„Hogy hűséges maradhattam a hivatásomhoz, Isten szeretetének köszönhető” – Beszélgetés Giorgio Antoniazzi fokolarinóval

Nemrég egy családi látogatás során Montet-ban jártam, a Fokoláre Mozgalom Svájcban lévő iskolájában és képzési központjában. Különböző nemzetiségű, korú, kultúrájú emberek élnek itt együtt hosszabb-rövidebb ideig az evangéliumi szeretetre törekedve. Pár napos tartózkodásom alatt is lehetőségem volt betekinteni e különleges „városka” életébe és feltehettem kérdéseimet a központ egyik felelősének, Giorgio Antoniazzinak.

hogy-huseges-maradhattam-a-hivatasomhoz-isten-szeretetenek-koszonheto-beszelgetes-giorgio-antoniazzi-fokolarinoval

Itt Montet-ban, a Foco városkában több generáció él együtt: fiatalok, akik a Gen-iskolán vesznek részt, az Istennek szentelt életet választó, hivatásukra készülő fiatalok és a fokolár közösség idősebb tagjai. Milyen ez a közös élet?

 

A „városkában” különböző országokból érkező fiatalok és idősebbek élnek egy közösségben, jelenleg 110-en vagyunk. Az itt lévők fele fiatal, 20-30 év közötti, a többiek azonban idősebbek, s vannak 80 év felettiek is. Ez nagyon különleges és fontos tapasztalat, hiszen a mai világban, különösen itt Európában a különböző korosztályok már nem élnek együtt. A fiataloknak kevés élményük van az idősebb családtagokról, a nagyszüleikről. Közöttünk azonban olyan emberekkel találkoznak, akik gazdag élettapasztalattal rendelkeznek. Kikérik a tanácsaikat, szívesen hallgatják a tapasztalataikat. Ezekben a napokban, a Gen-iskola befejeztével a fiatalok haza készülődnek, de magukkal viszik azt a tapasztalatot, amit különböző nemzetek, kultúrák képviselőiként az itt élő idősebbekkel együtt megéltek. Ez utóbbi azért is fontos, mert olyan személyekről van szó, akik már egy egész életúttal bizonyítottak, tettek tanúságot a hitről, a hűségről, a testvériségről. Az idősebbeknek szintén különleges ajándék ez a közös tapasztalat a fiatalokkal, akik rendkívül energikusak, sok új ötlettel és vidámsággal.

 

Ebéd a hivatások találkozóján.

 

Mint sokgyermekes anya, magam is megtapasztaltam, hogy a generációk közötti kapcsolatban mennyire fontos a rugalmasság, a nyitottság. Még akkor is, ha az életünk a kölcsönös szeretetre épül, vannak helyzetek, pillanatok, amikor nem is olyan egyszerű elfogadni egymást.

 

Ez nagyon fontos, azért is, mert különböző égtájakról, kultúrákból, gyakran különböző vallási környezetből jövünk. Ami azt illeti, ez egy jó lehetőség az idősebbek számára, hogy megújuljanak, kövessék a fiatalok életritmusát, akik sokkal kevésbé kötődnek megrögzött szokásokhoz. A rugalmasság forrása azonban a testvéri szeretet, a készség és képesség, hogy elfogadjuk egymást.

 

Az én tapasztalatom szerint nagy szerepe van az alázatnak és a humornak is.

 

Az alázat azt jelenti, hogy elfogadom a másik embert, s erre itt sok lehetőség nyílik. A csoportok ugyanis minden évben változnak, s ezzel együtt változik az együttélés tapasztalata is. Mindenki, aki ebbe a városkába érkezik – genek, vagy a fokolár iskolát végző évfolyamok –, új színt hoz az életünkbe.

Az újrakezdés egyben gazdagodás is. Elszakadunk a már bevált „receptektől” és nyitunk az új színek, ötletek felé, hogy az együttélés új harmóniája megszülethessen.

A nemzetköziség tapasztalatáról, értékéről beszéltél. Ma sok a kérdőjel ezzel kapcsolatban, amit a Covid járvány még jobban felszínre hozott. Egymásnak ellentmondó megnyilatkozásokat hallunk a közbeszédben: félelem, gyűlölet – befogadás, testvériség. Mi a ti tapasztalatotok?

 

Mindenekelőtt az, hogy közöttünk ismeretlen fogalom a gyűlölet, hiszen éppen azért vagyunk együtt, hogy tanúságot tegyünk az emberek testvériségéről, vagyis éppen a gyűlölet ellen vagyunk. Természetesen a testvériség megélésének vannak nehézségei, korlátok, amelyek a neveltesésünk, a kultúráink különbözőségében rejlenek. Különböző az anyanyelvünk is, így könnyen félreérthetjük egymást. Bizonyos dolgok, szokások mást és mást jelenthetnek a világ különböző részéről származóknak. Azt mondanám, hogy a mi közös nyelvünk elsősorban az evangéliumi szeretet, ami a szavakon túlmutat.

 

A kínai Holdújév ünnepén.

 

Hogyan juthatunk el a meg nem értéstől, esetenként a gyűlölettől a megértésig, az elfogadásig?

 

Ént azt hiszem, hogy a legjobb módszer egymás megismerése. Ahhoz, hogy valójában megismerjünk egy másik embert, nyitottnak kell lennünk. Késznek arra, hogy ne akarjuk a saját képünkre, elképzeléseinkre formálni a másikat. Meg kell próbálnunk megérteni, hogyan gondolkodik, hogyan érez, milyen élettapasztalat áll mögötte. Ha így teszünk, fokozatosan megismerjük az ő belső világát és valóban el tudjuk fogadni. Sokszor találkozunk tőlünk nagyon különböző emberekkel, s nem értjük miért viselkedik úgy ahogyan. Miért hallgat mindig, vagy miért beszél túl sokat… Előfordul, hogy amikor megismerjük a családjukat, jobban megértjük őket. Lehet, hogy amit furcsállottunk, vagy negatív vonásnak gondoltunk, egyszerűen a neveltetésükből, a kulturális hagyományaikból fakad.

A titok abban rejlik, hogy ne önmagunkat, hanem a másik embert helyezzük előtérbe, rá figyeljünk és értékeljük őt. Ha megismerjük és megértjük, akkor egyre inkább felfedezzük az értékeit, mindazt a gazdagságot, amit a személyiségében hordoz.

Ma olyan világban élünk, ahol mindenkinek megvan a maga igazsága. Ahhoz, hogy valódi párbeszédet tudjunk folytatni őszinte és nyitott szívre van szükség. Mi a ti tapasztalatotok?

 

Az igazság hatalmas dolog. Ahogyan mondják, senki sem birtokolja a teljes igazságot, egyedül Isten. Valamennyien részesülhetünk ebből az igazságból. Azzal, hogy megismerjük és elfogadjuk a másik embert, azt is felfedezzük, hogy ő is az igazság hordozója, birtokolja az igazság egy részét. Akkor is, ha esetleg másként fejezi ki, mert egy másik kultúra, egyház, vagy vallás képviselője, az általa birtokolt igazság ugyanabból a forrásból fakad. Az életünk során mi is ennek az isteni igazságnak a megnyilvánulásait, mibenlétét fedezzük fel a különböző tapasztalataink révén. A közösen megélt testvéri szeretetben ennek a forrásnak egyre több ajándékát fedezhetjük fel.

 

Muzulmán vendégek fogadása.

 

Ha a fiatalokról beszélünk, felmerül a hivatás, az Istennek szentelt élet választásának a kérdése, amiből ma hiány van  a különböző egyházakban, mindenütt a világon.

 

Ide a fiatalok két különböző „képzés”, tapasztalatszerzés céljából éreznek. Vannak, akik már döntöttek arról, hogy az Istennek szentelt élet hivatását választják, s azért jönnek, hogy elmélyüljenek, formálódjanak, megerősítést nyerjenek. A fiatalok másik csoportja még nem döntött, hogy milyen úton haladjon, azért jönnek, hogy tapasztalatot szerezzenek a keresztény közösség életében.

A közös hivatásunk azonban a keresztényi, felebaráti szeretet megélése. Azoknak, akik a családi életet, s azoknak is, akik az Istennek szentelt hivatást választják.

Ma valóban a hivatás válságáról beszélhetünk a különböző egyházakban. De ugyanez elmondható a házasság szentségével kapcsolatban is, hiszen azt látjuk, hogy a családi élet is válságban van a világ számos országában. Az, hogy két fiatal felelősségteljes döntést hozzon a házasság mellett, ma már komoly döntés, s a mi nyugati világunk nem sok támpontot nyújt ehhez. Maga a keresztényi élet is döntés, valódi hivatás. Vannak olyan országok Dél-Amerikában, Ázsiában, Afrikában, amelyeket a hivatások válsága kevésbé érint. Európában valóban nehéz a helyzet.

 

Véleményed szerint mi ennek az oka?

 

Én sok időt töltöttem Európán kívül, a Közel-Keleten. Talán nem is vagyok a legmegfelelőbb személy, hogy erről nyilatkozzam. De ott is megtapasztaltam bizonyos országokban, hogy a konzumizmus,

a jólét és az élvezetek hajszolása akadályoz bennünket, hogy választani tudjunk, hogy különbséget tudjunk tenni az értékes és kevésbé értékes dolgok között.

A környezetünk elhalmoz bennünket mindennel, s nem igazodunk el, hogy mi az időtálló érték. Itt Európában eluralkodott a relativizmus is, ami mindent megkérdőjelez. A minden mindegy szemlélete meggyengíti, rombolja az ember személyiségét, aláássa a családot és az egész társadalmat.

 

A Gen-iskola búcsúestje.

 

Az elsődleges döntés a hivatás választása, de ezt követő döntések sorozata kell ahhoz, hogy valaki meg is őrizze a hivatását, hogy hűséges maradjon.

 

Így van. Én negyven éve élem fokolarinóként a hivatásomat. Nem tudom, hogy elmondhatom-e, hogy mindig, száz százalékban hűséges voltam a hivatásomhoz. Azt azonban mondhatom, hogy Isten mindig hűséges volt hozzám. Valahányszor, amikor hibáztam, vagy meginogtam és újra kellett kezdenem, Ő mindig velem volt, készen arra, hogy segítsen. Ez volt az, ami megtartott engem a hivatásomban.

A hűséget megőrizni nem egyszerű dolog, szükségünk van Isten irgalmára és szeretetére.

Nekem sokat segített, hogy tisztáztam magamban, hogy mit is akarok az élettől, mi az életcélom. Amikor történt valami, ami esetleg eltéríthetett volna, mindig ehhez a biztos ponthoz tértem vissza. De az, hogy hűséges maradhattam, valójában Isten szeretetének köszönhető.

 

 

Giorgio fát ültet a muzulmán vendégekkel.

 

Nemrégen kaptam ajándékba Tanino Minuta könyvét, melynek címe: „Mindig újrakezdeni – A fokolarinik hivatása.” Számodra mit jelent ez a folyamatos újrakezdés?

 

Én több országban is megfordultam. A fokolárbeli életem első éveit Algériában töltöttem. Később egy másik országba kerültem. Ekkor lelkiismeretvizsgálatot tartottam, megkérdeztem magamtól, hogyan is telt el a magam mögött hagyott évtized. Ami a személyes életemet illeti sok hibát fedeztem fel. Sokszor sikerült megfelelnem a Jézusnak kimondott igenhez, máskor nem mentek olyan jól a dolgok. De mindig sikerült újrakezdenem, abban a biztos tudatban, hogy Isten végtelenül szeret engem és mindannyiunkat. Visszatérve az ő szeretetéhez mindig sikerült újra elindulnom. A belé vetett bizalom az, ami minden áldott nap új életet ad számomra. De szükség van arra, hogy megújuljak ebben a bizalomban és ne a magam emberi erejére hagyatkozzam.

 

Hogy az itt végzett hallgatók a világ mely tájára kerülnek majd, nem lehet tudni. Hogyan lehet őket felkészíteni azokra a kihívásokra, amelyekkel találkozni fognak?

 

Aki a fokolárbeli élet hivatását választja, az kész arra, hogy oda menjen, ahol a szolgálatára szükség van, néha olyan helyekre is, ahol egyedül kell helytállnia. Az a felkészítés, amiben itt részük van, mindenhol egyformán érvényes: a felebaráti szeretet tapasztalata, az egység megélésének a tapasztalata, a másik ember elfogadása. Mindez belépőjegy ahhoz, hogy bármely kultúrában otthon legyenek. De természetesen szükség van speciális képzésre, felkészülésre is az adott ország körülményei között. Erre már ott kerül sor, sok esetben meg kell tanulniuk az ottaniak nyelvét is.

 

Program az Egyesült Világ hetén.

 

Ez a városka olyan, mint egy sziget az óceán közepén. Hogyan lehetséges nyitni, kilépni a sziget biztonságából?

 

Valóban olyan itt, mintha egy szigeten élnénk. Hasonlíthatjuk ahhoz a bibliai képhez is, amikor Jézus visszavonult az apostolaival, s az Isten országáról beszélt nekik. A fény pillanatait élték meg, az Istennel való kapcsolat bensőséges csendjét, a testvéri közösség megtartó erejét. Az öröm szigete, mert szépséges és boldogságos az a hely, ahol a testvérek szeretetben élnek…

Azt a tapasztalatot, amit itt megélünk, magunkkal visszük a világ minden részére, ahová a hivatásunk szólít. Ez pedig nem elméleti tudás, hanem maga az élet, a keresztényi lét.

Persze beszélünk is róla, amikor erre szükség van, de az elsődleges az élet, a közösség tanúságtétele. „Ahol ketten vagy hárman…” A köztünk lévő Jézus az, aki erőt ad nekünk, aki megmutatja, hogy mit kell tennünk egy adott helyzetben. Ő az, aki felkészít bennünket az előttünk álló kihívásokra is. Jól tudjuk, hogy a világban számtalan problémával, fájdalommal találkozunk. Itt a felkészülés idején igyekszünk elmélyülni a szenvedő, a keresztre feszített Jézus titkában, aki magára vette az emberek fájdalmát, maga is átélte az Atyától való elhagyatottság élményét. Az iránta való szeretetünk kifejezéseként pontosan az életnek ezekre a nehéz pillanataira mondunk igent. Számunkra ezek a pillanatok a vele való bensőséges találkozás lehetőségei. Ezért nem bátortalanodunk el, hanem megpróbálunk Benne bízva, továbbra is szeretetben maradni.

Ezekben a napokban mondta nekem az egyik fiatal, aki éppen távozni készül innen a világ másik felére: mi az elhagyott Jézust öleljük át, s a feltámadott Jézust, a fényt találjuk a helyében… Ez pedig mindenféle helyzetben igaz: a személyes életünkben, a munkánkban, s társadalmi szinten is. Ez a boldogság receptje…

 

A városka varrodája.

 

Beszéljünk egy kicsit a személyes életutadról is.

 

Észak-nyugat Olaszországban, Venetóban születtem. A végzettségem szerint technikus vagyok. Mielőtt a fokolárba kerültem volna egy iskolában dolgoztam karbantartóként. A szüleim egyszerű gazdálkodó emberek.

Mint mondtam, több helyen is megfordultam, több fokolárban is éltem. Először egy olyan országba kerültem, amely csak rövid ideje nyerte el a függetlenségét a gyarmati múlt után. Algéria egy muzulmán többségű ország, de mi a közös pontokat kerestük. Nem állt szándékunkban megváltoztatni az ottani embereket. A testvériség evangéliumi szellemében igyekeztünk élni, tiszteletben tartva a másik ember meggyőződését. Inkább megpróbáltuk megérteni őket, a motívumokat, amelyek az életüket meghatározták, jobban megismerni a gondolkodásmódjukat, a hitüket.

 

Giorgio Algériában, az akkori fokolárok tagjaival.

 

Igyekeztünk a rendelkezésünkre álló eszközökkel, lehetőségekkel segíteni a mindennapi megélhetésükben, problémáikban. Ezért is történhetett meg az, hogy jóllehet idegenek, és keresztények voltunk, mégis bíztak bennünk, s barátokként tekintettek ránk. Ez az elfogadás azt jelentette, hogy elnyertük az egész család: a papa, a mama, a nagynénik… bizalmát. Egy ilyen barátság több év alatt alakult ki, nem egy pillanat műve volt. De amikor az egész család elfogadott, valóban a részévé lettél az egész nagy famíliának.

Egy idő után nem csak mi érdeklődtünk az ő hitük iránt, de ők is megkérdezték, hogy mi az, ami bennünket a szeretetre ösztönöz, mi az, ami értelmet ad az életünknek. Emlékszem, egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ti vagytok az igazi evangelizátorok, mert nem beszéltek, de az életetekkel mutatjátok meg nekünk Jézus tanítását.

Én hiszek abban, hogy bármely emberi kapcsolatban, ha arra az isteni szikrára összpontosítunk, ami a másik emberben is megvan, ahogyan bennünk is, az mindig új távlatokat nyit. Akkor is, ha pl. egy gazdasági, vagy társadalmi helyzet, probléma megoldásáról van szó. Mindig egy-egy személlyel találkozunk, akkor is, ha egy megállapodást írunk alá, valamilyen gazdasági szerződést kötünk stb. A felebarát iránti szeretetnek, az isteni iránti szeretetnek kell irányítania minden egyes cselekedetünket.

 

Egy ilyen gazdag és kalandosnak is nevezhető életút után, hogy érzed magad itt, kis túlzással élve „bezárva egy kolostor falai közé”?

 

Egyrészről nagy hála van bennem Isten és a testvéreim, barátaim iránt mindazért, amit megélhettem. Megszámlálni sem tudom hány barátra, testvérre találtam a Közel-Keleten. Ha nem is vagyok velük napi kapcsolatban, a közösen megélt tapasztalat elkísér ma is, velem van minden nap. Amikor véletlenül mégis összefutunk, vagy beszélünk egymással, olyan mintha ott folytatnánk, ahol abbahagytuk.

Az itteni életem nagyon másnak tűnhet, egy visszavonultabb, csendesebb életforma. Most nem én vagyok az első sorban, a „frontvonalon”, inkább másoknak segítek, hogy erre felkészüljenek.

Valaha azt mondtuk, a távoli országokban van a legnagyobb szükség a segítségre, de ma azt látjuk, hogy Európának is nagy szüksége van az evangelizációra, az újbóli megtérésre.

Ez a tapasztalat, amit most élek, még nem teljesedett ki, nem is tudok róla sokat mondani. Napról napra igyekszem felfedezni, mit is szeretne tőlem Isten, mi az Ő akarata.

 

Montet-ról bővebben ezen a honlapon és a facebook oldalukon olvashatnak.

 

 

Fotó: Fialovszky Magda és Montet archív.

Legújabb könyveink: