Hamis félistenek helyett

A teremtés fenséges keretében ember ember mellett áll, és igaz a mondás: „minden egyes ember ugyanannyit ér, mint a másik”. Mind emberek vagyunk, akik megszülettek, élnek, halandók.

Bár a világ szellemisége a történelem folyamán gyakran vezetett oda, hogy valamely hozzánk hasonló embert mítosszá, félistenné tegyen, később maga a történelem szolgáltatott igazságot, tette porral egyenlővé, a többiek mellé őt is.

És éppen ez az emberek közti egyenlőség az, mely meghív egy magasabb szintre. Ez a nép vezetőért, királyért, az Istenéért kiált. Az ember, az emberek élete akkor nyer értelmet, ha találkoznak Urukkal és Alkotójukkal. Ekkor lesz az ember élete Életté. Mert a találkozásban ott az ölelés, az egybeolvadás; a teremtmény Urában él, az Ura pedig a teremtményében.

Az élet ekkor lesz Életté, és Isten által, az igazi Életté. „Én vagyok az Élet” (Jn 14,6), mondta Krisztus, a földre jött Isten. És ez igaz. Ha pedig igaz, le kell vonnunk a következtetést, nehogy az életünk egy fárasztó futás legyen valami olyan után, amit sohasem tudunk elérni. Minden jelen pillanatban felajánlhatjuk Istennek az akaratunkat, mint egy üres kelyhet, hogy ő betöltse akaratával, Önmagával, aki az Élet.

Jézus a szamáriai asszonynak felfedi messiás-voltát, és hírül adja az ajándékot, amit elhoz: a kegyelmet. A kegyelemmel jóllakik a lélek: Istennel telik meg, és ezért teljességet él át.

Sőt, a Jézusból a lélekbe költöző vízből szökellő vízforrás fakad, ami folyton változik. Nem állóvíz, nem pocsolya. Élő és életet ad… „az örök életre” (Jn 4,14).

Az örökkévalóság tehát magkezdődött itt lenn. Rajtunk múlik, hogy beleoltódunk-e a világosság körforgásába.

Tőlünk függ, hogy élvezői vagyunk-e egy minket betöltő teljességnek.

Oly sokszor – van aki mindig – úgy élünk, mintha szegények lennénk! Ez a szomorúság, az unalom, az életre vetett homályos tekintet oka. Miközben ha felismernénk a kincset, amit magunkban hordozunk, az betöltene, jóllakatna, szomjunkat oltaná, örömtől ujjonganánk. Így válik abszurddá a keresztény élet: az ember gazdag, de azt hiszi, hogy szegény. Élő, de félhalottnak gondolja magát. Állandóan mosollyal ajándékozhatná meg a világot, de árad belőle a szomorúság.

A bizalom… Ha „átkozott az az ember, aki emberben bízik” (Jer 17,5), akkor áldott az, aki Istenben bízik. Szükséges, hogy egyre nagyobb legyen bennünk a bizalom. Ez akkor sikerül, ha elhallgattatjuk a fölösleges belső beszélgetéseket önmagunkkal, és egyre mélyebb és bensőségesebb párbeszédet folytatunk Istennel, akire rábízzuk mindazt, akik vagyunk és amink van.

Fontos tenni azért, hogy napról napra növeljen bennünk a bizalom.

Másrészről mi lehetne bölcsebb tett annál, minthogy Istenbe vetjük a bizalmunkat?

De a szabadság, amellyel Isten megajándékozott, lehetővé teszi, hogy döntsünk róla, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk a Szeretetnek, aki Isten. Annak, aki hitben él, abszurdnak tűnik ez a választási lehetőség. Mert ha Isten létezik, és ha a léte a Szeretet, akkor ebből logikusan következik a Belé vetett bizalom.