszus üzenete viszont lehet, hogy éppen rajta keresztül ért el valakihez. Nem biztos, hogy jó döntés volt a felkérése, de itt jön be, amiről már beszéltünk, hogy kommunikációs szempontból nehéz volt hirdetni a rendezvényt, mert nagyon katolikus az egész, de mi minden jóakaratú emberhez akartunk szólni. Ha pedig ez a cél, akkor ki kell lépni, és muszáj kockáztatni.

_{Egyeztetés Angelo Bagnasco volt genovai érsek (jobbra) előadása előtt. Fotó: Thaler Tamás / IEC2020}

Neked ez a rendezvény mégiscsak elsősorban munka volt. Volt olyan pillanat, amikor tudtál egyszerűen résztvevő lenni és átélni az élményt?

Talán a második nap volt a Hungexpón, amikor az „E” jelzésű pavilonban befejeztük a munkát, megvolt az előadás, fakultáció, és épp a következő nap programja miatt mentem át az „A” pavilonba, amikor a résztvevők között egyszer csak felbukkant egy ismerős erdélyi házaspár. Nagyon régen láttam már őket, azóta lett egy gyermekük, megnéztem a kisbabájukat, aztán elkezdtünk beszélgetni, s akkor ott úgy egy picit megállt az idő. Nem az volt a fontos, hogy a következő munkámra összpontosítsak – amit persze aztán később megcsináltam – hanem az, hogy most velük legyek. Úgy fogalmaznám meg, hogy én ott érkeztem meg a Kongresszusra, az alatt a 10-15 perc alatt, amíg ott beszélgettünk. Egyrészt nagyon jó volt egy kicsit kiszakadni a munkából, másrészt

arra figyelni, ami igazából a lényeg. A találkozás, amiről az előbb beszéltünk. Mert ha megszervezünk egy ilyen találkozót és közben épp a találkozásokra nem figyelünk, akkor a lényeg vész el.

Ez egy nagyon szép pillanat volt, utána nagy megnyugvással és lelkesedéssel mentem tovább a feladataimhoz.

Nagy ajándék, hogy a munka mellett részt tudtam venni programokon is: ott voltam a Forrásponton, a körmeneten, segítőként a nyitó és záró szentmisén, kinézhettem a családi napra is egy rövid időre.

Te jobbára ismerted előre a programot, az előadókat, a tanúságtevőket. Számodra mi volt a hét legerősebb üzenete?

Tartalmas, mély, sűrű előadások voltak. Ami leginkább megfogott, s ez szinte minden előadásban előjött, és Ferenc pápa is aláhúzta a záró szentmisén, hogy töltsünk időt az eucharisztikus Jézussal a szentségimádásban. Arra hívtak meg az előadók, hogy a lelki megújulás egyfajta eucharisztikus forradalomnak lehet a gyümölcse. Bátran töltsünk időt Jézussal a szentségimádásban, járuljunk szentségekhez, gyónjunk, áldozzunk és higgyünk abban, hogy ez átformálja az életünket.

_{Gőbel Ágoston konferál a Közösségek Szentségimádásán, 2021. szept. 9-én a zsúfolásig megtelt Szent István Bazilikában. Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír}

Úgy láttam a szervezés évei alatt, hogy nagyon sok közösség megmozdult, volt egyfajta pezsgés a magyar egyházban, születtek új kezdeményezések, programok. Lesznek hosszútávú hatásai a NEK-nek?

Azt gondolom, hogy igen, ez a lendület most még egy jó darabig ki fog tartani. Nyilván ezt tovább kell vigyék a különböző egyházi közösségek, plébániák, mozgalmak, családok. Amikor majd jönnek a hétköznapok, akkor sokat tudunk meríteni ennek a kongresszusnak az erejéből, abból a lelkületből, amit itt megtapasztaltunk. Vezetői szinten is látok feladatot: elgondolkodni arról, hogyan tudunk még jobban a közösségek mellé állni, hogy segítsük őket.

Aztán vannak a nagyobb programok, amik megtarthatók, továbbvihetők lennének. Ilyen a világméretű szentségimádás, ami már biztos, hogy lesz november végén is. Látszott, hogy pl. a Forráspont egy meglévő űrt töltött be, ilyen típusú, katolikus fiataloknak szóló rendezvény korábban nem volt, ezt is tovább kellene vinni. Lehetne újra eucharisztikus körmenet. De elindult például a Kazetta (katolikus zenei tábor), idén már a harmadik zajlott, ez egy egyházzenei megújulásnak a része, s ebből már sarjadtak olyan programok, képzések, amik távolabbra is mutatnak. Az is egy gyümölcse a NEK-nek, hogy állandó szentségimádó helyek nyíltak. Vannak templomok, ahova bármikor be lehet menni. Valaki úgy fogalmazott, hogy „divatja lett” a szentségimádásnak. Hála Istennek! – én ezt mondom.

A NEK titkárság meddig fog működni? Milyen utómunkálatok vannak így a kongresszus után?

Előkészítjük a kiadványokat, az előadások képi és hanganyagait, mert az egyes napok felvételei ugyan elérhetők, de ezeket meg kell vágni és egyesével elérhetővé tenni, hogy az előadásokat, tanúságtételeket a Youtube csatornánkon könnyen megnézhessék az érdeklődők. Ezzel még bőven lesz munka. Karácsony környékére tervezünk kiadványokat, amikben benne lesznek például a Kongresszus előadásai, a tanúságtételek, a fakultációk anyagai. Maga a szervező titkárság ez év végéig működik, a NEK-hez kapcsolódó programok szervezését pedig várhatóan más intézmények veszik át.

Tudható rólad, hogy otthonosan mozogsz a filmek világában és egy-egy szituációban is sokszor egy filmet vagy filmrészletet hozol példaként. Adja magát a kérdés, hogy ha egy filmmel kellene jellemezned a NEK-et, akkor mi lenne az és miért?

Húha! (Nevet) Hát, nézd! Egyébként igen, szeretem ezeket a hasonlatokat, akár játékos formában is. Még az előkészületek idején egy szójátékra hívtam a Facebookon az ismerőseimet, ahol a NEK-kel kellett helyettesíteni egy szót egy tetszőleges filmcímben. Közel 300 válasz jött, jobbnál jobbak!

A kérdésedre pedig azt tudom mondani, hogy az utóbbi hetekben valamiért nagyon sokszor volt eszemben a Babette lakomája című film. Az nyilván nem elégséges válasz a kérdésedre, hogy azért, mert itt volt Ferenc pápa és ez az ő kedvenc filmje. Sokat gondolkodtam, mire rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert olyan dologról szól mesés köntösben, amiről nagyon-nagyon nehéz filmet készíteni: a kegyelem működéséről és a kegyelem elfogadásának képességéről.

Arról, hogy egy dologba beletesszük a tőlünk telhető legjobbat, adjuk azt, ami a talentumainkból telik, és reményeink szerint ezt a Jóisten megáldja, de (és ez ránk szervezőkre, de nyilván a résztvevőkre is igaz) az ajándékot (legyen az akár egy jól megszervezett program) el is kell tudni fogadni, úgy ahogy az jön.

Azok kedvéért, akik nem ismerik, összefoglalod röviden, hogy miről szól a film?

Igen, persze! A film arról szól, hogy egy északi országban van egy mélyen hívő, zárt közösség, ahova érkezik egy házvezetőnő Franciaországból, aki nyilván hoz egyfajta más szemléletet, de azért be is tagozódik az ottani életbe. Néhány év elteltével, amikor egy nagyobb pénzösszeghez jut, vacsorára hívja a faluközösség tagjait. És ez alatt a vacsora alatt nagy felismerések, beszélgetések, megnyílások történnek. Ahogy érkeznek az újabb és újabb fogások, a résztvevők lelke is úgy nyílik meg, egymásra is, illetve az őket befogadó, vendégül látó házvezetőnőre is. A lakomán keresztül beszél az isteni kegyelemről a film.

Ezen gondolkodtam sokat az utóbbi hetekben, hogy én el tudom-e fogadni, amit Istentől kapok, vagy megvan a nagyon határozott elképzelésem.

Itt kicsit visszakanyarodok ahhoz, amiről az elején beszéltünk: én végigkövettem az egész szervezést, tudom mi volt az elején, honnan indultunk, milyen svédcsavarok voltak a történetben, akár kommunikációs akár szervezési szempontból, mi az, amit én máshogy csináltam volna, mi az, amiről meggyőződésem, hogy úgy jobb lett volna. Nem lehetek biztos benne, de valamiért meggyőződésem, és ezeket nehéz elengedni. A kérdés, hogy mindezzel együtt el tudom-e fogadni azt a mérhetetlen ajándékot, amit a Jóistentől kaptunk ezen a héten – mert látszik, hogy ez egy elképesztő, hihetetlen ajándék volt –, vagy továbbra is ott motoszkál bennem a saját elképzelésem. Ez a film nekem nagyon sokat segített abban, hogy jobban Őrá tudjak hagyatkozni, hogy elfogadjam azt, ami érkezik Istentől. Megtenni a magam részét teljesen, de elfogadni azt, amit ajándékba kapok.