Közeledés a szenvedés titkához – Keresztút 2.

Az első részt itt olvashatjuk. Ma a 2007. év  2. és 3 stációjához tartozó elmélkedést idézzük, mindkettőt Ravasi bíboros tollából.

II.       Jézust elárulja Júdás és elfogják

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 22,47-53)

Mielőtt még befejezte volna szavait, egy csapat érkezett. Júdás vezette, egy a tizenkettő közül. Jézushoz közeledett, hogy megcsókolja. Jézus megkérdezte: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” Amikor a tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: „Uram, kardot rántsunk ellenük?” Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. De Jézus így szólt: „Hagyjátok, elég!” Aztán megérintette a szolga fülét és meggyógyította. Az ellene kivonult főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek pedig ezt mondta: „Mint rabló ellen, úgy vonultatok ki, kardokkal és dorongokkal. Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.”

Elmélkedés

A Getszemáni kert olajfái között, a sötétség leple alatt, egy kis csoport közeleg Júdás vezetésével, aki „egy a Tizenkettőből”, Jézus egyik tanítványa. Lukács elbeszélése szerint egy szót sem ejt ki a száján, de jelenléte vérfagyasztó. Szinte úgy látszik, megérinteni sem bírja teljesen Jézus arcát, hogy megcsókolja, mert megállítja az egyetlen megszólaló hang, Jézus hangja: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” Fájó, de egyértelmű szavak ezek; leleplezik a gonoszság zűrzavarát, amely a tanítvány izgatott és megkeményített szívéből feltört, aki bizonyára tele volt kiábrándulással, csalódással, talán kétségbeeséssel is.

Ez az árulás és ez a csók a századok során minden hűtlenség, hittagadás, csalás jelképe lett. Krisztus tehát egy új megpróbáltatással találkozik, az árulással, amely elhagyottsághoz és elszigetelődéshez vezet. Nem a neki kedves magány ez, mint amikor visszavonult a hegyekbe imádkozni, nem a belső magányé, amely a béke és nyugalom forrása volt, mert általa megnyílt Isten és a lélek titkára. Hanem az a keserű tapasztalat, amelyet sokan talán éppen most élnek át, miközben mi itt együtt vagyunk, vagy a nap más óráiban, amikor egyedül ülnek szobájukban egy csupasz fal vagy egy néma telefon előtt: azok, akiket mindenki elfelejtett, mert öregek, betegek, idegenek vagy kívülállók. Jézus kiissza velük ezt az elhagyatottsággal, magánnyal, ellenségeskedéssel megmérgezett kelyhet is.

*  *  *

A Getszemáni jelenet tehát megtelt szereplőkkel: az imádság előző ünnepélyes, bensőséges és csöndes képével szemben az olajfák alatt most megjelenik a zaj, a tömeg, sőt az erőszak. De Jézus most is biztos pontként emelkedik ki középen. Ő nagyon jól tudja, hogy a rossz beborítja az emberi történelmet a fölényeskedés, az agresszivitás és a brutalitás leplével: „Ez a ti órátok, a sötétség uralmáé”.

Krisztus nem akarja, hogy a tanítványok, akik készek kardot rántani, a rosszra rosszal, az erőszakra erőszakkal feleljenek. Meg van róla győződve, hogy a sötétség uralmának, amely látszólag legyőzhetetlen és örökké diadalra vágyik, az a végzete, hogy vereséget szenved. És az éjszakát majd valóban a nappal követi, a sötétséget a fény, az árulást a bűnbánat, még Júdás számára is. Ezért kell mindenek ellenére tovább remélnünk és szeretnünk. Ahogy maga Jézus tanította a Nyolc Boldogság hegyén: Ahhoz, hogy egy új és jobb világ jöjjön létre, az kell, hogy „szeressük ellenségeinket és imádkozzunk üldözőinkért” (Mt 5,44).

_{Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)}

III.     Jézust elítéli a főtanács 

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 22,66-71)

Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és tanácsuk elé állították. „Ha te vagy a Messiás – szólították fel –, mondd meg nekünk.” Így válaszolt rá: „Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva Isten hatalmának jobbján fog ülni.” Erre egyszerre közbevágtak: „Tehát te vagy az Isten Fia?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ti mondjátok, hogy én vagyok.” „Mi szükségünk van még tanúkra?” – mondták erre. – Magunk hallottuk a saját szájából.”

Elmélkedés

Nagypéntek hajnalán a nap, miután bevilágította Júda sivatagjának völgyeit, felbukkan az Olajfák hegye mögött is. A legfelsőbb zsidó intézmény, a Főtanács hetvenegy tagja félkörben gyűlt össze Jézus körül. Megkezdődik a kihallgatás, a bíráskodás szokásos menetében: a vádlott beazonosítása, vádpontok, tanúvallomások. Az ítélet a bíróság illetékességi körének megfelelően vallási jellegű. Ez derül ki a két fő kérdésből is: „Te vagy a Krisztus? (…) Isten Fia vagy?”

Jézus válasza jelzi, hogy nem sok jót vár a tárgyalástól. „Ha ezt mondom, akkor sem hisztek nekem, ha kérdezlek titeket, nem válaszoltok. Tudja, hogy a meg nem értés, a gyanú, a félremagyarázások csapdája előtt áll. Érzi az őt körülvevő bizalmatlanság és ellenszenv falát, amelyet még nyomasztóbbá tesz, hogy saját vallási és nemzeti közössége állította elő. Már a Zsoltáros megtapasztalta ezt a kiábrándultságot: „Ha csak ellenségem gyalázna, azt még elviselném. Ha csak az fordulna ellenem, aki gyűlöl, elbújnék előle. De te voltál az, aki társam vagy, te lettél ellenségem, akiben megbíztam, akivel az Isten házában bensőséges barátságra léptem” (Zsolt 54,13-15).

*  *  *

A meg nem értés ellenére Jézus mégis vállalja, hogy hirdesse a személyében megvalósuló misztériumot, amely ettől a pillanattól fogva fokozatosan bontakozik ki, mint egy epifánia, Isten látható megjelenése. Az Írások szavával élve úgy mutatkozik be, mint „az Emberfia, aki az Isten trónjának jobbján ül”. A messiási dicsőség ez, amelyet Izrael várt, és amely ebben az elítéltben válik valóra. Isten Fia az, aki paradox módon most egy fogoly rongyaiba öltözve nyilatkoztatja ki magát. Jézus válasza – „Én vagyok az” – első látásra egy elítélt vallomásához hasonlít, pedig valójában istenségének ünnepélyes megvallása. A Bibliában ugyanis az „Én vagyok” magának az Istennek a neve és megszólítása. (vö. Kiv 3,14).

A halálos ítélettel végződő vád így kinyilatkoztatássá válik, amellyel mi is megvalljuk hitünket Krisztusban, Isten Fiában. A vádlott – akit megalázott a gőgös bíróság, a hivalkodó sereglet, az immár aláírt ítélet – mindnyájunkat emlékeztet arra, hogy tanúskodnunk kell az igazságról. Akkor is tanúskodnunk kell róla, amikor erős a kísértés, hogy megbújjunk, beletörődjünk a dolgokba, és hagyjuk, hogy elsodorjon az uralkodó közvélemény. Ahogy egy lágerben kivégzésre ítélt fiatal zsidó nő írta: „minden új szörnyűség és bűntett ellen egy-egy új darabka igazsággal és jósággal kell harcolnunk, amelyet saját magunkban hódítottunk meg. Szenvedhetünk, de nem adhatjuk fel”^[1].

A szerzőről

Gianfranco Ravasi bíboros Meratéban (Olaszország, Lombardia) született 1942-ben. 1966-ban szentelték pappá, 2007-ben püspökké és ugyanabban az évben érsekké nevezték ki, egyúttal a Kultúra Pápai Tanácsának és a Szakrális Régészet Pápai Bizottságának is elnökévé, mely a tisztségeket 2022-ig töltötte be. Mintegy százötven kötet jelent meg a tollából, főként bibliai és tudományos témákban. Rendszeresen ír, nyilatkozik újságokban, rádióban és televízióban. 2010-ben XVI. Benedek bíborossá nevezte ki.

^{[1] A megzavart élet. Etty Hillesum naplója 1941-1943. Gondolat, Budapest, 1994, 1943. július 3.}