Házas, családos és közösségi élmény Loppiánóban

Miért döntöttetek 16 év házasság után a környezetváltozás, az új impulzusok mellett?

András: Három-négy évvel ezelőtt fogalmazódott meg először bennünk, hogy elmennénk valahova egy időre. Szerettünk volna kilépni egy kicsit abból a mókuskerékből, amit a gyereknevelés, a házépítés, a mindennapi rutin jelent, lelki oldalról pedig Istennek adni egy évet az életünkből. Az is bennünk volt, hogy egy közös, életre szóló élményben lehessen részünk a gyerekekkel együtt, ami összehoz, egymásra hangol minket. Érdekes volt, hogy mindkettőnkben külön-külön is megfogalmazódott ez a vágy, így amikor valamelyikünk fölvetette, kiderült, hogy már mindkettőnkben élt egy ideje ez a gondolat.

Milyen előzetes ismeretekkel, elvárásokkal és reménnyel indultatok Loppiánóba?

Petra: Várakozással mentünk, persze nem tudtuk elképzelni előre az ottani mindennapjainkat. Egy olyan helyre vágytunk, ahol igazán elmélyülhetünk a karizma lényegében, és egyben megismerhetjük mások kultúráját és életét közelebbről, hogy ki hogyan éli meg a hivatását, mit jelent számára a mozgalom. Én korábban éltem Amerikában két évig, ahol nagyon tetszett a nemzetközi sokszínűség. Ezt Loppiánóban ismét megélhettem, immár a családommal együtt. A Fokoláre lelkisége addig is része volt életünknek, de én szerettem volna még mélyebben megismerni, és tudtam, hogy Loppiánóban erre különös lehetőség adódik. Fontos szempont volt számomra az is, hogy lehetőségem lesz jobban figyelni Istenre, elmélyíteni Vele a kapcsolatomat, ami felnőtt koromban kezdődött.

Négy gyerekkel vágtatok bele a loppiánói kalandba, ők hogy vették az akadályokat?

Petra: Dani 13, Ábel 11, Nati 8 éves volt, Lilla baba pedig 9 hónapos, amikor elindultunk. Feltétel volt a kiutazáshoz, hogy közös döntésből szülessen, a gyerekek is igent mondjanak rá, ne kényszer legyen számukra. A két fiú már a kezdetektől lelkes volt, Natika pedig azután lett lelkes, hogy kimentünk júniusban megnézni, hova is készülünk. Ő nehezebben hagyta itthon Magyarországot, és első perctől kezdve nagyobb volt a honvágya, ugyanakkor rendkívül nyitott is volt a loppiánói életre.

Az elképzelthez képest mi várt ott benneteket? Volt pozitív vagy negatív meglepetés?

András: Az első impulzus az volt, hogy az ott élő családok, házaspárok hatalmas szeretettel fogadtak minket. Ez egyfajta toszkán tanyavilág, a kis társasházak, amelyekben a lakásaink voltak, a természetben, a fák között állnak, így előfordultak váratlan, számunkra szokatlan problémák, és nem tudtuk, hogy melyikkel kihez, hova lehet fordulni. Négy házaspár állandó jelleggel lakik ott, ők többnyire már nagyszülők, akik egy teamet alkotva nagy tapasztalattal a hátuk mögött az egész családiskolát viszik. Ezekben és hasonló helyzetekben nem valamiféle szentimentális szeretettel fordultak felénk, kedvességük konkrét tettekben, segítségnyújtásban nyilvánult meg, miközben szabadon is hagytak minket.

Veletek együtt hány család vett részt a képzésben?

András: Öt család volt ott összesen, így éltük a mindennapokat. Brazíliából egy háromgyerekes, Dél-Koreából egy kétgyerekes család érkezett, volt egy elefántcsontparti házaspár, nekik még nincs gyermekük, illetve egy idősebb szicíliai olasz házaspár. Kis társasházakban, külön apartmanokban éltünk.

Hogyan zajlik a képzés a Fokoláre mozgalom családiskolájában?

Petra: Kedd kivételével délelőttönként szemináriumokon, előadásokon vettünk részt. Az első három hónapban nyelvet oktattak azoknak, akiknek olasz nyelvből felzárkózásra volt szükségük, ezután indult el valójában maga az iskola. Délutánonként és kedden egész nap munkára volt lehetőség a városkában lévő üzemekben vagy a környező területeken. Andris kertépítő vállalkozóként a zöldfelület-fenntartásban vett részt, jómagam a varróüzemben dolgoztam.

A munka nem csak az ottlakás költségeihez jelentett anyagi forrást, hanem egyben egy közösségi tapasztalatot is adott. Jobban megismerhettük az ott élő fiatalokat, papokat, szerzeteseket, önkénteseket, a többi családot, akikkel együtt dolgoztunk.

Azontúl, hogy délelőttönként a házaspárokkal együtt vettünk részt a képzésen, a családokkal a gyerekek által is szövődtek a szálak, erősödött az együvé tartozás. Megszerveztük, hogy mikor ki viszi-hozza a gyerekeket a szomszéd településen lévő iskolába, sokszor találtunk ki közös programot délután, hétvégén.

Az élethelyzetek különbözőségéből adódóan a kapcsolat a többiekkel eltérő mélységű, intenzitású volt, de mindegyikünk törekedett az egység lelkiségének megélésére.

Dióhéjban össze tudnátok foglalni, hogy mi a családiskola tananyaga?

András: A formálódás keretében az élet megannyi területén felmerülő, minden családot érintő témákat dolgoztunk fel. Előkerült többek között a megbocsátás, krízisek kezelése, szexuális élet, gyermeknevelés, egészség. Ezen kívül tanultunk egyháztörténetet, a Fokoláre Mozgalom történetét, voltak óráink a lelkiség főbb pontjairól, illetve a pápai enciklikák közül tananyag volt az Amoris Laetitia család- és a Laudato si’ teremtésvédelemi enciklika. Minden téma a házaspár és a család szemszögéből került feldolgozásra.

Petra: A különleges az volt, hogy új környezetben, nemzetközi közösségben éltük a mindennapjainkat. Mindemellett szellemi és lelki töltetet is kaptunk. A délelőttök két blokkból álltak, az első másfél órában előadások voltak, és utána hagytak időt reflektálni, megbeszélni a hallottakat. Az egésznek az adta a gazdagságát, hogy az öt család lényegében Latin-Amerikát, Ázsiát, Európát és Afrikát képviselte. Így jobban megérthettük, hogy mit élnek a családok a saját társadalmi közegükben.

András: Nekem nagyon tetszett az a szemléletmód, ami az Amoris Laetitián végigvonul, és amit az előadók is hangsúlyoztak: hogy emberek vagyunk a magunk korlátaival. Hogy sosem leszünk sem egyénileg, sem a házasságban tökéletesek, és a cél az, hogy a saját korlátaink között éljük meg a szeretetet.

Valójában nem növekednünk kell, hanem folyamatosan csökkennünk, és amikor teljesen nullák vagyunk, akkor tudunk másokat befogadni, illetve akkor lép a helyünkre Jézus.

Talán így summázható számomra a családiskola tanításának lényege.

A gyerekeknek hogyan telt a tanév, miközben ti a családiskolában képződtetek?

Petra: Amíg mi a szemináriumokon vettünk részt és dolgoztunk, ők a közeli állami iskolába jártak, ahol részesévé váltak egy időre az olasz társadalomnak. A nyelvi nehézségekkel is szembe kellett nézniük, ám idővel belejöttek az olasz nyelvbe. Mindez nagy gazdagságot és fejlődési lehetőséget jelentett számukra.

A gyerekek Loppiánóban aktívan bekapcsolódtak a városka életébe. Szép volt látni, hogy a többi család gyermekeivel már kezdettől szavak nélkül is megértették egymást és vágytak egymás társaságára. Tanították egymást saját anyanyelvükre, írták a koreai ábécét és sok-sok időt töltöttek együtt, ami lehetőséget adott nekik a kulturális sokszínűség felfedezésére.

A misék, az ünnepek, a közös programok és a sportolás során megismerkedhettek a többi lakóval is. Szerda esténként például papok, szerzetesek, családosok és fiatalok körében sportolhattak együtt. Az egész családunk megtapasztalta, hogyan is működne a társadalom az evangéliumi kölcsönös szeretet törvénye szerint. Ezt a tapasztalatot erősítették azok a hétköznapi helyzetek is, amelyekben surlódásokkal, konfliktusokkal kellett szembenéznünk.

Mi volt a legemlékezetesebb történet Loppiánóban?

Petra: Az egész évnek volt egy íve, melyet egy csodálatos trentói utazás zárt június első hétvégéjén. Loppiánóból a mozgalom többi „iskolájának” résztvevőivel együtt több, mint százan utaztunk el Észak-Olaszországba, Trentóba és Tonadicóba, a mozgalom születésének bölcsőjéhez. Számomra egyfajta lelki időutazást is jelentett ez, melynek során eltávolodva a hétköznapoktól, sok-sok elcsendesüléssel, elmélkedéssel, különleges helyszínek látogatásával, közösségi élményekkel gazdagodva személyes megerősítést kaptam lelki életemben.

András: Nekem különösen kedves emlékem, hogy minden hónapban tartottunk egy közös estet a családokkal, ahol megünnepeltük az adott hónapban lévő születésnapokat, házassági évfordulókat. Ennek keretében mindig más család mutatta be a saját országát. Így volt magyar, brazil, koreai, olasz és elefántcsontparti ünnep. Ezekre az adott család nagyon készült, a nemzeti ételek mellett mindig volt kvíz, országbemutató prezentáció és közös tánc.

Petra: A kapcsolatokban rendkívül konkrétan megelevenedett Isten gondviselő szeretete. Többek között ennek gyümölcse lett egy életre szóló barátság a brazil anyukával, Renatával. A sokgyermekes élethelyzet mellett nagyon hamar kiderült, hogy sok minden másban közös nevezőn vagyunk, hasonlóan gondolkodunk. A hétköznapok vidám és nehezebb időszakaiban is segítség volt együtt megérteni és átgondolni a különböző helyzeteket női-anyai szemmel.

András: Azt sem fogom elfelejteni, amikor a karácsonyi éjféli misén bevonuláskor megszólalt a Csendes éj számtalan különböző nyelven, és a magyar refrént Nati lányunk énekelte.

Adódott-e valamilyen nagyobb nehézség az egy év alatt?

Petra: A hétköznapokban a négygyermekes családi lét minden velejárója továbbra is megvolt, ráadásul egy teljesen új környezetben, ahol mindegyikünknek külön-külön meg kellett találnia a helyét. Számunkra, szülők számára ez kevésbé jelentett problémát, a gyerekek számára azonban kihívás volt. Nehéz volt látni a küzdelmeiket és közben jól segíteni őket. Egyik gyermekünk például igen negatívan látta a helyzetet a nyelvi nehézségek és különbözőségek miatt, másikuk pedig a honvágytól szenvedett. Idővel ez megváltozott, mivel túl tudtak lépni ezeken az akadályokon, és alakultak barátságok mind Loppiánóban, mind az osztálytársak között. A legnagyobb feladat tehát az volt, hogy a gyerekekkel együtt jól tudjuk megélni ezt a különleges időszakot, hogy ők is átélhessék, amit ez a szeretetlégkör adhat.

A kulturális különbségek miatt akadtak félreértésből vagy meg nem értésből fakadó kisebb-nagyobb konfliktusaink is némelyik családdal. Igyekeztünk megérteni mindig a másik fél szempontjait is. Ez többnyire sikerült,

néha azonban csak az maradt, hogy ráhagyatkozunk a Jóistenre, és hagyjuk Őt működni bennünk, arra gondolva, hogy Ő gondoskodik rólunk, még ezekben a helyzetekben is.

Az itthoni házatokat kire hagytátok, amíg ti kint voltatok? Mi fogadott titeket itthon?

Petra: Sokat gondolkodtunk, hogy ebben az időszakban kinek is lehet a legnagyobb szüksége a házunkra. Egy önkéntes ismerősünk keresett egy ukrajnai menekült hatgyermekes családnak hosszútávra lakhatást. Néhány találkozást követően azt láttuk, hogy ez egy kölcsönösen jó megoldás lehet mindkettőnknek.

A kintlétünk alatt végig kapcsolatban maradtunk. Már közeledett a hazaköltözésünk napja, de ők nem találtak még új otthont. Mi is gondolkodtunk, és sokak közreműködésével sikerült végül albérletet találni nekik itt a közelben.

András: Az utazásunk előtt néhány hónappal ért véget a házunk évek óta tartó felújítása, és mindenki az kérdezte, hogyhogy így itt hagyjuk, ráadásul idegenekre? Mi végig teljesen nyugodtak voltunk, mert ezt az egészet rábíztuk a Mennyei Atyára. Hazatértünkkor a házunkat gyönyörű rendben és tisztán kaptuk vissza.

Mit kaptatok összességében ettől a formálódástól?

Petra: A loppiánói környezetben egyfajta elcsendesülésben volt részünk, távol a világ zajától, így mind egyénként, mind házaspárként, mind pedig családként volt módunk töltekezni. Különlegesen sok időt tölthettünk együtt Andrissal, délelőttönként ugyanazt hallgattuk, amit azután közösen is el tudtunk mélyíteni, át tudtunk beszélni. A gyerekekkel közösen megélt időszak egész életünkre szóló összekötő kapocs lehet köztünk.

András: A loppiánói életforma segítségünkre volt abban, hogy hétköznap is eljussunk szentmisére, többet imádkozzunk, beszélgessünk. Az elmúlt 10 hónap után arra törekszünk, hogy ne a feladatok határozzák meg az életünket, hanem ezek a sarokpontok megmaradjanak. Ez az év olyan volt a saját életünk szempontjából, mintha felmentünk volna a Holdra, és onnan néztük volna a Földet. Minden öröm, fájdalom, háború ott van, de messziről nézve kisebbnek tűnik. Megkaptuk Istentől a kegyelmet, hogy az Ő szemével tekintsünk magunkra, az életünkre.