Ma van Chiara Luce Badano emléknapja. Ebből az alkalomból idézzük fel alakját egy frissen megjelent könyv segítségével. 15 napon át elmélkedhetünk Chiara Luce szavaival, gondolataival és az azokhoz fűzött nagyszerű ...
Homlokomon a jel – Gondolatok a nagyböjtre
Hamvazószerda van, ma kezdődik a nagyböjt a római és a görögkatolikus egyházban. Ebben a 40 napos bűnbánati időszakban készülünk Húsvét ünnepére. A böjti idő a hamvazás szertartásával kezdődik: a misék végén a pap, a Krisztushoz tartozásunk jeleként és emlékeztetve mulandóságunkra, hamuval keresztet rajzol a homlokunkra. Az alábbiakban szerkesztőségünk tagjai osztják meg gondolataikat a nagyböjtről.

„Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel.” Ez a mondat minden évben megállásra késztet, hogy vajon jól sáfárkodom-e az élettel, amit kaptam, s amiről nem tudhatom meddig az enyém. Különösen is így van ez idén, amikor a por szó hallatán automatikusan megjelennek előttem a szíriai-törökországi földrengés megrázó képei, a törmelék, a szálló por, az összeomló épületek, az örökre alattuk rekedt emberekkel. Megrázó és felkavaró képsorok: az apa, aki a halott lánya kezét fogva ül a romok fölött, a mentők ujjongása, amikor hat nap után élve emelnek ki egy kisgyermeket. Mérhetetlen fájdalom és öröm váltakoznak. De engedem-e, hogy mélyen érintsen, vagy csak szörnyülködöm egyet a látottakon, aztán valami vidámabbra kattintok?
Természetes reakció, hogy menekülni vágyom a képek elől, hiszen elsőként a félelem érzése jelenik meg bennem (én is lehettem volna), vegyülve a hálával (köszönöm, hogy nem én voltam!). De azt tapasztaltam, ha közel engedem a félelem érzését, alatta mindig találok valami mást is: együttérzést, jóra indítást, összeszedettséget, tettvágyat, és végül mindig-mindig szeretetet. Ezt látjuk mindazokban, akik a helyszínen erejüket megfeszítve segítenek, vagy azokban, akik távolról gyűjtést indítanak, mert megértették, hogy egyek vagyunk.
Ahogy John Donne mondja egy versében: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
Sisák Zita
* * *
A hamvazkodás – nyilvános megalázkodás – szokása micsoda jel a mai társadalom számára! Hányszor hiányzik, hogy az érdeklődés előterébe kerülő emberek nyilvánosan elismerjék, hogy tévedtek, gyengék, hiányosságaik vannak. A látszat kultúrájában élünk, az előnytelen fotókat – ha rólunk készültek – egy kattintással töröljük vagy némi utómunkával szebbítjük. Mindannyian mentegetjük magunkat: semmi, ami nem olyan jól sült el, nem a mi hibánk: a körülmények, a többi ember, a láthatatlan ellenség okozta.
De amikor ott állunk a sorban, várva, hogy a pap hamuval keresztet rajzoljon homlokunkra, és kicsit is magunkba nézünk, rájövünk, hogy ez az igazság: piszkosak leszünk, maszatosak, érezzük, hogy ez az igaz valónk. „Ha felrovod, Uram, a vétkeket, ki áll meg, Uram, előtted?” Mihez kezdesz, Uram, ennyi bűnössel, gyengével, szerencsétlennel az egyházadban? Hogy fogod megvalósítani gyönyörű terveid az emberiséggel?
Újabban az ismert „Porból vagy és porrá leszel” – megrendítő, bár kicsit fatalista fohász helyett a mi templomunkban a „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!” – feladatközpontú intelem hangzik el a hamvazkodáskor. Most ezt jelenti számomra a jó hír, az evangélium, amelyben hinnem kell: Igen, esendő vagyok, poros vagyok, tele vagyok gyengeséggel és hibákkal, de ha ezt fel- és elismerem, az Úr ebből kiindulva képes teremteni, mert ő nem rója fel vétkeinket, hanem megbocsátásával minden photoshopnál szebbé varázsol mindannyiunkat.
Paksy Eszter
* * *
Még 2021-ben, majdnem napra pontosan két éve írtam az alábbi verset, egy olyan nagyböjt előtt, amelyik sok fájdalmat és nehézséget tartogatott – amit nem sejtettem előre. Akkor sem tudtam szerdán hamvazkodni, és most, 2023-ban sem lesz rá lehetőségem. Legfeljebb reggel, mikor kihamuzom a kályhát, lesz min elmélkedni.
A Covid óta folyton úgy érzem, elmennek mellettem ezek a megszentelt időszakok. „Lemaradok” a nagyböjtről, gyorson átsiklom hamvazószerdán, és csak húsvétkor ocsúdok föl. Megfogott a gondolat, hogy a böjtöt föl lehet ajánlani valamilyen célért, vagy ügyért. Mint egy negyvennapos imádság.
Tudok-e kitartó lenni? Tudok-e alázatos lenni a vállalásokban, és nem csak a magam vállát paskolgatni, ha sikerült megtartanom? Nem érzem elég erősnek és elszántnak magam, de ehhez kell kérnem a kitartást. Az ember hajlamos elfelejteni bűnös voltát, de csak azok érezhetik át igazán a megváltás kegyelmét, akiknek sok tartozásukat engedték el. Nekem is van mit lerónom…
Quaranta giorni
hallom a hullámok
hullását a hátam mögött
magot vetett a magvető
vétkező lelkembe
lengedező kalászt
kaszál kezében a sarló
súrlódik a serdülő
búzaszem
bezúzza
porrá pergeti
bennem a bűnt
bánatot bénaságot
Antal M. Gergely
***
„Emlékezz, ember, porból vagy, és porrá leszel!” – kapjuk az emlékeztetőt hamvazószerdán. És nem csak hamvazószerdán, hanem nap mint nap, amikor tragédiákról olvasunk, hallunk világszerte.
„Amint az atya a fiakon könyörül, úgy könyörült az Úr az őt félőkön. Mert ő ismeri, hogy mik vagyunk, s megemlékezik róla, hogy porból vagyunk” – így szól a 103. zsoltár.
Ez a mi kapaszkodónk: Isten, a Teremtőnk ismer minket, az Ő szeretete adott életet, és Ő vár minket. Nem is csak egyszerűen vár, hanem bűnös mivoltunk ellenére is elénk siet, és átölel! A könyörületben (’misericordia’ lat.) benne van a ’cor’, ’szív’ szó is, nem véletlenül: szíve mélyéről szeret, és irgalmas hozzánk!
Amikor tékozló fiúként távolodom el Tőle, hiszem-e, hogy „messziről meglát”, „elém siet” és visszafogad? Amikor idősebb testvérként zsörtölődöm, hiszem-e a szavakat: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied”?
„Porból vagy, és porrá leszel!” Ma mindenhonnan az harsog, hogy „Dobd el, cseréld le!” – legyen az javításra szoruló tárgy, kicsit több energiát igénylő munkahely, barátság, szerelem, házasság… Isten azonban nem ezt mondja: Ő „ismeri, hogy mik vagyunk”, tudja, milyen esendők vagyunk, és mégis szeret, mégis visszafogad. A mulandóságomat, bűneimet, félelmeimet Isten szeretetére bízva szeretném én is Őt messziről meglátni és elé sietni.
Péterfi Eszter
* * *
– Apa, most miért mennek ki a felnőttek kiskeresztért? Én is mehetek?
– Hamvazószerda van, ma kezdődik a nagyböjt, ebben az időszakban készülünk húsvétra. Ilyenkor Béla atya hamuval kis keresztet rajzol mindenki homlokára.
– Mi az a hamu?
– A hamu emlékeztet minket arra, hogy… szóval a hamu az az… szóval, ha elég valami, akkor hamu lesz belőle.
– Elégett valami?
– Hát, igen, végül is igen.
– Jó, akkor menjünk mi is.
– Jó, de csendben, még tart a mise.
– Apa, letörölhetem?
– Miért akarod letörölni?
– Úgy érzem, hogy már kicsit zavar.
– Majd otthon letöröljük.
– Nem, most!
– Jól van, de ne a pulcsiddal, majd én letörlöm. Tessék.
– Köszönöm!
Valahogy én is így vagyok a mostani nagyböjttel kapcsolatban, mint a gyermek, kinek homlokáról letörölték a hamut. Odamegyek, bár nem értem, megkapom, bár meg nem érdemlem, majd mikor már zavar, az atyai kéz kendőt nyújt és megtörli homlokom. Hazafelé sétálok a szenvedés jele nélkül, jelentéktelenül szenvedek. Ebben a böjtben már megint csak magamat nézem. Imádkozom, hogy most végre Ő legyen az otthonom.
Jancsók Péter
* * *
Csak az ember böjtöl. Az állatoknak eszükbe nem jutna, hogy megvonják szájuktól a falatot, visszaszívjanak egy feltoluló szót, hogy korlátozzák magukat valamiben, amire szükségük van, vagy ami örömöt szerez számukra. Igaz, az állat nem is fogyaszt túl, és a növények is épp csak annyi tápanyagot szívnak fel, amennyi szükséges ez életükhöz, ahhoz, hogy virágba boruljanak, gyümölcsöt hozzanak.
Mire jó az önmegtagadás, ez a fajta önkéntes önmagunknak fájdalom-okozás? Sok ember, nem egyszer én magam is, pótcselekvéshez nyúl, például túleszik, hogy betöltse a valami többért kiáltó űrt. Mások az észvesztésig és emlékek elfelejtéséig való féktelen szórakozással próbálják ellensúlyozni a mindennapok gondjait, keserveit… Mi, nők talán különösen is hajlamosak vagyunk a súlyos csöndön felesleges szóáradattal könnyíteni.
Talán nem véletlen, hogy a Szentírásban kéz a kézben szerepel az „ima és a böjt”. A böjtölésben rejlő önmegtartóztatás segít abban, hogy ne akarjam betömni a bennem tátongó űrt. Hogy bírjam azt, farkasszemet nézzek vele, majd beleengedjem magam, és egyszerre rácsodálkozzak: lelkem űrje Isten formájú. Hagyjam, hogy Jézus kivigyen magával abba a pusztaságba, ahol a földi életében Ő maga is – böjtben és imában – együtt volt Atyjával, Istenével. És akkor egyszerre ott állok előtte, mellette, az Isten előtt, aki ott vár rám. A mi Istenünk, a kereszténység Istene leghőbb vágya, hogy szüntelenül igazán éljünk, kapcsolatban Vele.
Prokopp Katalin
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Annika Gordon/unsplash (nyitókép), Thays Orrico és Pro Church Media / unsplash (belül)