„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

„Jézus olyan, mint egy teljesen kinyíló virág. Miután odaadta vérét, testi halálát, odaadja lelki halálát, saját isteni halálát is, és ezáltal Istent adja.
Kiüresíti magát még Istentől is. És ezt az elhagyatottság pillanatában teszi meg, amikor így kiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Jézusnak ezt a kiáltását néhányan az idők folyamán úgy értelmezték, mintha a 22. zsoltárt imádkozná. Mi mindig úgy gondoltuk, hogy nem Jézus van a zsoltárért, hanem a zsoltár Jézusért. És II. János Pál pápa megerősíti ezt: „(…) szavai nemcsak annak az elhagyatottságnak a kifejezői, melynek többször hangot ad az Ószövetség, különösen a (…) 22. zsoltárban (…). Az elhagyatottságnak ezek a szavai a Fiú Atyától való elválaszthatatlan egységének síkján születnek, mégpedig azért, mert az Atya »őrá vetette mindannyiunk tisztátalanságát« (Iz 53,6).”

Valóságos elhagyatottság ez Jézus embersége számára, mert Isten nem lép közbe, hanem meghagyja őt ebben az állapotában. Nem valóságos elhagyatottság istensége számára, mert Jézus, mivel Isten, egy az Atyával és a Szentlélekkel, és tőlük nem szakadhat el, legfeljebb csak különbözővé válhat tőlük. Ez viszont már nem fájdalom; hanem szeretet.
A szenvedés – írja J. Maritain – „Istenben végtelenül igazabb módon létezik, mint bennünk, de hiányzik belőle minden tökéletlenség, mivel a szenvedés Istenben abszolút egységet alkot a szeretettel.”

Mi is ezt gondoljuk az elhagyatottságot illetően: Vajon Isten nem Egy-e a három Személy megkülönböztetésében, egyidejűleg Egy és Három, a – mondhatnánk – időn kívüli időben, ahol a Szeretet él, ahol az Atya öröktől fogva szüli az Igét, és ahol a Szentlélek, mint isteni Személy szintén öröktől fogva származik, egyidejűleg egyesítve és megkülönböztetve az Atyát és a Fiút, úgy, ahogy Ők Egyek és Hármak?
Akkor tehát, nem lenne-e lehetséges, hogy az elhagyatottság esetében egy „új” tevékenységről van szó – a megtestesüléshez hasonlóan –, amikor a Szentháromság úgy határozott, hogy az Ige testté legyen, vagy hasonlóan a feltámadáshoz, amikor az Atya hatalma a Szentlélekben feltámasztotta a megtestesült Fiút?
Az Atya látva, hogy Jézus egészen addig menően engedelmes, hogy kész újra megszülni gyermekeit, kész az „új teremtéssel” megajándékozni őket (lásd 2Kor 5,17), annyira hasonlónak, annyira egyenlőnek, szinte egy másik Atyának találta Őt, hogy ezzel megkülönböztette Őt magától.
Örömujjongás ez a mindig új Szeretet-Isten számára. Krisztus embersége számára pedig a végtelen fájdalom kiáltása: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34). (…)

Az Atya tehát (az elhagyatottságban) megkülönbözteti magától az Isten-Jézust, és ez részéről a szeretet tette.
Az ember-Jézus számára ez elszakadásként jelenik meg, és ezért fájdalmas, mert az igazságosság megnyilvánulása. Mivel Ő eggyé vált a bűnös emberiséggel, megtapasztalja emberségében Isten távollétét.
Chardon így ír: „Isten, a mennyei Atya gyilkosokat és gonosz szellemeket használ fel Fia külső vértanúságának eszközéül, miközben magának tartja fenn a jogot, hogy belső szenvedésének közvetlen oka legyen (…).

Az Atya nem várja teremtményeinek közreműködését, eszközül sem használja fel őket fia szenvedéséhez, hanem Ő maga lép közbe, nem annyira úgy, mint a kereszt oka, hanem mint maga a kereszt Fia számára (…) és elrejti előle atyai mivoltát, sőt még Isten voltát is, amely jóságának édességével táplálta. És Jézus éppen ekkor nem nevezi őt már Atyjának, hanem Istenének szólítja.”
Csakhogy pontosan mivel istenség és emberség Krisztusban egy, hiszen Jézus Isten, ezért van ereje ahhoz, hogy kiállja ezt a mérhetetlen próbát, mely olyan nagy, mint maga Isten, és ugyanabban a kiáltásban, melyben elrejtve bár, de ott a mindenható Szeretet hatalma, újra ráhagyatkozik az Atyára, újból egyesül Vele.
Ha Jézus nem lett volna Isten, ez lehetetlen lett volna. Ezért van az, hogy az elhagyatottságban még inkább Istennek mutatkozik, mint valaha.
Ebben a fájdalomban és ez által a fájdalom által teljesíti be Jézus mindazt, amit tennie kellett: „Consummatum est” (beteljesedett).

II. János Pál – még mindig a Salvifici dolorist idézve – ezt mondja: „Krisztus – az Atyával való gyermeki egységének isteni mélysége révén – olyan mélyen átérzi azt a fájdalmat, ami az Atyától való elszakadásból, a kivetettségből, az Istennel való kapcsolat megszakadásából fakad, hogy azt emberileg fel sem tudjuk fogni. Ránehezedik az a borzalmas teher, amely a rossznak abból a teljességéből származik, hogy az ember – a bűn következményeként – hátat fordít Istennek. De pontosan ezáltal a szenvedés által viszi véghez a megváltást, és mondhatja, mielőtt kilehelné a lelkét: »Beteljesedett« (Jn 19,30)”.

E fájdalom okán fog embersége is dicsőségesen feltámadni, és lesz méltóvá arra, hogy az Atya jobbján üljön; és főképpen e fájdalom által válik az ember Isten gyermekévé.
Keresztes Szent János gondolata szerint: „Ez volt a legsúlyosabb elhagyatottság, melyet életében megért, és éppen ebben végezte el életének legnagyobb művét – sokkal nagyobbat összes csodáinál –, azt tudniillik, hogy kiengesztelte Istent, és egyesítette vele az emberi nemet, kegyelemből.”