Elmélkedések a szeretet művészetéről – Szeressétek egymást

Utolsó elmélkedésünkben elértünk az evangéliumi szeretet legsajátosabb kívánalmához: a kölcsönös szeretet parancsához. Ez már nemcsak az egyént szólítja meg, hanem a keresztény közösségnek szól. Ha mi, keresztények, együtt éljük az evangéliumi szeretetet, és egymás felé azzal a szeretettel fordulunk, amivel Jézus fordult felénk, akkor megvalósul az Egyház, a Szentháromság élete itt a Földön.

elmelkedesek-a-szeretet-muveszeterol-szeressetek-egymast

A keresztény szeretet a kölcsönösségben teljesedik ki, amikor már nemcsak egy-egy ember dönt a szeretet mellett, hanem többen együtt, és a kölcsönösségben megvalósul a szeretetre épülő keresztény közösség. Itt a szeretet adás és elfogadás váltakozása, akárcsak a Szentháromság személyei között. Tulajdonképpen a kölcsönös szeretet Isten élete itt a földön.
Chiara Lubich egy manapság jól érthető hasonlattal világítja meg, hogyan függ össze mindez a közelgő Karácsonnyal:
„Amikor valaki egy távoli országba költözik, természetesen amennyire kell, alkalmazkodik a környezethez, de többnyire megőrzi saját szokásait és hagyományait, továbbra is az anyanyelvén beszél, úgy öltözködik, ahogy azt korábban látta, és hazája stílusában építkezik. Isten Igéje is, amikor emberré lett, alkalmazkodott a világ életmódjához, gyermekké lett, példás ifjú és munkás volt, de magával hozta hazájának életét.

Azt akarta, hogy az emberek és a dolgok új módon rendeződjenek, az Ég törvénye, a kölcsönös szeretet szerint, ahogy a Szentháromság él.” [1]

Az első keresztények között a tanúságok szerint megvalósult ez a közösség, olyannyira, hogy láthatóvá is vált. Híres a Diognétosznak tulajdonított levél felkiáltása: „Nézzétek, hogy szeretik egymást, az egyik kész meghalni a másikért”. A kölcsönös szeretet tehát a tanúságtételünknek is a leghatékonyabb eszköze. Hogyan lehet azonban parancsba adni, hogy kölcsönösen szeressük egymást? Melyek Jézus azon tanításai, amelyekből kiderül, mit is értett ő pontosan a kölcsönös szereteten? Pasquale Foresi atya írása megvilágítja:

 

 

 

 

„János evangéliumában találjuk, az utolsó vacsora elbeszélésében, amikor Jézus az egész kinyilatkoztatás legszebb és legmagasztosabb tanításait fogalmazza meg: »Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.« (Jn 15,12 vö. 13,34). Itt már nem csak a szeretet tárgyáról van szó, hanem az alanyról is, aki szeret.
A felebaráti szeretet parancsának ebben az új megfogalmazásában az az elsődleges újdonság, hogy Jézus nemcsak azt mondja róla, hogy az első a parancsok közül – ahogy korábban az írástudónak válaszolva kifejtette – hanem azt, hogy ez az ő saját parancsa.
Abban az időben gyakran feltették a rabbinikus iskolákban a kérdést a rabbinak, hogy melyik a legelső a parancsolatok közül? És minden írástudónak, Izrael minden tanítómesterének megvolt erre a kérdésre a saját válasza, ezzel határozták meg teológiai, aszketikai, lelki és erkölcsi tanításuk szintézisét. Ezekből a normákból aztán a többiek ki tudták olvasni, hogy egy mester tanítványai melyik iskolához tartoznak. Ezek az iskolák mind gazdag tartalommal és komoly hagyományokkal bírtak. A Holt-tengeri ásatások során a kor teológiai és lelki iskoláinak igazi kincsesbányáira leltek.
Jézus tanítványai számára ezért különösen is fontos volt, hogy tudják, mi lelki és erkölcsi életük főszabálya, hogy hol találkozik az egyes emberben a kinyilatkoztatott tanítás és a gyakorlat, azaz milyen életmódot kell folytatniuk, amiről Jézus tanítványait felismerik, mint annak az égi kinyilatkoztatásnak a követőit, amit az egy és háromságos Isten rájuk hagyott. Jézus tehát az utolsó vacsorán mindezt átadja nekik, amikor saját parancsát megosztja és hozzá is fűzi: »Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35).

 

János evangéliumának e mondata új megvilágításba helyezi azt, hogy mit ért Jézus a felebaráti szeretet alatt. Azt akarja, hogy úgy szeressünk, ahogy ő szeret. Nem elég tehát egyfajta szívélyesség, vagy emberi szimpátia, nem elég se az érezhető érzelem, se a konkrét dolgokból és együttérzésből álló filantrópia. Még a tökéletes emberi szeretet annak minden árnyalatával sem elég. Úgy kell szeretnünk, ahogy Jézus szeret: emberi-isteni szívvel.
Azért ez az ő parancsa, mert ha ezt az elvet megvalósítjuk, akkor Isten fiaivá emelkedünk, felvétetünk a szentháromságos életbe.
Jézus parancsában ott van a kölcsönösség követelménye is. A felebarát iránti szeretetünk ezek szerint addig nem lesz tökéletes, nem lesz teljes, amíg nem éljük kölcsönösen Jézus más tanítványaival.

Ebben a megközelítésben az egész emberi természet új módon mutatkozik meg.

Egyre világosabban kiderül, hogy szükségem van a felebaráttal való kapcsolatra: egyedül nem tudom megtartani a leginkább keresztény parancsot, csak közösségben tudom megélni, és teljes valójában megvalósítani.

És ahogy Jézus kinyilatkoztatása egyre világosabbá válik, az is kiderül, hogy emberi szeretetünk fel fog emelkedni, részesülni fog annak a szentháromságos szeretetnek a kommuniójában, ami a mennyországban van az Atya, a Fiú és a Szentlélek között, és aminek a Földön a legnyilvánvalóbb és látható megnyilvánulása az az emberi-isteni, háromságos szeretet, amivel Jézus tanítványai kialakítják az Egyház emberi-isteni közösségét.
»Erről ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok« – mondta Jézus. Ilyen szeretet nem létezhet a Szentlélek kiáradása nélkül, anélkül, hogy Jézus lelkileg ne lenne a tanítványai között, akik így tanításának és a világban való karizmatikus jelenlétének tanúivá válnak.” [2]

 

[1] Chiara Lubich: A szeretet művészete. Új Város, Budapest, 2008. 98.
[2] Pasquale Foresi: Luce che si incarna. Citta Nuova Editrice, Roma, 2014. 100–101

Fotó: unsplash / Ben Duchac

Fordította: Paksy Eszter

Legújabb könyveink: