Hivatás

Isten hívása nyomán abban, aki azt befogadja, kibimbózik és kivirágzik az élet. Isten gyújtja lángra szívében a szeretetet, és ez a természetfölötti szeretet ugyanolyan hatásokkal jár, mint az emberi szeretet, sőt még erősebbekkel és szebbekkel, kifinomultabb és gyengédebb érzelmekkel, éppen azért, mert ez a szeretet egy szemmel láthatatlan Valaki felé irányul. Az Istenbe szerelmes egyén talán észre se veszi, hogy Ő belülről átalakítja, és olyan emberi-isteni teljesség felé vezeti, amit a vele kapcsolatba kerülők azonnal érzékelnek. Élete már nem olyan, mint korábban. Számára minden – a család, a munka, a karrier – más jelentést nyer, viszonylagossá válik, és ez másokban értetlenséget is szülhet, vagy naivitással vádolhatják emiatt. Isten ugyanis felfedeztette és megtapasztaltatta vele szeretetét, és hasonlóan radikális és teljes szeretet-válaszra hívta őt. Már ebből is láthatjuk, hogy a valódi hivatás idegen mindennemű gyakorlatias életmódválasztástól, szokványos szempontokat követő jövőtervezéstől, ahogy például döntést hozunk arról, hogy ezt vagy azt a foglalkozást válasszuk-e.

A hivatás ugyanis lényegileg kapcsolat: személy és Személy, egy ember és Isten között kialakuló kapcsolat.

Az evangélium is így mutatja be szebbnél szebb történeteiben, ezért ezekből merítve fogom bemutatni a hivatás néhány jellemzőjét.

Kezdjük az apostolok meghívásával. Nyilvános életének kezdetén a Tibériás-tó mellett elhaladva Jézus meglátta Simont és Andrást, Jakabot és Jánost. Tudjuk az evangéliumból, hogy már korábban is ismerte őket, mert Keresztelő Szent János hozzá, a várva várt Messiáshoz irányította őket. Sőt, ketten közülük már házában is meglátogatták Jézust, de a meghívás pillanata még nem érkezett el. Ez a pillanat érkezik el most, amikor Jézus hívja őket. És ők „mindent elhagytak és követték őt.” (Mt 4,18–22; Lk 5,11). Mindent elhagytak. A családot: Jakab és János édesapjukat, Péter a feleségét és a gyerekeit. Elhagyták a tulajdonukat is: a hálóikat és a hajójukat, minden vagyonukat. Számunkra nagyon mély üzenetet hordoz, hogy ők mindent elhagytak: azt tanítja, hogy ők szabadon és teljesen átadták magukat Annak, aki őket személyesen kiválasztotta, és meghívta. Ez teszi őket méltóvá és alkalmassá különleges hivatásukra, arra, hogy megalapítsák az Egyházat, hogy élő oszlopai legyenek, apostolai, akiknek szolgálata a püspökökben folytatódik a századok során.

Kik voltak Jézus e legelső tanítványai? Feltételezhetjük, hogy a középosztályhoz tartoztak, bizonyos értelemben tehát jómódúak voltak, hiszen egy kis vállalkozás tulajdonosai voltak. Semmi nem maradt viszont fenn arról, mennyire voltak tanultak és milyen vallási életet éltek. Valószínűleg az akkori szokás szerint, mint minden más zsidó kisgyermeket, őket is bevezették az Írások tanulmányozásába, és jártak a zsinagógába. De Pált leszámítva, aki egyébként is csak később csatlakozik, egyikük sem tartozott valamelyik jelentős rabbinikus iskolához, és nem tűntek ki se képességeikkel, se sajátos megbízatásukkal.

Más volt a helyzete azonban Máténak. Máté vámos volt, az volt a foglalkozása, hogy beszedje az adókat. A vámosok nem voltak népszerűek a zsidók között, mert munkájukkal a római hatalom cinkosaivá váltak, ezért kollaboránsnak tekintették őket, és azért sem, mert rengeteg sikkasztást és visszaélést követtek el. Jézus mégis hívja őt is: „Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: »Kövess engem!« Az fölkelt és követte őt” (Mt 9,9).

Érdemes a tizenkettő közül még egy apostol meghívására kitérni, mégpedig Júdáséra. Tudjuk az evangéliumokból, hogy Júdás pénzéhes ember volt, olyannyira hogy nyereségvágyból képes volt elárulni Jézust, aminek beláthatatlan következményei lettek, és ami a kétségbeesésbe hajtotta őt. (Vö. Mt 27,3–5). Péter is eljutott más értelemben az árulásig (vö. Mt 26,69–75), de ő nem vesztette el a reményét, mert olyan erős volt Jézus iránti szeretete és bizalma, hogy volt ereje bocsánatot kérni. Látjuk tehát, ahogy ebből a tizenkét meghívásból (mint kis magokból) kibontakozik az összes lehetséges hivatás.

Bizonyos értelemben ugyanis a tizenkét apostol az egész megújult emberiséget képviseli, ők az Új Izrael, az Egyház tizenkét törzsének vezetői, amiről a jelenések könyve beszél (vö. Jel 21,9–14.)

Az eddig bemutatott meghívásokra pozitív válasz érkezett. Van azonban egy, amiről az evangélium részletesen beszámol, és amire elutasítás volt a válasz. Ez a gazdag ifjú meghívása. Egy minden bizonnyal rendes fiatalember, aki már ismerte Jézust, odalép hozzá és megkérdezi tőle, mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet. Jézus a parancsolatok megtartására biztatja, ahogy az az Ószövetségben meg van írva, és melyeknek szíve az Isten iránti és a felebarát iránti szeretet. Tudjuk, mit válaszolt a fiú: „Mester! Ezeket mind megtartottam ifjúságom óta.” Márk evangélista finom érzékkel jegyzi meg: „Jézus rátekintett, megkedvelte őt” (Mk, 10,20). Természetesen Jézus már korábban is kedvelhette ezt az ifjút, de akkor egy különleges szeretet ébredt benne iránta, ami arra késztette, hogy személyesen hívja őt: „Egynek vagy még híjával: menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem!” (Mk 10,21).

Ez tulajdonképpen ugyanaz a hívás, amivel Jézus az apostolok felé is fordult. Milyen más azonban a válasz rá! Az ifjú – számol be róla az evangélium – képtelen volt elszakadni vagyonától, és így szomorúan távozott. Ekkor mondja Jézus elhíresült szavait: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába.” Az apostolok zavarodottan kérdik tőle: „Akkor hát ki üdvözülhet?” Jézus pedig így válaszol: „Embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem; mert Istennek minden lehetséges” (Mk 10,25–27). Ebből a tömör elbeszélésből világosan látszik, hogy az ifjú miért nem akarja követni Jézust. Azért, mert gazdag volt, nagy vagyona volt. Azért jelent akadályt a vagyon, mert tulajdonosát túlzott önbecsülésre készteti, úgy érezheti, hatalommal bír és elegendő önmagának, és ezzel együtt kifejezetten vagy rejtetten elvárja, hogy a többiek tiszteljék és féljék őt.

Mi is beleeshetünk abba a hibába, hogy gazdagnak érezzük magunkat, noha nincs jelentős vagyonunk. Mégpedig azért, mert nem szakadunk el önmagunktól, a megélt emberi tapasztalatainktól, a műveltségünktől, a felkínált karrierlehetőségektől.

Mindezek ugyanis olyan vagyonná válhatnak, mely lassan-lassan szívünkbe férkőzve végül elfolytja Isten igazi, mély hívását, és megakadályozza a választ.

A gazdag ifjú evangéliumi története még egy lényeges elmélkedési témát nyújt számunkra. Tegyük fel a kérdést: milyen következményekkel jár, ha valaki nem válaszol a meghívásra? Néhányan úgy vélik, Isten hívása olyan nyilvánvaló és egyértelmű, hogy kutya kötelességünk követni azt. Ez minden bizonnyal igaz, én mégis úgy vélem, Jézus záró szavai: „Embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem; mert Istennek minden lehetséges”, felcsillantják a nem várt megbocsátás és megváltás reményét.

Az is kiderül azonban ezekből a szavakból, hogy Isten hiteles és szabad választ vár tőlünk. Nem félelemből vagy más emberi megfontolásból kell követnünk őt, hanem csak Érte, a tőle elsőként felénk érkező szeretetére való válaszként. A meghívás így válik valóságos hivatássá, amiben már benne van a meghívott válasza is.

A fenti szövegrészletet a Mi az ima? c. könyvből idéztük, mely kedvezményes, kiadói áron megvásárolható webshopunkban.