Az engedelmességről Madeleine Delbrêllel

„Mi többiek, az utca emberei, akik mások vagyunk, nagyon jól tudjuk, hogy amíg a saját akaratunkhoz ragaszkodunk, nem leszünk képesek igazán szeretni Krisztust.
Tudjuk, hogy az akaratunknak ebben a halálában csak az engedelmesség képes megtartani minket.
Irigyelnénk szerzetes testvéreinket, ha nem tudnánk mi is meghalni minden pillanatban kicsit jobban.
Életünk apró-cseprő körülményei ebben hűséges parancsolóink. Egy pillanatnyi megállást sem hagynak nekünk, és ahogy kimondtuk az egyikre az „igent”, már jön is következő.
Amikor ellenállás nélkül átadjuk magukat nekik, csodálatosan megszabadulunk önmagunktól. Úgy lebegünk a Gondviselésben, mint a parafa a vízben.
És ne legyünk büszkék: Isten nem bíz semmit a véletlenre; életünk hullámverése erős, mert Isten akart minden hullámot.
Amint felébredünk, különböző hatások érnek minket. Hol csörög a telefon, hol a kulcs nem jól forog a zárban. Nem jön a busz, tele van vagy nem vár meg. A buszon a mellettünk ülő az egész helyet elfoglalja; vagy az ablaküveg úgy rezeg, hogy szinte betörik a fejünk.
Beindul a mókuskerék, jön egy feladat, amiből következik egy másik, egy újabb munka, amit magunktól nem csináltunk volna.
És itt van az időjárás és annak minden remek árnyalata, mert teljesen mentes minden emberi akarattól. Hideg van vagy meleg van, hol a migrén, hol a fogfájás; az emberek, akikkel összefutunk. A beszélgetések, amelyeket a beszélgetőpartnereink irányítanak. A durva ember, aki meglök minket a járdán; az emberek, akik csak el akarják tölteni az időt valahogy, és elkapnak minket.”

A könyv megrendelhető itt.

Az engedelmesség nem divat. Ám ha Krisztus tanítványai vagyunk, követnünk kell őt abban is, hogy felismeri és teljesíti az Atya akaratát. Madeleine gyakran visszatér ehhez a témához, a hit engedelmességéhez, ami azt jelenti, hogy a hívő ember egész lényével elköteleződik amellett, hogy keresi és megvalósítja Isten akaratát. Az engedelmességről már volt szó a hatodik napon, a bennünk testté lett Igével kapcsolatban, de most még jobban körül kell járnunk ezt a témát.

Isten akarata egész egyszerűen a mindennapi tapasztalataink valóságában tárul fel számunkra, a testvéreken keresztül, akiket Isten ad nekünk, életünk eseményein és helyzetein keresztül, feltéve, ha hagyjuk, hogy Isten Igéje megvilágítsa életünket.

Először is vannak olyan körülmények, amelyeket nem tudunk megváltoztatni, és amelyeket tényként kell elfogadnunk, a maguk korlátaival és a kincseivel együtt. A körülöttünk lévő valóság az az emberi anyag, amelyből formázva lettünk, és azt a környezetet alkotja, amelytől ma függünk: „Az állapotbeli kötelességünk teljesítése (…) egy nagyon tág értelemben vett engedelmességet jelent, mint például azt, hogy elfogadjuk az adottságainkat, amelyekkel születtünk, a családot, amelynek tagjai vagyunk, a munkát, amelyet végzünk, a népet, amelyhez tartozunk, a kontinenst, amely körülvesz minket, a világot, amely behatárol minket, a kort, amelyben élünk.” (O.C. VII. 33.)

Ez az elfogadás az engedelmesség alapvető formája. Az engedelmességhez hozzátartozik, hogy figyelembe vesszük azt a valóságot, ami körülvesz minket vagy azt a valóságot, ami mi magunk vagyunk. Van a testvéri szeretet által megkövetelt „egymás iránti kis engedelmesség”, amikor nap mint nap szolgáljuk a testvéreinket, és elismerjük, hogy minden embernek „joga van hozzánk, joga van a teljes lényünkhöz, joga van ahhoz a nagyobb szeretethez”, amikor „valaki életét adja barátaiért” (J.C. 116.). És végül ott vannak az élet apró-cseprő dolgai, a „hűséges parancsolóink”, ahol gyakorolhatjuk a „türelem passióját”, ahol a mi kis kötelességeink Isten akaratának „szikráivá” válnak számunkra, és ahol „a nap minden percében, bárhová is akar minket vinni és bármit is akar tőlünk, lehetővé teszi Krisztus számára, hogy bennünk éljen az emberek között”. (O.C. III. 99.)

Engedelmeskedni, ahogy a Megtestesült Ige tette, elsősorban azt jelenti, hogy megfejtjük, vagyis egyszerre felismerjük és szemléljük Isten akaratát, mely a kapcsolatainkban, a helyzeteken, eseményeken keresztül nyilvánul meg, és amelyek általában nagyon egyszerű és nagyon hétköznapi dolgok. Ez a Szentlélek műve, aki ezt a finom ozmózist működteti bennünk, amely által Isten szava belülről megvilágítja azt, amit megélünk, és értelmet ad neki. Engedelmeskedni azt is jelenti: elköteleződni; „azonnal cselekednünk kell teljes engedelmességgel” (O.C. III. 57.), szó nélkül, az Atyjában teljesen megbízó gyermek engedelmességével. Ez egy felelősségteljes elkötelezettség, mert „Isten nem úgy adja nekünk a körülményeket, mint valami készételt. Megadja nekünk a körülményeket, de meg kell tennünk a magunkét, hogy azokat az ő akaratára formáljuk ”. (O.C. IX. 210.)

Isten nem a passzivitásra hív minket, hanem dinamikus közreműködésre, ahol a valóság a cselekedeteink által azzá válik, amivé Isten akarja.

De nincs értelme engedelmeskedni, ha az engedelmességünknek nem a szeretet a célja. Az erények felbolydulnak című szövegében Madeleine kijelenti, hogy az engedelmesség gyakorlása, akárcsak a többi erényé, a szeretetre irányul, enélkül csak időtöltés: „És talán érdekes lehet, ha elérünk egyfajta feltűnő alázatot, páratlan szegénységet, kibillenthetetlen engedelmességet vagy romolhatatlan tisztaságot; talán ez örömmel tölthet el minket, de ha ez az alázat, szegénység, tisztaság, engedelmesség nem késztetett bennünket a jóság megismerésére (…), talán hősök leszünk, de nem azok, akik szeretik Istent.” (O.C. IX. 47.)

Miért akarunk alázatosak, szegények, engedelmesek, tiszták lenni? Azért, hogy jobban szolgálhassunk másokat, vagy azért, hogy vigyázzunk saját imázsunkra és élvezzük? Csak a szeretet tud kinyitni minket mások felé és megszabadítani minket attól, hogy állandóan önmagunk körül forogjunk.

A szeretet másképp is csorbát szenvedhet, miközben az engedelmesség szeszélyes útjait követjük: teljes figyelmünkkel koncentrálhatunk arra, amit tőlünk kérnek, és közben nem figyelünk arra, aki kér; túlságosan a feladattal vagyunk elfoglalva, olyanok vagyunk, mint Márta, elfelejtjük, hogy az Isten szava egy személy. Akkor életünket pusztán az erkölcs vezérli: „Azért, mert Isten azt akarja, hogy megtegyünk bizonyos dolgokat, attól még ezek a dolgok nem lesznek szükségszerűen egyenlőek Isten akaratával. Akaratunk végső célja Isten akaratára irányul, nem pedig azokra a dolgokra, amelyeket tőlünk kér.”

Charles de Foucauld iskolájában Madeleine arra hív, hogy tanuljuk meg az engedelmességet „nem azért, mert ezt parancsolják, hanem Jézusért, aki parancsolja”.  Az engedelmesség elsősorban szeretet kérdése: „Ha engedelmességre törekszünk, az azért van, mert nélküle mintha kéz nélkül akarnánk megragadni a szeretetet; nélküle akaratunk hozzátapad Isten akaratához, de nem tud elveszni benne.”

Az idézetek Madeleine Delbrêl írásaiból származnak.