Hála: akadálymentesítés a szeretet előtt

Ülök a vonaton, kezemben a laptop. Bámulok ki az ablakon, nézem a kopasz fákat, a februári szürkeséget. Napszerető vagyok, fog-összeszorítva próbálom átvészelni ezeket a sötét hónapokat. Bosszús vagyok, miután elolvastam a munkahelyi ímélt, melyben a kekeckedő ügyintéző egy irat újabb változtatását kéri. Végre belefoghatok egy kedves tevékenységbe: a cikk megírásába a hála témájáról. Hirtelen megcsap a kontraszt borúlátó, probléma-megoldó üzemmódom és a hála-üzemmód között. De hisz pont azért szeretnék Willi Lambert írásából idézni, mert segíthet bennünket a valósághoz való kiegyensúlyozottabb viszonyulás felé elmozdulni.

A könyvben ¹, amelyből a következő idézetek származnak, a jezsuita szerző a Szent Ignác-i lelkiséghez, különösen a nyugati spiritualitás egyik meghatározó útmutatójához, a Lelkigyakorlatokhoz készít egyfajta „szótárat”. A hála témájából kiragadott gondolatok ennek első részéhez, az Alapigazsághoz kapcsolódnak:

»„A világ hálátlansággal fizet” – állítja egy régi mondás. Gyakori tapasztalatot fejez ki: a barátságos gesztust nem veszik észre, az ajándékra elmarad a „köszönöm”, hosszú évek szolgálata egyetlen elismerő szót sem kap. Ignác számára a hálátlanság nem csupán „a világ fizetsége”, hanem sokkal több ennél: minden rossznak a gyökere. 1542. március 18-án ezeket a szavakat írja levelében társának, Simão Rodriguesnek:

„Ha az isteni Fölség színe előtt megfontolja, akkor a hálátlanság minden elképzelhető rossz és bűn közül a legutálatosabb és legocsmányabb dolgok közé tartozik Teremtőnkkel és Urunkkal szemben, és a teremtményekkel szemben is, amelyeket ő isteni és örök dicsőségére alkotott, mert a hálátlanság az elnyert javaknak, kegyelmeknek, ajándékoknak a fel nem ismerése, minden rossznak és bűnnek az indítéka, kezdete és eredete.”

Mi indítja Ignácot arra, hogy a hálátlanságot minden rossz forrásának tekintse? Ez a kijelentése azon a hitbeli megtapasztaláson, azon a misztikus élményen alapszik, hogy az élet lényegében, legbensőbb mivoltában szeretet. Ebben az értelemben írja a „Szemlélődés a szeretet befogadására” című részben:

„…a szeretet kölcsönös közlést jelent, vagyis aki szeret, adja és közli azt, amije van, azzal, akit szeret; vagy ad a szeretettnek abból, amije van vagy amije lehet és fordítva: a szeretett adjon annak, aki őt szereti” (Lgy 231) ².

Isten élete úgy tekinthető a háromságos szeretetben, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök önajándékozása és önelfogadása.

Ezzel a háttérrel a hálátlanság végső soron önmagam elfogadásának és odaajándékozásának a megtagadása. A hálátlanság blokád a szeretet és ajándékozás áradásával szemben.

Az ember életében mindenekelőtt három „hálagyilkos” dolog található:

–       Az első a hiúság, amikor azt gondolja valaki, hogy mindent magának kell megtennie, és csak akkor lehet „önmaga”, ha mindent önerőből csinál és magának köszönhet.

–       A második a magától értetődő elfogadása mindennek. Amikor valaki már észre sem veszi, hogy

az egészség, egy vállalkozás sikere, egy szolgálat vagy egy csodálatos időjárás stb. mind ajándék.

–       A harmadik „hálagyilkos” dolog, amikor valakit a hamis „ez nekem jár” magatartásmód irányít, úgy gondolja, joga van mindenhez, és bosszúsan követeli azt, amit csak szabadon ajándékozva kaphatna meg.«

Néhány évvel ezelőtt egy betegség hónapokra ágyhoz kötött, és a fokozatos felépülés sem volt evidens. Azóta spontánabban eszembe jut az apró dolgokra való örömteli rácsodálkozás. De a fenti sorokat olvasva mellbe vágott, hogy Lambert atya szerint az első a „hálagyilkos dolgok” közül:

A hiúság, amikor azt gondolja valaki, hogy mindent magának kell megtennie, és csak akkor lehet „önmaga”, ha mindent önerőből csinál és magának köszönhet.

Talán észre sem vesszük, hogy belecsúszunk ebbe az önelégültségbe. Hogy nyugati társadalmunk gyermekeként a szakmailag kifogástalan munkavégzés, a felelősség, a képességek kibontakoztatása… értékeinek külső-belső felmagasztalása hányszor a ló túlsó oldalára dob minket, mert közben elfelejtjük a kapcsolatot barátainkkal, családtagjainkkal, munkatársainkkal… de Istennel és saját magunkkal is. Merthogy a kapcsolódás elmaradhatatlan tartozéka az egymásra utaltság, a kiszolgáltatott kölcsönösség. Néhány sorral lejjebb a szerző is a kapcsolatról szól:

»Elmondhatjuk, hogy igazán és egészen csak az tartozik hozzánk, a mi világunkhoz, csak az a miénk, amiért hálásak tudunk lenni.

Aki nem képes a hálára, annak bensőleg minden idegen marad, mert nem mond rá igent.

Ez érvényes önmagunk elfogadására is, ami Romano Guardini szerint előfeltétele annak, hogy egyáltalán történjen valami az életünkben. Önmagunk igenlése, amely magától értetődőnek tűnik, gyakran veszélyeztetett, sőt tönkrement az ember életében. Mégis újra meg újra megtörténik, hogy emberek, akiket elutasítottak, akik magukat egészen az öngyilkosság gondolatáig elutasították, elkezdenek hálát adni az életükért, ha Isten és az emberek szeretete megérinti őket.

(…)

A hála belső kapcsolatot teremt.

Félreérthetetlen ez a tíz leprás meggyógyításánál (Lk 17,12-19): csak egy tér vissza Jézushoz a gyógyultak közül, hogy hálát adjon Istennek, és dicsőítse a nevét. Ez az ember – aki „szamaritánus volt”, vagyis idegen, jegyzi meg nyomatékosan a szöveg – a gyógyuláson kívül a Jézussal való személyes kapcsolatot is ajándékba kapta.«

Közben már a villamoson ülök. Mindjárt úticélomhoz érek. De jó, 10 percre kibújt a nap a felhők mögül! Hagyom, hogy a fény átjárja minden porcikámat.

Eszembe jut, hogy egy újabb levélváltás helyett felhívom az ügyintézőt, hátha telefonban könnyebben közös nevezőre jutunk és együtt megtaláljuk a megoldást. Azzal kezdem, hogy megköszönöm, milyen gyorsan reagált az előző levelemre… Nyugodt vagyok, pedig korántsem biztos, hogy az ügy kigubancolódik. De hát nem én oldom meg a világ bajait, egy beszámoló befogadása vagy sem pedig igazán nem sorsdöntő fontosságú.

^{[1] Willi Lambert SJ: A valóság szeretete. A Szent Ignác-i lelkiség alapszavai, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2019
[2] Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2019}