Istent keresni a kétségek közepette

A „kétely teológiája” kifejezés hallatára kevés embert tölt el jóérzés. Talán azért, mert sokan a hit ellentéteként tekintenek a kételyre, ahonnan egyenes út vezet a szkepticizmushoz. Ellentmondásnak tűnik számukra, ha a teológiát, ezt az Isten megismerésére törekvő emberi tudományt a kétely fogalmával társítjuk, ami szerintük nyilvánvalóan gátol minket a Benne való hitben.

Ez azonban szerencsére nem így van. Egyáltalán nem baj az, ha a hitbeli meggyőződéseinket illetően kérdéseink támadnak. A „kétely teológiájának” perspektívája annak a térnek a megkérdőjelezése, amelyet magunknak teremtettünk meg, hogy a keretei között éljünk „az Isten akarata szerint”. Nem egészen úgy, ahogyan szerintem Isten szeretné, hogy éljek.

Amikor a „kétely teológiájáról” beszélünk, nem Istent kérdőjelezzük meg, hanem azt, amit az Istennel való kapcsolatról, magáról Istenről, valamint az Ő akaratáról gondolunk.

A „kétely teológiája” a kíváncsiság módszerével segít elmélyíteni az ismereteinket Istenről, az alázatosság módszerével pedig arra tanít, hogy az elménk nyitottságával ismerjük meg, hogyan szeretné Isten megértetni velünk a valóságot. Itt nem arra kell gondolni, hogy kapaszkodjunk bele egy biztonságos sziklába, hanem hogy bízzunk benne, hogy a szikla, amelyet fogunk, biztonságosan megtart bennünket. Míg előbbinél az irányítás a mi oldalunkon van, a másodiknál magának Istennek adjuk át. Úgy vélem, az emberek azért félnek elmélyülni a „kétely teológiájában”, mert nem bíznak abban, hogy Isten képes magáról bármit is a mi felfogásunktól eltérő módon kinyilatkoztatni. Mégis, mitől félünk?

Akkor a legnehezebb összehangolni a dolgokról általunk és Isten által alkotott képet, amikor a nehéz helyzetekkel szembesülünk.

Ezekre nincsen általános, mindenki által elfogadott magyarázatunk. Gondoljunk például a rossz problematikájára. A rákos gyermekek vagy természeti katasztrófákban szeretteink halála bizonyára nem Isten az iránti vágyát igazolják, hogy ezek az emberek közel legyenek Hozzá. Biztos, hogy nem így van. El sem tudom képzelni, milyen logikával lehet azt gondolni, hogy a szenvedés, amelyet valaki, valamint az illető barátai és rokonai átélnek, a megtisztulás útja, amelyet Isten egy nagyobb jó érdekében „enged meg”. Nem, nem tudom ezt hinni.

Mivel nem vagyok teológus, a „kétely teológiájának” körvonalairól alkotott véleményem egy része hibás lehet. Hívőként ehelyett a a konkrét élet területén értelmezem. A hittanos gyerekek szüleivel tartott egyik találkozón a beszélgetést afelé tereltük, hogy miként tapasztalták meg Isten jelenlétét az életükben. Ugyan voltak olyan dolgok, amelyeket én másképpen fogtam volna meg, de belülről úgy éreztem, nem szabad beleszólnom, hallgatnom kell. A mély kommuniónak ez a megvalósulása szent pillanat volt, hiszen minden tapasztalat azt fejezte ki, amit Isten az adott ember bensőjében felébresztett.