Szent András Evangelizációs Iskola: profik az evangélium továbbadásában

Gellért Szegeden, Barbara Dunakeszin él. A távolság okán is online zajló, hosszúra nyúló beszélgetésben a képernyő elidegenítő volta ellenére létrejött az „összhang, szeretetet, barátság”, amint az elején a Szentlélektől kértük. Gellért lelkes és kedélyes beszámolóit Barbara befelé figyelő, minden gondolatát megfontoló szavai váltogatták. Szívet melengető volt egymás iránti őszinte odafigyelésüket, megbecsülésüket látni, annak ellenére, hogy nap mint nap együtt dolgozó kollégák.

Ti az evangélium jóhírének átadására tanítjátok a keresztényeket. Mi a lényege és módszere a Szent András Evangelizációs Iskolának?

Gállné Busai Barbara: A Szent András evangelizációs kurzusokat szervez és nyújt. Világi megfogalmazásban: nem frontális, inkább tréning-szerű, igei alapú lelkigyakorlatként szolgál, bibliodrámás elemekkel. Számos személyes tanúságtétel is van a tanításokban, és ettől még hitelesebb. Röviden ez az iskola négy eleme.

Gyuris Gellért: Szerintem a mi karizmánk az, hogy – Szent Andráshoz hasonlóan – egyszerűen Jézushoz vezessük az embereket, hogy találkozzanak Vele, megismerjék Őt. Nem csinálunk semmi rendkívülit, a mi kidolgozott pedagógiánk nem csak a fejet akarja meggyőzni, hanem a szívet is. Az ige ereje alap: nem az én szavam térít meg, hanem Isten szava. Csodálatos meg félelmetes is, hogy két ember eljön a kurzusra, az egyik megtér, a másik nem. Ez nem pozíciótól vagy akár vallási képzettségtől függ. Istennek az érintése egy belső titok.

^{Videóinterjú, 2021. július 13.}

Mit jelent az újraevangelizáció?

GBB: A hívás nem magamért van, hanem azért kaptam, hogy továbbadjam másnak: nekünk ez a katolikusokhoz szól, a vasárnapi keresztényeknek beszélünk arról, hogy Istent meg lehet ismerni személyesen. A kurzusainkon keresztül lehetőséget kínálunk fel a Szentlélekkel együtt arra, hogy ez a személyes Isten-kapcsolat létrejöhessen. Kényszeríteni senkit nem fog a Szentlélek, de ha nyitott az ember rá, akkor megtörténik. Volt arra is példa, hogy valaki a kurzus közben elment, ez az ő személyes, szabad akaratából hozott döntése volt. A feladatunk evangelizálni, de ez nemcsak a mi, a Szent András Iskola feladata, hanem mindenkié az egyházban. Mi ehhez a kurzusokon lehetőséget, módot, eszközöket adunk. A nyitott szívet a résztvevőnek kell hoznia.

Melyik égtájon született és hogy szerveződik a Szent András? Hogy-hogy iskola és nem mozgalom?

GyG: Nem vagyunk mozgalom, mert nem gyűjtjük magunk köré az embereket, hanem iskola, ahova eljöhetnek sokan, és aztán visszamennek a közösségükbe evangelizálni. Ezért a szervezeti felépítés is eltér országonként, de az meg van határozva, hogy az iskola milyen képzésekből áll, a képzési anyag fix. Több kontinensen jelen vagyunk, az alapító egy mexikói világi hívő, José H. Prado Flores. Ha vannak is papi résztvevők, az országok nagy részében világiak a vezetők, ebből Olaszország és Lengyelország kivétel, Magyarországon csak sok év után vezeti most Nagy Robi atya az iskolaközösségünket itt, Szegeden.

Mi szervezetten evangelizálva az örömhírt a maga egészében, nagyon röviden, jó pedagógiával adjuk át, de ez fabatkát sem ér, hogyha nincs olyan, aki elhozza a kurzusainkra az embereket.

Senki sem téved be hozzánk az utcáról vagy az internetről.

Kihagyhatatlan az egyházban a személyes evangelizáció, ahogy egy barát, ismerős néhány szóval, imádsággal meghív. A személyes evangelizáció és a szervezett evangelizáció is szükséges, ezek kéz a kézben haladnak.

Milyen a tevékenységetek fogadtatása Magyarországon?

GyG: Evangelizálni nagyon sok kudarccal jár, pláne a katolikus egyházban. Kezdetben szektásoknak, sőt, „szektás patkánynak” is tituláltak minket. Az új evangelizációról nem is beszéltek, hiába volt II. János Pál Redemptoris missiója, nem ment át a köztudatba. De azóta változott az egyházi légkör, Erdő Péter bíboros is tett ezért, és különösen a 2007-es Városmisszió hozott mentalitásváltást.

Tapasztalatom szerint az evangelizáció akkor gyümölcsöző, ha személyes és közösségi egyszerre.

El kell ismerni, hogy ha valaki eljön egy kurzusra, de otthon a közössége nem evangelizál, akkor egyedül nem fog gyümölcsöt hozni. A közösségi evangelizáció az, amikor plébániaként, közösségként szólítjuk meg az Istenre nyitottakat. Szükséges, hogy az egyház felülről is akarja, és hogy létrehozzunk ilyen evangelizációs struktúrákat. Míg egy – akár újonnan alakuló – protestáns gyülekezetben ez természetes, a katolikus egyházban nincs meg az evangelizáció kultúrája. Még eltelik néhány évtized, míg kialakulnak, de én bizton remélem, hogy úgy fogok meghalni, hogy már látni fogom.

Személyesen nektek milyen út vezetett az első evangelizációs kurzusig, illetve a megtérésetekig?

GyG: Vajdaságból származom, vallásos családból. Jártunk templomba, gyerekként ministráltam, hittanra jártam, és minden nyáron a pap nagybácsimnál „üdültem”. A hitoktatóm, Margit nővér mondta is, hogy „ebből a gyerekből pap lesz”. Fél évig nem jártam a néptánccsoportba, mert akkor volt a bérmálkozási felkészítő. Most felnőtt fejjel azt mondom: odatartoztam a templomhoz, imádkoztam, de nem tudtam, hogy ki az Isten.

Mikor a háború kitört nálunk, hogy biztonságban legyünk, a szüleink ideküldtek bennünket Magyarországra, én a kecskeméti piaristákhoz kerültem, ahol rendes nevelésben részesültem. Jó katolikus gyerek voltam, kéthetente gyóntam, áldoztam, negyedikben már napi misére is jártam, mert érdekelt Isten. A későbbi elhívásomat illetően is érdekes epizód, hogy udvaroltam egy lánynak, aki nem volt katolikus, úgyhogy gondoltam, na, majd én megtérítem. Ő nyitott volt erre, mégis teljes kudarcot vallottam mind e téren, mind a párkapcsolatban. Ezzel az attitűddel kerültem Szegedre a teológiára, mert meg akartam tanulni, hogy kell megtéríteni másokat, és továbbra is „jó katolikus” voltam csupa ötössel, a tanáraim dicsértek.

Egyszer, filozófiatörténet-vizsgára várva beszédbe elegyedtem az egyik hallgatóval. Úgy beszélt Jézusról, hogy én csak bámultam, hogy jé, neki nincs pap nagybácsija, nem járt annyit templomba, mint én, de személyesen ismeri Jézust. Elvitt egy szegedi karizmatikus kiscsoportba, két héttel később részt vettünk Pécsett egy „tűz evangelizáción”. Teológus létemre nem tudtam, hova megyek, de elmentem, csak azért, mert ez a lány úgy beszélt Jézusról, mint aki ismeri.

Beültem az első előadásra, ami arról szólt, hogy Isten szeret téged. Én ezt sokszor hallottam, pláne úgy, hogy „Isten szeret téged, ha jó vagy”, de itt azt hirdették, hogy „Isten szeret téged annak ellenére, hogy jó vagy rossz vagy”. A hölgy a végén azt kérte, hogy tegye fel a kezét, aki még nem tapasztalta meg, hogy Isten szereti őt. Elsőként jelentkeztem, majd kihívtak, és odahívtak egy imapárhoz, akik imádkoztak értem.

Nem is emlékszem, miket mondtak, de ott hirtelen rám zuhant Isten jelenléte.

Addigi egész életem 20 éve alatt a legjobb helyekre elküldtek, de még nem tapasztaltam ilyet, hogy Isten velem van, hallja, amit mondok. Ez még nem a megtérésem napja volt, hanem az, amikor először találkoztam személyesen Istennel, ’97. május 24-én.

No és a megtérés Istenhez?

GyG: Ugyanezekben a napokban biblikumból kellett készíteni egy dolgozatot, a tanár oda volt meg vissza, és csak az én dolgozatomat kérte el begépelve, így én nagyon büszkén osztogattam a többieknek. A lány, aki elhívott az evangelizációra, elkezdte olvasni, de az első öt mondat után visszaadta – máig emlékszem az mozdulatának az ívére –, és azt mondta: „Áh, Gellért te úgy írsz Istenről, mint aki csak a könyvekből ismeri.” Ez a mondat átütötte a lelkemet. Baromira rosszul esett, de ugyanakkor éreztem, hogy erről van szó. Aznap átléptem a saját büszkeségemet, és kimondtam, hogy szeretném Istent megismerni. Megdöbbentő volt számomra, hogy leérettségiztem hittanból, ott vagyok a teológián, és nem a tanárom, hanem egy hallgatótársam visz el Istenhez.

Szintén hihetetlen volt, hogy akik az evangelizáción hirdették az evangéliumot, nem profik, papok voltak, hanem világiak.

Ez az élmény meghatározónak bizonyult, mikor Isten később arra hívott el, hogy a hozzám hasonló embereknek vigyem el az evangéliumot: olyanoknak, akik az egyházban nőttek föl, de nem találkoztak Vele.

A megtérésem nem egy esemény, hanem egy folyamat, a ’97-98-as évek, amelyek során sok minden történt. Szegeden csatlakoztam egy a csoporthoz, akik tanítottak imádkozni, ott hallottam például először, hogy nem csak kötött ima van. Velük részt vettem egy Fülöp kurzuson is, a Szent András Iskola első kurzusán, aminek a mostani neve: Új élet Krisztusban kurzus. Ott hallottam először az evangéliumot egyszerűen és világosan. Addig csak azt tudtam a húsvétról, hogy az a „bonyi mise”, amikor a pap is ideges, és a ministránsok se tudják, hogy mit kell csinálni. De itt, 21 évesen hallottam először, hogy Jézus értem támadt fel.

Ezen a napon azt mondtam Jézusnak: „Mindig is Téged kerestelek, de most kezdelek érteni, hogy miért vagy te a Megváltó, és én a Tiéd akarok lenni.”

Innen már egyenes út vezetett a Szent András Iskolához. Miután megtudtam, hogy akik engem evangelizáltak, az iskolában tanultak, elmentem a Pál kurzusra, ahol azt tanítják, hogy hogyan evangelizáljunk. Így kezdődött.

Barbara, a te megtérésed sem egyszeri esemény volt?

GBB: Nem, nem egyszeri, sőt, máig is tart. Én is katolikus nevelést kaptam, voltam elsőáldozó, bérmálkozó. Nem volt Isten-élményem és nem is beszéltek nekem Istenről úgy, mint a barátomról, mint Apukámról. 17 éves voltam, amikor egy barátnőm elvitt egy fiataloknak szóló lelkigyakorlatra, és ott láttam először, hogy nem csak a templomban lehet imádkozni, hanem egy erdőben, tisztáson is. Az atyák a fiatalokkal sétálgatva gyóntattak, beszélgettek. Ezek a külsőségek felszabadítóan hatottak rám.

Addig azt gondoltam, hogy Isten messze van, valahol a felhőkben, én meg a masszában élek, nem vagyok neki érdekes.

Mikor erről beszéltem a kiscsoportban, egy atya azt válaszolta, hogy nem véletlenül születtem, Istennek terve van velem, és figyel rám. Ez a hír „sokkolóan” hatott rám. Két hónapig ennek az újdonságában éltem, aztán szépen elfelejtettem, bár jártam továbbra is templomba.

Aztán 6-7 évvel később, mikor Pécsre kerültem egyetemre, ugyanennek az osztálytársamnak a tanácsára teljesen ismeretlenül felkerestem Zselepszki Fábián atyát (sarutlan kármelita szerzetes, a karizmatikus megújulás hazai megalapozója). Sokan jártak hozzá Kunszentmártonba, de pont akkor csak én voltam nála. Mesélt nekem Istenről, imádkozott értem, mindennap volt szentmise, ahova jártak a városból is a hívek…

és akkor elkezdtem otthonosságot érezni Isten közelében.

Szerintem ő sokat imádkozott értem, amikor még nem voltam ott Jézusnál, Ő hordozott és vitt oda engem.

Kunszentmártonban ismertem meg a Szent András Iskolát is, 2006-ban Fülöp kurzust tartottak Fábián atyánál. Nagyon megragadott a program dinamikája, az iskola pedagógiai eszközei. Ezután zsinórban elkezdtem eljárni a kurzusokra. Közben befejeztem az egyetemet, Budapestre kerültem a munkám kapcsán, és ott elkezdtem járni egy közösségbe, ahol volt egy Szent András Iskola közösség is. Ott, az iskolán kaptam meg először a nyelveken szólás ajándékát, és aztán Isten fokozatosan bízott rám területeket, amiért imádkozzak és szolgáljak.

A megtérésemnek része tehát Zselep atya, része a Szent András Iskola. Nekem folyamatos a megtérésem, most is zajlik.

Van még mit közelednem Istenhez, amíg majd színről színre látom. Például a COVID alatt is volt egy  újabb szintre lépés az Istennel való kapcsolatomban.

Milyen mérföldkövekre, iránytű-beállításokra emlékeztek az elmúlt két-három évtizedből?

GBB: Nekem a 2006-os Fülöp-kurzuson volt az, amikor Isten konkrétan mondta nekem, hogy hagyjam abba a tánc- és mozgásterapeuta képzést, amire épp jártam. Pedig életemben azt az iskolát szerettem addig a legjobban. De egy kegyelem volt, és jó, hogy nem kérdőjeleztem meg Isten szavát, hanem elfogadtam, azóta is jó döntésnek tartom.

GyG: Voltak kríziseim. Legnehezebben azt éltem meg, mikor barátok, akikkel együtt kezdtük, vagy épp a közösségvezetőm elhagyták az egyházat vagy akár elveszítették a hitet. Ez engem is megkérdőjelezett, vajon én meddig tudok forró lenni Isten iránt, vagy mikor leszek már langyos, akit kiköpnek. Olyanok is mentek el, akiket már én neveltem, és nehéz, mikor látom, hogy félresiklik a Jézussal való pályafutásuk. Miért maradok? Hát tudod, azt mondom: hova mennék? Már nem hoz lázba se a programozás, sem az, hogy pszichológus legyek. Voltak ambícióim, és ezeket sorra feladtam azért, hogy azt tegyem, amire Isten hívását éreztem. Nagyon agitáltak, hogy legyek teológus, ehelyett elmentem kis mezei evangelizátornak, mikor azt se tudták, mi az.

Amikor az evangelizációs iskolai főállású munkámért otthagytam az állásomat, a programozó barátaim azt mondták, hogy hülye vagyok, hogy sutba dobok ekkora szaktudást.

Tudom, nagyon jól keresnék, ha programozó lennék, de Jézus igazából minden, amit én értékesnek és szépnek látok az életben.

^{Magánaudiencián Ferenc pápánál 2015. június 11-én a Szent András Evangelizációs Iskola vezetőivel ©L’Osservatore Romano}

Úgy élem meg az egész szentandrásos létemet, hogy érzem, Isten cselekedni akar az egyházban, és tudom, ennek én is részese vagyok. Sok ütőkártya van a kezében, amiket előkészít. Nyilván megélem az egyházunkban a töredékességet is, és hogy a küzdelmeink terméketlennek tűnnek. Már többször gondoltam, hogy „Na ezt abbahagyjuk, mert amire meghívást kaptunk, olyan távoli cél, hogy sose fogjuk elérni.” De nem én találtam ki, ez nem egy pályázat, amit azért csinálok, mert most erre adtak pénzt, hanem Isten hívott meg rá, ezért megyek előre, ha sikerrel járok, ha nem, annak a tudatában is, hogy nem vagyok, nem vagyunk tökéletesek.

De azt gondolom, eljön az idő, amikor beérik minden, és összeér például a Fokolár, a Szentandrás, a karizmatikus vonalak, összejönnek a különféle közösségek és szolgálatok, és hogy meg fogunk tapasztalni egy olyan egyházat, ami sokkal jobban megfelel Isten álmának.

Barbara, neked több év kimaradt az iskola szolgálatából, amikor más meghívás nyomán, máshol köteleződtél el. Mesélsz erről?

GBB: Engem a hiányaimon keresztül is visz Isten a különféle szolgálatok felé. Párkereső voltam, és AjándékSzervezők néven létrehoztunk egy párkereső szolgálatot Budapesten más fiúkkal és lányokkal együtt.

Gyorsan terjedt a híre, az ország minden területéről sokan kapcsolódtak hozzá, gyümölcseként 100-nál több esküvő köttetett már meg.

Úgy kezdtem el, hogy nem volt párom, és vágytam társra. Eltelt egy év, kettő, három, „szétszolgáltam az agyamat”, a barátnőim férjhez mentek, én meg ott álltam egyedül. Nem volt könnyű ez az öt év, mire társra leltem, de Isten valahogy megtartott a hűségben. Hat éve házasodtam meg, és közben rájöttem, hogy Ő azért nem adott korábban párt, mert szüksége volt rám ebben a szolgálatban, egyébként nem folytattam volna az AjándékSzervezőket, vagy legalábbis nem lettem volna benne hiteles.

GyG: Barbi eljött az iskolába, tanult valamit, elment, és megvalósította. Aztán volt egy második elhívása.

GBB: Igen, engem először Gellért hívott arra tizenegynéhány évvel ezelőtt, hogy legyek főállású szolgáló a Szent András Iskolában, de akkor nekem még kicsi volt a hitem ehhez, anyagi okok miatt. Kaptam hát még egy lehetőséget Istentől. Jelenleg hárman dolgozunk főállásban irodai munkával, a szolgálatokat önkéntesen végzik-végezzük kb. kétszázan.

Mindig rábízzuk magunkat a Jóistenre. Az anyagiak tekintetében például nem támogat bennünket se az egyház, se az állam, tehát adományokból élünk.

Az Istenre hagyatkozás a programjainkban is megnyilvánul. Eddig például csak evangelizációs kurzusokat szerveztünk, és most alakulnak más területek is, konkrét célcsoportok felé is hív minket Isten.

Egy ilyen új célcsoport a nők. Néhány napja, július 10-én volt egy műhelyprogram a női identitás erősítésére, A család, munka, szolgálat egyensúlya témában. Miért fontos ez?

GBB: Istennek fontos, és ő hívott el erre. Szerintem azért fontos neki, mert elvesztettük a női identitásukat. A katolikus egyházban hiába kerestem női programokat, viszont a protestáns testvéreinknél van jó pár nőkkel foglalkozó konferencia. Egy protestáns nőtestvérünket hívtam el, hogy tanítson bennünket, miért ne tanuljunk tőlük, ha náluk van tudás és tapasztalat. Amúgy is úgy gondolom, hogy az egység a felekezetek között akkor fog erősödni, ha közösen szolgálunk. Így tudnak lebomlani az előítéletek bennünk és közöttünk. A program nagyon jól sikerült, az ország minden pontjából 44-en jöttek el, asszonyok, lányok 20-tól 75 éves korig.

A világ mentalitása annyira beszűrődött az egyházba, hogy „deformálódott” a női és a férfi identitásunk.

Azt gondolom, hogy engem azért hívott Isten most erre a szolgálatra, mert meg akarja erősíteni bennünk a Király lányai identitásunkat, és arról mesélni nekünk, hogy mit jelent az ebből fakadó méltóság, hatalom, a gyöngédség, a befogadás. Én kaptam Tőle szervezői karizmát, és ezt használom. Azt a visszajelzést kaptuk a hölgyektől, hogy várják a következő, lehetőleg még hosszabb alkalmat. Most ostromolni fogom Istent, hogy meséljen, mit akar létrehozni ebből.

Hogy tudjátok a magánélettel harmóniában, főállásban végezni az iskolának a munkát – és még plusz szolgálatokat is vállalni?

GBB: Fontosnak tartom, hogy meglegyen az egyensúly, tanultam is erről. Eleve közös döntés volt a férjemmel, hogy elvállaltam ezt a munkát. A harmadik főállású társunknak, Obónak megmondtam, hogy miután olyan sokat vártam rá, hogy feleség legyek, nekem ugyanolyan fontos a családom. A férjem nagyon toleráns és nagyon szeret engem, úgyhogy mindig megkérdezi, mielőtt elmegyek egy hosszabb alkalomra, mint két hete egy nyolcnapos szolgálatra, hogy jól érzem-e magam és nekem ez örömöt szerez-e. És mikor igennel válaszolok, akkor megnyugszik.

GyG: Mi épp idén vagyunk húszéves házasok, de én azt a lányt vettem el, aki először beszélt nekem Jézusról, úgyhogy – viccesen szólva – ő az oka mindennek. Nehezen született meg az első gyermekünk, és sokáig úgy éltem meg, hogy lehet, hogy nem lesz gyermekünk, és az iskolával Isten adott egy területet, ahol mégis gyümölcsözők vagyunk. Aztán megszületett az első gyermek, akit már totyogósan vittünk a kurzusokra. Utána megint nagyon sokáig nem született gyermekünk, ezt én hiánynak éltem meg, ezért egyszer kértem Istent, hogy azért, hogy boldog legyek, adjon még egyet. És jókedvében és örömömre még hármat adott. Így az évek alatt sokat változott, hogy mennyit tudok szolgálni és hogyan viszonyulok a családomhoz és a feleségemhez. Kezdetben többet tudtam kifelé adni, és most a négy 3-16 éves gyermekkel meggondolom, hogy mire mondok igent és mire nemet az irodai munkán túli szolgálatban, amit mi is önkéntesen végzünk.

Köszönöm, hogy kicsit megismerhettelek titeket, és drukkolok, imádkozom evangelizációs munkátokért!