Elhunyt Henri Teissier, az algériaiak püspöke

December elsején, kedden, Boldog Charles de Foucauld napján, 91 évesen a mennyei hazába költözött Mgr. Henri Teissier [teszié], nyugalmazott algíri érsek. Neve a magyar olvasók előtt jobbára ismeretlen, a világegyházban betöltött szerepe és példamutatása, valamint a személyes ismeretség feljogosít, sőt kötelez arra, hogy felvázoljam életútját.

Előző nap agyvérzéssel került kórházba Lyonban. Két évvel ezelőtt, kora és egészségi állapota miatt kellett otthagynia Algériát, ahol saját bevallása szerint jobban otthon érezte magát. A kórházban Christian Delorme atya, két unokahúga és egy unokaöccse virrasztottak mellette egész éjjel, érte és vele imádkozva a számára oly kedves A ráhagyatkozás imáját. Mgr Paul Desfarges, jelenlegi algíri püspök írta róla még aznap: „Elképzeljük az örömteli találkozást a boldog, nemsokára szent Charles testvérrel, akinek égbe érkezését ma ünnepeljük. A menny rákacsint ezzel az egybeeséssel algériai egyházunkra, mely oly sokat köszönhet Teissier atyának a szabadságharc óta, a függetlenségkor, a fekete évek (megj.: kilencvenes évek polgárháborúja) alatt, és mindmáig”.

Henri Teissier élete nagyrészét Algírban töltötte. 1929-ben született Lyonban, egy nyolcgyerekes családban.

A párizsi szemináriumi éveit félbeszakítva 1951-ben, hivatástisztázás céljából gyakorlatát egy parkettakészítő üzemben és az algíri Hussein Dey-i lakónegyed plébániáján töltötte. A fiatalember itt meghatározó tapasztalatra tett szert. Későbbi vallomása szerint „a nyitás egyházát” ismerte meg Jean Scotto atya és más, Algériáért és az algériaiakért szociális művekkel elkötelezett orvosok, szociális munkások által. Ne feledjük, hogy ekkor már küszöbön állt az 1954-től 1962-ig tartó algériai függetlenségi háború, és a katolikus hívőket a több generáció óta ott élő, francia származású ún. feketelábúak, „piednoir”-ok tették ki.

1955-ben szentelték pappá, és egyetlen vágya volt: visszatérni Algériába. A szeminárium mellett megkezdett arabtanulmányokat Kairóban tökéletesítette, majd 1958-ban megérkezett Algírba. A szintén a fővároshoz tartozó belcourt-i plébánia mintegy húszezer katolikus hívőt számlált. Volt oratórium, cserkészet, hitoktatás, körülbelül negyven csoport volt rábízva. Ebben az időszakban virágzott az egyszerű életet választó Jézus kistestvérei és kisnővérei élete, akik Charles de Foucalud lelkiségét követik. A legszegényebb helyi lakosok mellett éltek, egyszerű munkákkal tartották el magukat, hogy „a kicsinyek között legkisebbek” legyenek. A fiatal pap számára példaképpé vált az evangélium megélésének az az útja, amit Foucauld testvér követőitől látott.

Nem is értette a Földközi-tenger túlpartjáról jövő kritikákat, miszerint „túl puhakezű”. „A katekumeneket én készítettem fel a keresztség felé vezető úton, és elkísérésük nagy örömmel töltött el. De vajon semmi közünk ne lenne a többi 99%-hoz, akik muszlimok maradnak?

Isten országa nemcsak ott épül, ahol «megkeresztelteket adunk» a világnak, hanem mindenhol, ahol az emberiségért dolgozunk”.

– jelentette ki. Az ő víziójában „az evangélium üzenete át kell hogy alakítsa az embereket és a társadalmakat. Tehát a szántóföldön, a kórházban és a gyárban egyaránt megélhetjük”.

2019. december, Svájc, Montet. Két Algériában megismert barát és ismerőseik körében.

Algéria függetlenségének kivívása után majdnem minden híve elhagyta az országot, de ő úgy döntött, marad. Gyakran mesélte, hogy egy nagy csoport cserkésszel indult ’62 nyarán Franciaországba, de a visszafele úton már egyedül volt a hajón. Mindent a nulláról kezdtek el az ott maradottakkal. A 60-as, 70-es években a többkultúrájú, többnyelvű országban több lépcsőben történt meg az arabosítás, a szocialista típusú államosítás és az iszlám államvallássá tétele. A keresztény közösség főként a szocialista kooperációval érkező külföldiekből állt. Léon-Etienne Duval bíboros megbízására megalapította az Egyházmegyei tanulmányi és nyelvi központot, hogy a külföldiek megismerhessék az algériai kultúrát. Itt mindmáig nemcsak a klasszikus arabot és a helyi nyelveket lehet itt elsajátítani, hanem egyfajta kulturális központként is működik, helyet ad algériaiak és külföldiek eszmecseréihez. 1965-ben, Duval érsekkel egyszerre kapták meg az algériai állampolgárságot.

Nyelvismeretének és tárgyi tudásának köszönhetően rendszeresen hívták konferenciákra, előadások megtartására, többek között a köztiszteletben álló Abd el-Káder emir kutatójaként, akinek egy kézirat kapcsán kezdte el tanulmányozni életét. „Az emir igyekezett az iszlám-keresztény párbeszédet előmozdítani. Az erről szóló írás 1849-ből, azaz egy évszázaddal azelőttről való, hogy ez a dialógus közkeletű témává vált volna. Ezért keltette fel a kézirat a figyelmemet”. Ettől kezdve egyre inkább számontartották a helyi közéletbenn.

A gyarmatosító ország fia a kétezres évekre, mikor én megismertem, köztiszteletet vívott ki nemcsak a közvetlen környezetében, hanem a legmagasabb szintű politikai és kulturális körökben is.

Ezt nemcsak nagy tudásával érte el, hanem azzal a képességével is, ahogy kedves érdeklődésével mindig éreztette az előtte állóval annak méltóságát, fontosságát. 2018 végén az algériai kultuszminisztertől megkapta a Békéért Abd el-Káder-díjat „mindazért, amit Algériában tett, hozzájárulva a népek közti megértéshez és barátsághoz”.

1972-ben püspökké szentelték, először oráni (nyugat-algériai) püspökként, 1980-tól algíri (közép-algériai) segédpüspökként, majd 1988-tól, Duval bíboros utódjaként érsekként szolgálta az embereket, keresztényeket és muszlimokat egyaránt.

Két, immár boldogként tisztelt szerzetes, a marista Henri Vergé testvér és a trappista Christian de Chergé társaságában, a 90-es évek elején.

Már Algír érsekeként élte át a kilencvenes évek polgárháborúját, amelyben tízezrek vesztették életüket. Ő kísérte el a döntésben a keresztényeket, maradni vagy elmenni, s temette el a 1994 és ’96 között meggyilkolt tizennyolc szerzetes férfit és nőt, köztük az Emberek és istenek c. filmből ismert trappista szerzeteseket. Utolsóként 1996. augusztus 1-jén Pierre Claverie, Orán püspöke halt vértanúhalált. A végsőkig talpon maradt mellettük és velük, valamint az algériai helyi áldozatok családjai mellett. És azóta is, mindmáig. Emlékszem, hogy Teissier atya még évekkel később is nemegyszer tépelődött, mit tett jól, mit nem a fekete években, és amiért „Claverie helyettem halt meg”. Amikor 2018. december 8-án (pontosan két évvel ezelőtt) boldoggá avatták a tizenkilenc mártírt, erre a szenvedésre, megtisztulásra utalva mondta Jean-Paul Vesco, jelenlegi oráni érsek, hogy Henri Teissier a huszadik az algériai boldogok sorában.

Szeretném remélni, hogy élettörténete és írásai, netán magyar nyelven is, egyre szélesebb körben hozzáférhetőek lesznek. Segítenének, hogy sokan, egyre többet értsünk az idők jeleiből és éljünk az általa nyolcadiknak titulált „találkozás szentségével”, utalva a találkozásra testvéreinkkel és az egy Istennel.

Szemtanúja voltam, ahogy hétköznapjait az egyházmegyéjében élő keresztények és muszlimok szolgálata szőtte át. Felidézve személyes emlékeimet, most megtaláltam egy 2007-ben neki írt levelemet, amelyet munkahelyi tapasztalataim elmesélése előtt így kezdtem:
„Mikor négy éve ideérkeztem, furcsán éreztem magam, mikor láttam, hogy a misén csak pár pap és szerzetesnő vesz részt, nincsenek családok és fiatalok. De érdekes módon egyáltalán nem egy bezárt világban éreztem és érzem magam, sőt, az első naptól fogva az egyetemes egyház lélegzetvételét szívom magamba. Ezt Teissier atya rövid és velős szentbeszédeinek köszönhetem, mikor a hétköznapi miséken hol a nap szentjéről mesél, hol az egyház helyzetéről, történetéről valamelyik országban a földgolyón. És annak a törekvésének, hogy közelítsen minket, különböző kultúrájú, nyelvű embereket egymáshoz.”

Ugyanis a napi rituálé részeként a mise után az Egyházmegyei Ház kápolnája előtti folyosón még egy tíz perces beszélgetés következett velünk, Algírban élőkkel és az épp ott megszálló vendégekkel. Mindenki és minden apró történés figyelemre méltó volt számára, bemutatott egymásnak. Nekem sokkolóan új volt, hogy egy püspök, aki ráadásul felettébb nagy tudással és rendkívüli élettörténettel dicsekedhetett (volna), a mások közti kapcsolaton fáradozik, a lehető legtermészetesebb és egyszerűbb, fölöttébb időpocsékoló módon. Én azelőtt csak pozícióban, hatalmi szerepben láttam püspököt, főként a nagy liturgák alkalmával, például a községi templomunkban négyévente sorra kerülő bérmálkozásokon. Az első nagy döbbenet akkor ért, amikor érkezésem másnapján felajánlotta, tegyem le a portára a vízumkérelmem, ne fáradjak, ő úgyis megy le a városba, beviszi helyettem. Nekem, az utolsó érkezettnek. Látva az életét, elkezdtem kapizsgálni, mit jelent a kereszténység, és milyen lesz a jövő egyháza.