Advent: a várakozás illatai és fényei

Decemberben hétről hétre személyes vallomásokat olvashatunk egy olyan könyvről, irodalmi, lelkiségi műről, amely a cikk szerzőjét inspirálta az adventi várakozás átélésében. 

Hogy mi számomra Advent? A kérdésre elsőként Pilinszky János szavai jutnak eszembe válaszul: „Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”^[1] 

Számomra a megtestesülés előjelei a fények és az illatok is: a mézes sütemény fűszeres illata, amely majd a fenyőével gomolyogva velünk lesz a karácsonyi időkben. Régebben a családdal együtt imádkoztunk az adventi koszorú gyertyáinak a fényében. Ha valaki előzőleg ritkán beszélgetett Istennel, ilyenkor őt is mélyen megérintette az együttlét.

Egyik évben éreztem, hogy nagyon mélyre süllyedtem. Ám ekkor is együtt hallgattuk a „Harmatozzatok magasságos egek” éneket, ezek a sorok pedig egyenesen nekem szóltak:

„Vétkeztünk, s mint a falevelek földre hulltunk…”.

„Ne félj, már megmentelek téged,

Mivel én vagyok a te Urad, Istened”.

Ezek a szavak, éreztem, nem felemelnek, inkább felrepítenek a magasba. Így várhattam karácsonyra, az angyalok szózatára: „Dicsőség, békesség!”

Ilyenkor a mi plébániánkon is folytatjuk a hajnali roráté misék hagyományát, de olyan erősnek sohasem éltem át ezt az élményt, mint amikor a mise után reggelenként a kórházba indultam, ahol a férjem halálos betegen feküdt.

Azután egyedül maradtam. Az ezt követő első vasárnapon másokkal együtt elmentem a bicskei templomba, és ott a menekültekkel együtt vettünk részt az adventi gyertyagyújtáson, utána meg egy kis beszélgetésen. Itt ismerkedtem meg egy várandós anyukával. Vele azután évekig kapcsolatban maradtunk, még akkor is, amikor a többi gyerekével együtt Franciaországba került. Ők lettek a családom. Úgy éreztem magam, mint egy nagynéni. Látogattam őket, virágot vittem a születésnapra, segítettem, ha tudtam. Adventet is ünnepeltünk együtt.

Később történt, hogy elsodortak a teendők, de egyik lányom megkérdezte, gyújtottam-e gyertyát. Abban a fényben azután újra együtt voltunk.

Pilinszky János helyettem is írt szavaival fejezem be:

„… nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi »meglepetés«; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. … Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.”^[2]

^{[1] Pilinszky János: Advent
[2] uo.}