Ember és teremtett világ

Az ökológia a biológia azon ága, amely az élőlények és a környezetük közötti kapcsolatot tanulmányozza. Mivel mi, emberek is az élőlények közé tartozunk, az emberségünkből adódó minden aspektus és kapcsolat része az ökológiának.

Ferenc pápa a 2015-ben kiadott Laudato Si’ című enciklikájában így fogalmaz: „A gondolkodás képessége, az érvelés, a kreativitás, az értelmezés, a művészi alkotás és egyéb, máshol ismeretlen képességek olyan egyedülállóságra utalnak, amely meghaladja a fizikai és biológiai szintet. (…) Mindnyájan személyes identitással rendelkezünk, amely képes párbeszédet folytatni másokkal és magával Istennel.” Az ökológia így kibővül és gazdagodik, „kapcsolatok ökológiájává” válik.

Ha szeretjük a környezetet, mindannyian arra kapunk meghívást, hogy vizsgáljuk meg a kapcsolatunkat önmagunkkal, a természettel, másokkal és Istennel. E négy kapcsolat terén Assisi Szent Ferenc példával járt előttünk, mert „misztikus volt, zarándok, aki egyszerűen és csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával”.

Ebben a kapcsolati hálóban fogalmazom meg a gondolataimat arról, hogy milyen szerepe van a hitnek a környezetről való gondoskodásban. A világ más részeivel ellentétben nyugaton a szekularizmus arra késztet minket, hogy az életünk minden területén beszéljünk a saját magunkkal, a körülöttünk élőkkel és a környezettel való kapcsolatunkról. Ezzel szemben az Istennel való kapcsolatra a társadalmunk magánügyként tekint, amelyről nem szükséges nyíltan beszélni.

Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a világon ma több mint 2,3 milliárd keresztény, 1,9 milliárd muszlim és 1,16 milliárd hindu él, akkor összesen 5,36 milliárd főt kapunk. Ha ehhez még hozzáadjuk a több mint 500 millió buddhistát és a 430 millió helyi, etnikai valláshoz tartozó embert, az további egymilliárd főt jelent.^[1]

Tehát a bolygón élők több mint 75%-a hisz Istenben, vagy valamilyen magasabb rendű erőben, amely a teremtés forrása. És ha van egy közös pont, amely minden hívőt összeköt, és amely közös alapot teremthet a környezeti elköteleződéshez, az nem más, mint a válasz arra a kérdésre, amelyet minden kor embere feltesz magának: kitől származik a teremtés rendje és szépsége?

Bakhita Szent Jozefina, szudáni születési olasz katolikus apáca így emlékezett vissza az Afrikában töltött gyerekkorára, amikor még az animista hitet gyakorolta: „Ahogy otthon a faluban néztem a napot, a holdat, a csillagokat, egyszóval a természet szépségeit, azon tűnődtem, ki igazgatja ezeket a gyönyörű dolgokat? És nagy vágy töltött el, hogy meglássam Őt, megismerjem és tiszteletemet fejezzem ki előtte.”^[2]

Az iszlám vallás szerint a teremtés szépsége és rendje, az élőlények összetettségétől a kozmosz nagyszerűségéig mind Allah (amely arabul annyit jelent, mint Isten) jelenlétét és hatalmát tanúsítják. „Isten egyik neve arabul »Al-muḥit«, vagyis »aki körülveszi« az egész teremtést, ahogyan a Korán következő szakasza leírja: »Allahé mi az egeken s Földön (van), s Allah mindeneknek Átölelője«” (Korán 4:126)^[3].

Szent Jeromos, 4–5. századi keresztény szerzetes így fogalmazott: „Amikor egy hajót vagy épületet látunk, nem gondolunk-e talán az építőjére, hiszen az alkotásokból következtetünk az alkotó szaktudására? (…) Így Isten is a teremtése által ismerhető meg, és bizonyos értelemben kilép a láthatatlanságából.”

Maimonidész, a 12. századi zsidó filozófus és orvos szerint az univerzumot fizikai törvények irányítják, amelyek a Teremtő tökéletességét és bölcsességét bizonyítják. Emlékszem, amikor Chiara Lubichtól, a Fokoláre Mozgalom alapítójától egy kisgyermek megkérdezte, hogyan magyarázná el az osztálytársának Isten létezését, Chiara nem a misztikus tapasztalatára hivatkozott – amely során a hit titkait tapasztalhatta meg belső szemmel –, hanem egyszerűen így válaszolt:

„Én ezt mondanám: – Nézd az óriási eget; nézd a csillagokat, amelyek fényévekre vannak tőlünk, vagy nézd a hegyeket, amelyek szinte az égig érnek. Te hoztad őket létre? – Nem – felel majd az iskolatárs. – Nem is én. Talán valamelyik ősöd kezének munkáját dicsérik? – Nem. – Hát nem is az én őseim művei ezek. Ki mondhatná a földi emberek közül, hogy ő hozta létre a tengert vagy a végtelen mezőkön virító virágokat? Senki! De valaki mégis megteremtette őket! Ha van ég, ha vannak csillagok, akkor valaki megteremtette őket, és ki az? Isten. Ez teljesen magától értetődik!”^[4]

Valójában a teremtés szépsége és rendje arra készteti az embereket, hogy elgondolkodjanak egy magasabb rendű Értelem létezéséről. Ami engem illet, találkoznom kellett az egység lelkiségével (szerk.: a Fokoláre Mozgalmat inspiráló spiritualitás egyik megnevezése, amely Jézus egységre felhívó parancsára utal: „Legyetek mindnyájan egy!”) ahhoz, hogy belső világomban újból kialakuljon az összhang. Amikor ismét kapcsolódni tudtam Istenhez, aki számomra Szeretetként mutatkozott meg, végre sikerült saját magamat, a körülöttem lévőket és az egész teremtést is összekapcsolnom lelkemben a mindenség Alkotójával.

Mivel kémiát tanultam, és most is kémiatanárként dolgozom, gyakran rácsodálkozom arra az értelemre és bölcsességre, amely a szubatomi világot irányítja. Sokszor szalad ki a számon, hogy „ez csodálatos!” Így volt akkor is, amikor az elektronok atommag körüli elrendeződését tanulmányoztam. Néhány egyszerű szabály tökéletes rendet hoz létre, amely tiszteletet ébreszt nemcsak a rendszer felfedezői, hanem az Alkotója iránt is.

Minden összetettségével és szépségével együtt a természet mindenképpen kiindulópontot jelent a hitben és a környezet iránti tiszteletben való előrehaladáshoz. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy a természet közös értékünk, remény tölthet el bennünket, hogy mindannyian – hívők, nem hívők és agnosztikusok – találhatunk jó indokot a környezet védelmére, és helyrehozhatjuk a természetben esett károkat.

És ha igaz, hogy a természet iránti felelősség mindenki számára égető kérdés, nekünk keresztényeknek hitünk kézzelfogható kifejeződése is. A teremtésről való gondoskodás nem csak lehetőségünk, hanem kötelességünk is, amely Istenhez és az Ő teremtéséhez fűződő kapcsolatunkból fakad. „Ha az embereket már pusztán az a tény, hogy emberek, arra indítja, hogy gondozzák a környezetet, amelyhez tartoznak, »a keresztényeknek különösen is tudatosítaniuk kell magukban, hogy a teremtett világon belüli megbízatásuk, a természettel és a Teremtővel szembeni kötelességeik hitük részét képezik.« Ezért az emberiség és a világ javát szolgálja, ha mi, hívők jobban felismerjük meggyőződéseinkből fakadó ökológiai kötelezettségeinket.” (Laudato Si’)

Ezért szakmai ártalomként házi feladatot adnék az olvasóknak: amikor időnk engedi, olvassuk el a Laudato Si’ enciklika második fejezetét (62–100. pont), amely a „Teremtés evangéliuma” címet viseli, és amelyből az utolsó idézet is származik.

Az Új Város Facebook oldalán, a cikk alatt együtt folytathatjuk az ezekről a témákról való közös gondolkodást, megosztva tapasztalatainkat és gondolatainkat egymással.

^{[1] Forrás: Sole 24 ore, 2022. február 16
[2] Bakhita. La schiava diventata santa (Bakhita. A rabszolga, aki szentté vált), Zanini, 2013
[3] Elisa Montesi szakdolgozata az iszlámról és az ökológiáról, 2024
[4] A gen 4-ek, azaz a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó kisgyerekek találkozóján 1988-ban}