Homlokomon a jel – Gondolatok a nagyböjtre

„Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel.” Ez a mondat minden évben megállásra késztet, hogy vajon jól sáfárkodom-e az élettel, amit kaptam, s amiről nem tudhatom meddig az enyém. Különösen is így van ez idén, amikor a por szó hallatán automatikusan megjelennek előttem a szíriai-törökországi földrengés megrázó képei, a törmelék, a szálló por, az összeomló épületek, az örökre alattuk rekedt emberekkel. Megrázó és felkavaró képsorok: az apa, aki a halott lánya kezét fogva ül a romok fölött, a mentők ujjongása, amikor hat nap után élve emelnek ki egy kisgyermeket. Mérhetetlen fájdalom és öröm váltakoznak. De engedem-e, hogy mélyen érintsen, vagy csak szörnyülködöm egyet a látottakon, aztán valami vidámabbra kattintok?

Természetes reakció, hogy menekülni vágyom a képek elől, hiszen elsőként a félelem érzése jelenik meg bennem (én is lehettem volna), vegyülve a hálával (köszönöm, hogy nem én voltam!). De azt tapasztaltam, ha közel engedem a félelem érzését, alatta mindig találok valami mást is: együttérzést, jóra indítást, összeszedettséget, tettvágyat, és végül mindig-mindig szeretetet. Ezt látjuk mindazokban, akik a helyszínen erejüket megfeszítve segítenek, vagy azokban, akik távolról gyűjtést indítanak, mert megértették, hogy egyek vagyunk.

Ahogy John Donne mondja egy versében: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Sisák Zita

* * *

A hamvazkodás – nyilvános megalázkodás – szokása micsoda jel a mai társadalom számára! Hányszor hiányzik, hogy az érdeklődés előterébe kerülő emberek nyilvánosan elismerjék, hogy tévedtek, gyengék, hiányosságaik vannak. A látszat kultúrájában élünk, az előnytelen fotókat – ha rólunk készültek – egy kattintással töröljük vagy némi utómunkával szebbítjük. Mindannyian mentegetjük magunkat: semmi, ami nem olyan jól sült el, nem a mi hibánk: a körülmények, a többi ember, a láthatatlan ellenség okozta.

De amikor ott állunk a sorban, várva, hogy a pap hamuval keresztet rajzoljon homlokunkra, és kicsit is magunkba nézünk, rájövünk, hogy ez az igazság: piszkosak leszünk, maszatosak, érezzük, hogy ez az igaz valónk. „Ha felrovod, Uram, a vétkeket, ki áll meg, Uram, előtted?” Mihez kezdesz, Uram, ennyi bűnössel, gyengével, szerencsétlennel az egyházadban? Hogy fogod megvalósítani gyönyörű terveid az emberiséggel?

Újabban az ismert „Porból vagy és porrá leszel” – megrendítő, bár kicsit fatalista fohász helyett a mi templomunkban a „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!” – feladatközpontú intelem hangzik el a hamvazkodáskor. Most ezt jelenti számomra a jó hír, az evangélium, amelyben hinnem kell: Igen, esendő vagyok, poros vagyok, tele vagyok gyengeséggel és hibákkal, de ha ezt fel- és elismerem, az Úr ebből kiindulva képes teremteni, mert ő nem rója fel vétkeinket, hanem megbocsátásával minden photoshopnál szebbé varázsol mindannyiunkat.

Paksy Eszter

* * *

Még 2021-ben, majdnem napra pontosan két éve írtam az alábbi verset, egy olyan nagyböjt előtt, amelyik sok fájdalmat és nehézséget tartogatott – amit nem sejtettem előre. Akkor sem tudtam szerdán hamvazkodni, és most, 2023-ban sem lesz rá lehetőségem. Legfeljebb reggel, mikor kihamuzom a kályhát, lesz min elmélkedni.

A Covid óta folyton úgy érzem, elmennek mellettem ezek a megszentelt időszakok. „Lemaradok” a nagyböjtről, gyorson átsiklom hamvazószerdán, és csak húsvétkor ocsúdok föl. Megfogott a gondolat, hogy a böjtöt föl lehet ajánlani valamilyen célért, vagy ügyért. Mint egy negyvennapos imádság.

Tudok-e kitartó lenni? Tudok-e alázatos lenni a vállalásokban, és nem csak a magam vállát paskolgatni, ha sikerült megtartanom? Nem érzem elég erősnek és elszántnak magam, de ehhez kell kérnem a kitartást. Az ember hajlamos elfelejteni bűnös voltát, de csak azok érezhetik át igazán a megváltás kegyelmét, akiknek sok tartozásukat engedték el. Nekem is van mit lerónom…

Quaranta giorni

hallom a hullámok

hullását a hátam mögött

magot vetett a magvető

vétkező lelkembe

lengedező kalászt

kaszál kezében a sarló

súrlódik a serdülő

búzaszem

bezúzza

porrá pergeti

bennem a bűnt

bánatot bénaságot

Antal M. Gergely

***

„Emlékezz, ember, porból vagy, és porrá leszel!” – kapjuk az emlékeztetőt hamvazószerdán. És nem csak hamvazószerdán, hanem nap mint nap, amikor tragédiákról olvasunk, hallunk világszerte.

„Amint az atya a fiakon könyörül, úgy könyörült az Úr az őt félőkön. Mert ő ismeri, hogy mik vagyunk, s megemlékezik róla, hogy porból vagyunk” – így szól a 103. zsoltár.

Ez a mi kapaszkodónk: Isten, a Teremtőnk ismer minket, az Ő szeretete adott életet, és Ő vár minket. Nem is csak egyszerűen vár, hanem bűnös mivoltunk ellenére is elénk siet, és átölel! A könyörületben (’misericordia’ lat.) benne van a ’cor’, ’szív’ szó is, nem véletlenül: szíve mélyéről szeret, és irgalmas hozzánk!

Amikor tékozló fiúként távolodom el Tőle, hiszem-e, hogy „messziről meglát”, „elém siet” és visszafogad? Amikor idősebb testvérként zsörtölődöm, hiszem-e a szavakat: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied”?

„Porból vagy, és porrá leszel!” Ma mindenhonnan az harsog, hogy „Dobd el, cseréld le!” – legyen az javításra szoruló tárgy, kicsit több energiát igénylő munkahely, barátság, szerelem, házasság… Isten azonban nem ezt mondja: Ő „ismeri, hogy mik vagyunk”, tudja, milyen esendők vagyunk, és mégis szeret, mégis visszafogad. A mulandóságomat, bűneimet, félelmeimet Isten szeretetére bízva szeretném én is Őt messziről meglátni és elé sietni.

Péterfi Eszter

* * *

–  Apa, most miért mennek ki a felnőttek kiskeresztért? Én is mehetek?

–  Hamvazószerda van, ma kezdődik a nagyböjt, ebben az időszakban készülünk húsvétra. Ilyenkor Béla atya hamuval kis keresztet rajzol mindenki homlokára.

–  Mi az a hamu?

–  A hamu emlékeztet minket arra, hogy… szóval a hamu az az… szóval, ha elég valami, akkor hamu lesz belőle.

–  Elégett valami?

–  Hát, igen, végül is igen.

–  Jó, akkor menjünk mi is.

–  Jó, de csendben, még tart a mise.

–  Apa, letörölhetem?

–  Miért akarod letörölni?

–  Úgy érzem, hogy már kicsit zavar.

–  Majd otthon letöröljük.

–  Nem, most!

–  Jól van, de ne a pulcsiddal, majd én letörlöm. Tessék.

–  Köszönöm!

Valahogy én is így vagyok a mostani nagyböjttel kapcsolatban, mint a gyermek, kinek homlokáról letörölték a hamut. Odamegyek, bár nem értem, megkapom, bár meg nem érdemlem, majd mikor már zavar, az atyai kéz kendőt nyújt és megtörli homlokom. Hazafelé sétálok a szenvedés jele nélkül, jelentéktelenül szenvedek. Ebben a böjtben már megint csak magamat nézem. Imádkozom, hogy most végre Ő legyen az otthonom.

Jancsók Péter

* * *

Csak az ember böjtöl. Az állatoknak eszükbe nem jutna, hogy megvonják szájuktól a falatot, visszaszívjanak egy feltoluló szót, hogy korlátozzák magukat valamiben, amire szükségük van, vagy ami örömöt szerez számukra. Igaz, az állat nem is fogyaszt túl, és a növények is épp csak annyi tápanyagot szívnak fel, amennyi szükséges ez életükhöz, ahhoz, hogy virágba boruljanak, gyümölcsöt hozzanak.

Mire jó az önmegtagadás, ez a fajta önkéntes önmagunknak fájdalom-okozás? Sok ember, nem egyszer én magam is, pótcselekvéshez nyúl, például túleszik, hogy betöltse a valami többért kiáltó űrt. Mások az észvesztésig és emlékek elfelejtéséig való féktelen szórakozással próbálják ellensúlyozni a mindennapok gondjait, keserveit… Mi, nők talán különösen is hajlamosak vagyunk a súlyos csöndön felesleges szóáradattal könnyíteni.

Talán nem véletlen, hogy a Szentírásban kéz a kézben szerepel az „ima és a böjt”. A böjtölésben rejlő önmegtartóztatás segít abban, hogy ne akarjam betömni a bennem tátongó űrt. Hogy bírjam azt, farkasszemet nézzek vele, majd beleengedjem magam, és egyszerre rácsodálkozzak: lelkem űrje Isten formájú. Hagyjam, hogy Jézus kivigyen magával abba a pusztaságba, ahol a földi életében Ő maga is – böjtben és imában – együtt volt Atyjával, Istenével. És akkor egyszerre ott állok előtte, mellette, az Isten előtt, aki ott vár rám. A mi Istenünk, a kereszténység Istene leghőbb vágya, hogy szüntelenül igazán éljünk, kapcsolatban Vele.

Prokopp Katalin