Évközi, mégis különleges idő

Olvasási idő: 6 perc

Amikor a hetvenes éveimbe lépve az aktív, teljes munkaidős felszentelt papi szolgálat után nyugdíjas lettem, elkezdtem másképpen értelmezni az idő múlását. Tulajdonképpen mire ez a nagy sietség? Kevesebb napom van hátra, mint amennyit magam mögött hagytam. Szerencsére egy katolikus középiskolában három napot lelkészként dolgozom. Különben minden napom olyan lenne, mint egy nyaralás. Hála Istennek a vasárnapokért, amelyekre a keresztény hagyományban már a kezdetektől az Úr napjaként tekintettek. A vasárnap úgy választja el és alapozza meg az elkövetkező hetet, mint első és nyolcadik napját az új teremtésnek Krisztusban, aki az alfa és az ómega, a kezdet és a vég.

Hétköznapi szokásaink lehetnek a vásárlás, az orvosi vizsgálatok, a könyvtárban töltött idő, egy-egy kávézás vagy ebéd a barátainkkal, az ügyintézés, a napi dolgok, amelyek a menet közben a figyelmünket igénylik.

Az evilági idő múlásának a különleges események adnak nyomatékot,

mint amikor visszaszámolunk karácsonyig vagy húsvétig, egy születésnapig vagy házassági évfordulóig. Én minden évben a szentelésem évfordulójáig számolok vissza. A „májnapomat” is évente megünneplem, 2020-ban ugyanis szakképzett sebészek és orvosi dolgozók élő donorból májtranszplantációval adták meg nekem az új élet ajándékát.

Amikor a naptárban áthúzunk egy napot, az látható módon emlékeztet az idő múlására, és segít előre látni, mi vár ránk az előttünk álló munka- vagy iskolai hét végéig.

A különleges események is arra szolgálnak, hogy tudomásul vegyük az idők során végbemenő változásokat,

például amikor egy kisbaba születésére várunk, együtt ünnepelünk egy házasságkötést, vagy amikor valami váratlan eseményen veszünk részt: egy virrasztáson vagy temetésen. Életünk során az élményekből, emlékekből, reményekből és álmokból álló napok, hetek és hónapok az év előrehaladtával is kincsleletként halmozódnak fel az emlékezetünkben. Az egyszerű hétköznapok között az életünket megváltoztató események ezek, például amikor szerelembe esünk, összeveszünk egy barátunkkal vagy hirtelen beüt egy betegség. Időhöz vagyunk kötve, és minden átlagos hétköznap azzal a reménnyel vagyunk megáldva, hogy az az egy különleges pillanat hoz majd reményt, gyógyulást és boldogságot.

Figyelembe véve minden egyes új nap ajándékának különleges természetét, létezik-e valójában évközi idő?

Az elnevezés félrevezető lehet, bár a római katolikusok és mások is azokat a vasárnapokat tartják számon vele, amelyek a vízkereszttel záródó adventi-karácsonyi, valamint a pünkösddel véget érő nagyböjti-húsvéti időszakon kívül esnek.

A II. Vatikáni Zsinatot (1962–65) követően a katolikus egyház liturgikus naptára megújult, pontosabb és egyszerűbb lett a szent misztériumok ünneplésének prioritásait illetően. Ezáltal az évközi idő vasárnapjai elnevezés a vízkereszt és a Nagyböjt, valamint a pünkösd és a Krisztus király vasárnapja közötti heteket, valamint az új liturgikus évbe átvezető napokat jelöli. Hétről-hétre minden vasárnap teljes egészében Krisztus misztériumát ünnepeljük: a megtestesülést, a kinyilatkoztatást, a kereszt és a feltámadás húsvéti misztériumát, valamint a Szentlélek, vagyis az Atya és a Fiú közötti szeretet kiáradását.

A Krisztusban egy közösségbe szólított hívek a tudatos tanítványság lelkületében folyamatos megtérésre vannak hívva.

Az évközi időt a római katolikusok valóban számon tartják (például második vagy huszonkettedik évközi vasárnap). Ez nem visszaszámlálás, hanem inkább megszámlálás, előre haladás, örvénylés az időben felfelé és előre. A téli évközi idő természete eltér a nyári és őszi évközi időtől. Régen ezeket a vasárnapokat „vízkereszt utáni vasárnapoknak” és „pünkösd utáni vasárnapoknak” nevezték. A liturgikus protestáns közösségek ma is hasonlóképp tagolják a vasárnapokat. Például (szerk.: Az Egyesült Államokban) az eltérő időszámítás ellenére a keresztény felekezetek hároméves olvasmányrendjében szereplő igerészletek nagyrészt megegyeznek.

A vízkeresztet követő téli évközi idő Krisztus istenfiúságának kinyilatkoztatásáról szól, amikor szavaival, tetteivel és az első tanítványok meghívásával megkezdte működését és küldetését. A pünkösdöt követő vasárnapok az egyházi év végéig a Krisztussal való tanítványi kapcsolatra összpontosítanak, ami a Jeruzsálembe vezető úton elhangzott tanításokból és példabeszédekből derül ki, a hívők számára pedig végül a mennyországban való reményben tárul fel.

Az Úr napja minden héten húsvét, amikor rácsodálkozunk az isteni misztérium teljességének közelségére az emberi létben,

amint azt a teljesen emberi és teljesen isteni Krisztus megosztotta velünk.

Hit, remény és szeretet kísér bennünket, ahogy belevágunk az új hétbe.

Krisztus tanítványai számára a vasárnapi istentiszteletek az egyházi év során múló valóságot hoznak létre. Mi van azonban a vasárnapok közé eső, nap mint nap előforduló, véletlenszerű pillanatokkal? Isten és a felebarát különleges szeretete éppen a hétköznapi dolgokban bontakozik ki az emberi tapasztalatok egész tárán keresztül. A konkrét tapasztalatok határozzák meg annak a Krisztus testében való közösségi életnek a természetét, amit vasárnaponként ünnepelünk. A II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló lelkipásztori konstitúciója ezt így magyarázza:

Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és gondja.

Nincs olyan igazán emberi érzés, mely szívünkben visszhangra nem találna.

Ez a minden korok krisztushívői számára az általános emberi tapasztalatok sokféleségét fejezi ki. Annyi minden történik velünk nap mint nap, beleértve az ismeretlenekkel való megannyi találkozást, akikben nem mindig ismerjük fel a felebarátot. A mások által viselt láthatatlan terhek, mint a családi élet kihívásai és az egészségügyi problémák messze nem hétköznapiak. Figyelmünket mégis elvonják a mindennapi teendők. Okostelefonunkon a közösségi médiás interakcióink gyakran terelik el a figyelmünket arról a konkrét emberi interakcióról, amiben éppen vagyunk. Terveink, projektjeink és problémáink örvénye elvonhat bennünket azoktól az valódi találkozásoktól, amelyek a hozzánk fizikailag legközelebb lévő emberek méltóságát erősítenék. Végül a hétköznapok általánosságában már csak akkor értékeljük az evilági életben rejlő ajándékokat, amikor már túl vagyunk rajta. Az idő repül. Az idő rabló.

Ilyenkor felmerül az örök kérdés az idő múlásával szemben: Mi tegyünk most? Az idők során átörökített bölcsesség segíthet a különlegesre koncentrálni. A különleges pedig gyakran az átlagos dolgokban bújik meg, olyan helyeken, ahol a velünk lévő Krisztus meghökkentő, életadó jelenlétével találkozhatunk. Az ószövetségi próféták gyakran mondják, hogy „azokban a napokban és abban az időben”, mint az Isten embereivel való isteni találkozás ígérete a kihívások és krízisek közepette. Az Újszövetségben a Zsidóknak írt levél sugalmazott szövegrészlete arra buzdítja az olvasót, hogy „lelkesítsétek egymást mindennap, amíg a »ma« tart, hogy senkit meg ne keményítsen a csalárd bűn”, majd pedig a 95. zsoltárt idézve: „Ha ma majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket…” (Zsid 3,13;15). A 150 zsoltár költői és lírai módon fejezi ki a közös emberi tapasztalatokból fakadó hitet a panasztól kezdve a bűnbánaton át egészen a dicséretig. A Mindenható ott van az emberek reményeiben, álmaiban, csalódásaiban és döntési helyzeteiben.

Mary Oliver kortárs költő Upstream című esszékötetében a következő megfigyelését osztotta meg:

„Az odaadás a figyelemmel kezdődik.”

A Our World című kiadvány társszerzőjeként pedig egy helyen azt írja: „Érzés nélkül figyelni, kezdtem megérteni, csak egy jelentés. Nyitottság – empátia – kellett akkor, amikor számított a figyelem.”

Figyelem, empátia, nyitottság, tisztelet és odaadás – mind azt az utat építi, amely által az élet hétköznapi pillanatai közepette is felismerjük és felfedezzük a különlegeset. A Zsidóknak írt levélből idézve: „Ápoljátok a testvéri szeretetet. Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, hisz ilyen módon némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül.” (Zsid 13,1–2) Sietségre való hajlamunk, ideértve az elhamarkodott ítélkezést is, készpénznek veszi az egyes napok ajándék voltát, és elveszteget olyan értékes pillanatokat, amelyek később egyszerűen nem visszahozhatók.

A gyakran a tóraszekrények fölé vésett zsidó mondás megalapozza a hétköznapiban a rendkívülit kereső figyelmünk természetét: „Tudd, hogy ki előtt állsz.” Az istentisztelet alatt és a hétköznapi életünk tapasztalataiban is Isten jelenlétében és a felebarátunkkal szemben állunk, akit teljes szívünkből hivatottak vagyunk szeretni.

Szerző:

John Mack atya a New York-i Rochesterben található Aquinas Intézet káplánjaként szolgál. 1985-ben szentelték fel, teológiai, vallástudományi és oktatási vezetői diplomákat szerzett a Christ the King Szemináriumban, a Regis College–University of Toronto-ban és a SUNY Brockport-ban. Segíti a Buffalo-i egyházmegye Életvédelem Irodáját, a Rachel Projectet és a Teréz Anya Házat, valamint felügyeli az Aquinas-ban a személyi, lelkipásztori és lelki képzést.