Fiam Carlo Acutis-os frizurát akart

Olvasási idő: 6 perc

^{Kezdőképen: 1895. január 21-én Lixieux-i Szent Teréz játssza Johanna szerepét saját darabjában. Teréz nővérének, Céline Martinnak a kolostorban készült fotója. (Wikimedia Commons)}

„Na, akkor ezzel is megvolnánk’’– gondoltam magamban, miközben megszaporáztam a lépéseimet hazafelé. A szülői értekezlet hosszabbra nyúlt, mint terveztem, de az osztályfőnök nem panaszkodott különösképpen a fiunkra. Megállapította, meglehetősen kreatív, élénk fantáziájú. Hazaérve indultunk is tovább a fodrászhoz a másnapi fotózás miatt. Volt úgy negyed óránk, hogy odaérjünk. Biciklizés közben magamba merülten hagytam, hogy visszhangozzanak bennem a tanár szavai. Merengésemből a fiam hozott vissza. Váratlanul, hangjában meglepő határozottsággal kijelentette:

„Anya, olyan frizurát szeretnék, mint Carlo Acutisé!’’

„Jaj, még ez is! – dünnyögtem magamban. – Mégis hogyan? Carlonak erős, göndör haja volt, a fiamnak vékony szálú és egyenes.’’ – Visszakérdeztem: „Biztos vagy ebben? – majd hozzátettem: Nehéz lesz ugyanolyanra vágni.’’

A fodrász alapvetően kedves volt, fiunk pedig türelmesen kivárta a pillanatot, amikor készen lettek a Carloéhoz egyáltalán nem hasonló hajviselettel. Örömmel csukta be maga mögött az ajtót s szökdécselve indult az utcán lefelé, az előre beígért fagyi reményében.

„Mégis miért szerettél volna Carlo Acutiséhoz hasonló frizurát?’’ – szegeztem neki a kérdést, immár fagyizás közben.

„Szeretném, hogy két Carlo legyen. Egy, aki már a Mennyben van, s én, aki a második lesz. Ehhez kell, hogy a hajam is olyan legyen. Ugye érted, Anya?’’

Megdöbbenve hallgattam óvodáskorú fiam érvelését. Nem gondoltam, hogy példaképe Carlo. Pedig miért ne? Mai srác, emiatt sokkal közelebb állhat a fiamhoz. S valahol el kell kezdeni megértenie, hogy ő is lehet szent, s ehhez mennyire jó, ha van egy példaképe!

_{Carlo Acutis hajereklyéje a belgiumi Meersel-Dreef helységbeli ferences kolostor templomában. (Fotó: Muste-Láncos Sára)}

Lisieux-ből származó lány lett a második Szent Johanna

„Tulajdonképpen nekem kellene a legjobban megértenem a fiamat’’ – gondolkodtam félhangosan a fagyizásból hazafelé. Hiszen éveken át a leuveni egyetemen kutattam Lisieux-i Terézt egyik példaképe, a máglyán megégetett francia hősnő, Szent Johanna tükrében. Johannát 1920-ban, Terézt öt évvel később szentté avatta a Római Katolikus Egyház.

Színpadi játékaihoz felhasználta Johanna rouani bírósági tárgyalásainak jegyzőkönyveit. A színpadképeit korabeli művészeti ábrázolások inspirálták, míg a cselekményt zenei betétek kísérték. Teréz nem csupán megírta, de rendezte is a darabokat, s a főszerepet is ő alakította a maga készítette kosztümben.

A két Szent Johannáról szóló színpadi játék a Lisieux-i kármelita kolostorban született 1894-1895-ben. Míg az első Johanna küldetéséről szól annak benső átalakulása fényében, a második arról, miképpen hajtotta végre hőstetteit imádságos életében bízva.

Johanna és Teréz viszonya megmutatkozik a két szent életfázisaiban és hitfázisaiban. Ez a lelki kapcsolat miképpen alakította Terézt úgy, hogy életszentségéhez vezethessen.

Lenyűgöz, hogy Teréznél Johanna népszerű ábrázolásainak alkalmazása egybecseng a fiatal kármelita küldetéstudatával.

Más szóval, a cselekmény párhuzamba állítható Teréz háromdimenziós spiritualitásával: a lelki gyermekkorral (amely Johanna, mint az idealizált parasztgyermek képéhez kapcsolódik), a lelki hősiességgel (amely a harcos nő képéhez kapcsolódik), valamint a hétköznapi vértanúsággal (amely Johanna tényleges mártíromságához kapcsolódik). Ez egyben visszatükrözi Teréz mindennapokban megélt vallásosságának három fontos aspektusát. Elsőként a gyermek Istenbe vetett bizalmát (a lelki gyermekkor), másodszor, a mindent átölelő, önmagát felajánló szeretetet (lelki hősiesség),  S végül a szeretetből fakadó szenvedést, amely a mindennapi mártíromság formájában megvalósuló teljes önátadás, a legtökéletesebb szeretet megvalósulása.

_{Teréz 1881-ben, nyolc évesen, nővérével, Célinnel. (Wikimedia Commons)}

Teréz körülbelül annyi idős volt, mint a kisfiam, amikor elhatározta, hogy Szent Johannához akar hasonlítani. Fiatal felnőttként így ír erről Egy lélek története című, poszthumusz kiadású naplójában:

„(…) Így azután a francia hősök, különösen a Tiszteletreméltó Jeanne d’Arc hazaszerető tetteiről olvasva, nagy volt a vágyam, hogy utánozzam őket,

úgy éreztem: bennem is megvan ugyanaz a tűz, mint ami őket lelkesítette, ugyanaz az Égi inspiráció. S ekkor kaptam egy kegyelmet, melyet mindig úgy tekintettem, mint életem legnagyobbjainak egyikét – ekkora koromban nem kaptam még olyan megvilágosításokat, mint amilyenek most elárasztanak. Úgy gondoltam, hogy dicsőségre születtem, s miközben a módját kerestem annak, hogy eljussak rá, a jó Isten azokat az érzéseket sugallta, amelyeket most leírtam. Azt is megértette velem, hogy az én dicsőségem nem fog feltárulni halandó szemek előtt, s abban fog állni, hogy nagy Szent legyek!!! …”[1]

A gyermek, mint a kinyilatkoztatás forrása

A gyerekek spiritualitását kutatva Leuvenben egyértelművé vált számunkra, hogy nem éretlen lelkekkel állunk szemben, akiknek meg kell mondani, mi a valóság. Korábban ugyanis úgy gondolták, hogy leginkább a szülők és hitoktatók segítik a gyermek lelki fejlődésének folyamatát. A tudást át kell adniuk ahhoz, hogy a gyermek azt bensővé tehesse. A gyermeket egy nem kialakult felnőttnek tekintették, gyakran ebből kiindulva ítélték meg, hogy alkalmas-e valamire vagy sem. Szeretet-képességét illetően szintén alsóbbrendűként kezelték, vagyis úgy gondolták, még nem képes érett szeretetre. Az volt a cél, hogy a gyermek kövesse, tovább vigye a tradíciót, amibe belenőtt.

A szekularizált nyugati országokban, így Belgiumban és Hollandiában ez már túlhaladott szemlélet.

Az új típusú hitoktatás más alapokon nyugszik: több önismerettel a gyermek oldalán, több elfogadással a felnőttek részéről.

Elvetjük a magot s imádkozunk, hogy jó földbe hulljon, gyökeret eresszen.

Annemie Dillen leuveni teológus hívta fel a figyelmemet arra, hogy a gyermekek ’teológiát’ végeznek, amikor Istent, a világot, saját spiritualitásukat értelmezik. Ahogyan ezeket a dolgokat, tapasztalataikat önmaguk számára is érthetővé teszik, ’lefordítják’ saját nyelvükre. Dillen szerint a gyermek igenis kompetens alany, vagyis jogosult a világ értelmezésére.

Azt is vallja, hogy a gyermekről alkotott új képet meg kell védenünk a korábbi, gyermeket alsóbbrendűnek tekintő nézőponttal szemben. Keresztényként a gyermeket mint személyt kell megítélnünk. S személyként a gyermek egyenrangú a felnőttel abból a szempontból, hogy Istenben mindenki egyenlő. Isten a saját képmására teremtette az embert. Egyediség, méltóság és istenképiség fontos tényezők itt.

_{Professzor Annemie Dillen a leuveni Teológia Karon, Belgiumban. (Fotó: theo.kuleuven.be)}

Dillen szükségesnek tartja a gyermekség teológiájának kidolgozását. Egyik fontos megállapítása, hogy a gyermek maga is a kinyilatkoztatás forrása. Hiszen nem a morális tökéletesség mértékében vagyunk szentek. Istengyermekségünket tekintjük alapnak. Fogadott gyermekként jogot formálunk a Mennyre.

Ami a gyerekek vallásos nevelését illeti, Dillen a gyermekek aktív részvétele mellett teszi le a voksot, vagyis hogy a gyermek teologizálja a világot, amelyben él. Úgy tartja, a gyermekkor nem csupán egy fejlődési szakasz, egy vallási tradícióba való bevezetés. A hitre reflektáló gyermeki gondolatokat nagyon komolyan kell venni.

Még nem értünk haza a fodrásztól, amikor végre megértettem: abban a pillanatban, amikor a fiam Carlo Acutiséhoz hasonló frizurát akart, gyakorlatilag ebbe a benső folyamatba engedett bepillantani. ’’Miért is fontos neki Carlo?’’ – tettem fel magamnak ismét a kérdést. Sokat mesélek neki róla, gyakran biciklizünk családostul Belgiumba, ahol hajereklyéje található.

Carlo egy nagyon mai gyerek volt, és épp a mindennapiságából kinövő hétköznapi szentsége teszi vonzóvá a fiam számára (is).

Carlonak minden ember Isten teremtett fia vagy lánya. Fontos számára ez az egyediség egy olyan korban, amikor a fiatalok internetes influenszerekhez akarnak hasonlítani. Szembetűnő azon megjegyzése is, hogy mindenki egyedinek születik, de sok a másolat. Az Isten képmására teremtettség nem jelent karakternélküliséget! Az egyediségünk, személyes karizmáink, a talentumaink számítanak. Az, ahogy Teréz a maga módján lett Johanna. Az, ahogyan Carlo a cselekedetei által próbálta megtestesíteni Jézust, miközben az Eukarisztia volt mindennapi forrása, csak úgy, mint Johannának s Teréznek. Ez egy tökéletes transzformáció!

Hazaértünk. A fiam boldog volt, én pedig realizáltam a Teréztől tanultak alapján és Dillent is jobban megértve, hogy a példaképeket komolyan venni. Hitelt adhatok tehát fiamnak: miért ne válhatna valóságosan is ’második Carlo Acutis’-szá egy napon, miközben a saját karaktere ragyog majd át ezen a hasonlóságon?!

Bibliográfia:

_{Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza (p. 30.),}

_{Stichting Acutis,}

_{Archives Carmel de Lisieux,}

_{Annemie Dillen: Religious participation of children as active subjects: toward a hermeneutical‐communicative model of religious education in families with young children.}

Ajánlott olvasmányok:

_{Annemie Dillen: Children’s spirituality and theologising with children: the role of ‘context’,}

_{A belgiumi ferencesek honlapján}

[1] Lisieux-i ​Szent Teréz önéletrajza, Ecclesia Kiadó, 1995, 30.o