Krisztus a kereszten az embereket képviselte – beszélgetés Kocsis Imre biblikussal a megváltás titkáról

A kereszténység legnagyobb ünnepe a húsvét, a nagyhét történései azonban kevésbé alkalmasak arra, hogy olyan szívhez szóló és mindenki számára átélhető ünneppé váljanak, mint a karácsony. A védtelen kisgyermek Isten érkezése  minden emberben megható és meleg érzéseket, ösztönös együttérzést, jóságot ébreszt. Ezzel szemben a nagypénteki események, Jézus kereszthalála, mondhatjuk kivégzése borzasztó és érthetetlen.

A Szentírás szövegeit olvasva sokkal árnyaltabb a kép karácsonyt tekintve is, meg nagypénteket tekintve is. A karácsonyi szöveg sem csupán örömteli és szívet melengető mozzanatokat hordoz. Már rögtön a születés ténye, hogy Jézus egy istállónak használt barlangban, állatok között születik meg. Ez a fogadtatás nem a legelegánsabb. Aztán ott van Heródes király, aki, amikor meghallja a hírt, hogy megszületett a zsidók új királya, féltékeny lesz, és ezért a gyermek Jézusnak menekülni kell, és ott van a betlehemi gyermekgyilkosság kegyetlensége. A karácsonyi események sem hallgatják el tehát azt, hogy az emberi bűn jelen van a világban. Jézusnak az emberek közönye miatt kellett barlangban születnie, és az emberi önzés, féltékenység, hatalomvágy miatt kellett menekülnie.

Ha pedig a nagypénteket nézzük, ott sem pusztán a kivégzés ténye áll önmagában a figyelem középpontjában. Az evangéliumok nagy hangsúlyt helyeznek Jézus magatartására, arra ahogy Jézus viszonyul ahhoz, amit vele tesznek, ahogyan fogadja a bántalmazásokat: türelmesen, csendesen, bosszúvágy nélkül. Ezt nagyon szépen kommentálja Szent Péter (1Pét 2,23): „Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött”. A leszámolás vágya nélkül fogadta a szenvedést, mert tudta, hogy a Mennyei Atyával egységben van, és hogy ennek meglesz a pozitív kihatása, amiről aztán be is számolnak az evangéliumok.

_{Amit a Mi Urunk a keresztről látott, James Tissot, 1890 körül, Brooklyn Múzeum (Wikimedia Commons)}

Lukács evangéliumában szerepel a jobb lator, aki fölismeri, hogy Jézus egészen egyedülálló személy, akitől közbenjárást lehet kérni. Ez a megtérő lator valószínűleg nem ismeri Jézus teljes titkát, de látja ezt a türelmes, bosszúvágy nélküli szenvedést, ezért közbenjárását kéri, és Jézus megígéri neki, hogy vele lesz a paradicsomban. Aztán több evangélium is leírja, hogy a kivégzést vezető pogány százados hitvallást tesz: „Ez az ember valóban Isten fia volt.” Persze ezt sem a mai teológia teljességében kell fölfogni, de ez a pogány százados is megérzett valamit. Lukács említi még, hogy a jelenlévők között is voltak olyanok, akik Jézus halála után a mellüket verték.

Tehát a nagypénteki történések is túlmutatnak az iszonyaton, a kegyetlenségen, már ott a keresztnél van gyümölcse annak, ahogyan Jézus szenved.

Előtte is, meg utána is rengeteg embert bántottak, de amilyen lelkülettel Jézus mindezt viseli, az biztos, hogy egyedülálló.

Miért volt szüksége a mindenható Szeretet-Istennek egy ilyen véres áldozatra ahhoz, hogy kiengesztelődjön az emberiséggel? Nem bocsáthatott volna meg „csak úgy” az emberiségnek?

Biztosan lehetett volna sok más út, hiszen Isten lehetőségei messze fölülmúlják az emberét, mégis az jut eszembe, hogyha a Jóisten minden „ellenszolgáltatás” nélkül, tehát az embertől az égvilágon semmit nem kívánva bocsát meg, akkor nem tudatosul bennünk a bűn súlyossága és nem tudatosul a megbocsátás értéke sem. Valaki egyszer így nyilatkozott nagy nyilvánosság előtt, hogy „az Isten megbocsát, ez a dolga, nem”? Ez a veszély valamilyen szinten mindig jelen van: túl könnyedén vesszük azt, hogy Isten majd megbocsát, nem szükséges nekem változtatnom semmin.

Másrészt azt is tudatosítja a Szentírás, hogy az Isten valóban irgalmas Isten, aki hozzánk fordult, aki a legnagyobbat adta, és ez vezethet minket őszinte hálaadásra, belső elkötelezettségre. Isten szándéka nem csak az volt, hogy létrejöjjön a békesség, a kiengesztelődés, hanem a bűn ellensúlyozása, felülmúlása is. A teológiai szaknyelv ezt nevezi jóvátételnek. Ezek mind-mind persze szavak, amik csak közelítik a valóságot. És mi is a bűn? Lényegében függetlenedés az Istentől. Én a magam útját akarom járni, és nem kívánok az Istennel egységben lenni, nem kívánom az ő akaratát követni, hanem majd én meghatározom magamnak, hogy mi a jó és mi a rossz. Mindez magával hozza – a Szentírás tanúsága szerint és az emberi élet tanúsága szerint is –, hogy ez az akaratom lesz döntő abban is, ahogyan az embertársaimhoz fordulok, ezért ebből fakad majd a hatalomvágy, az irigység, ami aztán lassan erőszakba torkollik. Ez a bűn valósága, amivel szemben áll Krisztus magatartása, amit lényegében két mondatban lehetne összefoglalni.

_{Imre atya 2022 Nagypéntekén prédikál a budapesti Rózsafüzér Királynéja templomban}

Az egyik mondat, hogy „engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Ez az engedelmesség az Atyával való belső szeretetközösség, Jézus egész életét ez jellemezte. Nagyon fontos, hogy nem szabad elválasztani a szenvedést, a kereszthalált Jézus életétől, a kettő együtt válik a megváltás művévé. A másik mondat, hogy „szerette övéit”, vagyis szerette az embereket, „mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Az emberek iránti szeretet, az emberek megmentésének szeretete vezeti. És itt is nagyon fontos, hogy ez is Jézus földi életének a sajátossága. Szerette a szegényt, a kitaszítottat, a bűnöst, nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságból. Itt nagyon szépen összekapcsolódik a földi életében megmutatkozó segítőkészség és a kereszten megnyilvánuló vágy az emberek megmentésére. Isten szándéka az volt, hogy a bűnösöket, vagyis a tőle elfordulókat megnyerje magának.

Mert Jézus a kereszten az embereket, az emberiséget képviseli.

Lényegében ez a megtestesülés célja, hogy Isten közénk jön, a bűnös emberiséghez jön, és nem azért, hogy ott majd szépen félrevonuljon, és magányban élje az életét. Nem is azért, hogy távolból mutogassa, hogy ez nem jó, az nem jó. Hanem hogy megmentse, ami elveszett. A bűnösök közé megy, de úgy, hogy ő nem bűnös és nem gonosz. A bűnösök világában az a magától értetődő, hogy az ember önmagát akarja érvényesíteni, és ehhez aztán társul az elnyomás, a leszámolás, bosszú. Krisztus úgy megy a bűnösök közé, hogy nem ez a lelkület vezérli, hanem a segítőkészség, a szolgálat. Gondoljunk bele, a gonoszság oldalán az a megszokott szemlélet, hogy félretehetek bárkit, Jézus magatartása viszont lemond minden önérvényesítésről. Emberileg ez magában hordozza a veszélyt, hogy az erőszakmentes, alázatos személy a bűnösök és a bűnözők áldozatává váljék. De azzal, hogy Jézus ott van a gonoszok között, egyben lehetőséget is ad a gonosznak, hogy átgondolja, lehet ezt másként is csinálni. Nem csak kívülről hirdeti Jézus, hogy van más út, hanem ott, közöttük tanúsítja saját életével, példájával. Voltak, akik megértették, de nem mindenki.

Tulajdonképpen itt Jézus és az Atya egysége is a kérdés, nem? Az István, a király című rockoperában is elhangzik, hogy „nem kell olyan Isten, aki megöli egy fiát”, de tulajdonképpen Isten önmagát áldozza fel az emberekért.

Így van. Tehát nem arról van szó, hogy Isten bosszúvágyó, aki erőszakra vágyna. Isten jön közénk a Fiúban. Amikor Jézus a bűnösök közé megy földi élete során, akkor az Atyát képviseli. Ott a kereszten a Mennyei Atya irgalma tárul föl, azon atyáé, akit Krisztus képvisel, az ő egyszülött fia.

Ha Jézus megváltotta az emberiséget, akkor ezt miért nem tapasztaljuk a mindennapjainkban? Nagyon úgy tűnik, hogy ma is éppen annyi bűn, gonoszság és szenvedés van a világban, mint Jézus eljövetele előtt volt.

Azt sem a Szentírás nem mondja, sem a keresztény hagyomány, hogy a megváltással a bűn eltűnt volna véglegesen, sőt még azt sem, hogy a bűnre való hajlam eltűnt volna az emberből. Tehát a megváltás az abban áll, hogy én rádöbbenek arra, hogy Isten valóban odafordul a bűnöshöz, és segítő jobbját nyújtja.

Krisztus keresztjében– én így szemlélem –, valóban megmutatta, hogy ő nagyon-nagyon komolyan akarja, hogy én hozzá forduljak, és vele közösségben legyek.

Ha ezt átérzem, akkor válaszolok minderre hittel, megtéréssel, odaadással, és ennek eredménye az az új élet, ami a keresztségben osztályrészül jut. Ezzel az új élettel párosul a kegyelem, amely segít abban, hogy már ne a bűn legyen életem meghatározója. Nem válunk bűntelenné, bármennyire is jó lenne. De megkapjuk a támaszt ahhoz, hogy a földi zarándokutat végigjárjuk és megmaradjunk a szeretetben.

_{Dr. Kocsis Imre atya az interjú készítésekor (Paksy Eszter)}

Persze mindig szükséges tudatosítanunk, hogy ne magunkban bízzunk. Rászorulunk a támaszra, ami Krisztus megváltó életéből és kereszthalálából fakad, és ez egyben feladat is, hogy odaforduljunk másokhoz, bennük is tudatosítsuk, hogy a bűn nem abszolút akadály Isten és az ember között. Sokszor az emberi bűnösség tudata félelmet vált ki, és ez visszatartja az embereket attól, hogy bizalommal forduljanak Istenhez. Lényegében a megváltottságunkból fakad, hogy nekünk személyes módon mások felé is hirdetnünk kell: mi átéltük, hogy Krisztus által Istennek az egész szoros értelemben vett gyermekei vagyunk, mi napról-napra tapasztalhatjuk a kegyelemnek az erejét. Legyen ez ösztönzés mások felé, hogy ők is átgondolják, nem egyedül a bűnös élet a lehetséges élet.

Sokszor elgondolkodtam, hogy Jézus szavait a kereszten, amiket az evangéliumok felidéznek, valójában ki hallhatta? A modern filmekben látjuk, milyen kegyetlenül szenvedhetett Jézus. Elképzelhető fiziológiailag, hogy Jézus ennyit tudott szólni úgy, hogy azt még a kereszt alatt állók is hallhatták?

Szerintem a modern filmművészet túlságosan a kegyetlenségre helyezi a hangsúlyt, az evangéliumokban inkább Jézus türelme, bosszúvágy nélküli magatartása kerül középpontba. Megmondom őszintén, én sose olvastam azt, hogy egy keresztre feszített elvesztené a beszédképességét, hogy ne tudna artikulálni. Ha összeszámoljuk, amit Jézus a kereszten mondott, az összesen hét szó, hét nagyon rövid mondat, nincs szó hosszasabb diskurzusról. Korábban a kihallgatások és a keresztút során se beszélt sokat. Az evangéliumok kiemelik, hogy ez már nem a hosszú beszéd ideje volt, hanem a magatartása, az élete az, ami beszél. Tehát csak hét szó, hét rövid mondat, nem látok ebben nehézséget. Amikor Jézus már konkrétan fel volt feszítve a keresztre, a gúnyolódók is olyan közel tudtak menni, hogy Jézus hallja a gúnyolódásukat.

A Getszemáné kertben Jézus félelemmel eltelve imádkozik és kéri az Atyát, hogy ha lehet, akkor ne kelljen kínhalált halnia. Hogy gondolják ma a teológusok, Jézus, aki ember és Isten is, tudta előre, hogy mi fog történni egyfajta csodás mindentudással? Vagy inkább úgy kell elképzelni, mint egy nagyon a Szentlélekre hallgató embert, aki megsejti és megérti Isten akaratát és ilyen értelemben tudta, hogy mi lesz vele?

A mindentudással kapcsolatban komolyan kell vennünk a megtestesülés valóságát. Szent Pál azt írja, hogy Krisztus Isteni létformában élt, de ehhez nem ragaszkodott, hanem kiüresítette önmagát, és felvette a szolgai létformát. (Vö. Fil 2,6-7.) Ami annyit jelent, hogy a korábbi létformája a dicsőség, a hatalom és a korlátlanság létformája volt, és ezt váltotta fel az emberi létforma, ami korlátokhoz kötött. Ez nemcsak annyit jelent, hogy egyszerre több helyen nem tudok jelen lenni, meg hogy előbb-utóbb megéhezek, elfáradok, hanem az ismeret szintjén is korlátokhoz kötött vagyok. Jézusnak különleges tudása nem vonatkozik mindenre, nem tudott például minden nyelven, az emberi ismeretek szintjén azzal rendelkezett, amiket a környezetéből elsajátított. Amiben különleges ismerete volt, az az Atya ismerete, ezért mondja, hogy senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú és akinek ki akarja nyilatkoztatni. Ez a különleges ismeret, az Atya ismerete együtt jár a bensőséges kapcsolattal. Én arra következtetek, hogy az ő előre tudása is a saját jövőjével kapcsolatban ebből fakad.

Ami pedig a getszemáni jelenetet illeti, Jézus nemcsak azt mondja, hogy kerüljön el ez a kehely, hanem azt is, hogy ne az én akaratom teljesüljön, hanem a Tied. A kettőt együtt kell látni és ebben is bennünket, embereket képvisel azzal, hogy átéli azt a természetes vágyat, ami az emberben van, hogy ne kelljen szenvedni, ne kelljen meghalni, de Jézusban azért az Atya akarata teljesítésének vágya dominál. Azért imádkozik, hogy bele tudja saját emberi akaratát simítani az Atya akaratába. Erről nagyon szépen elmélkedik XVI. Benedek a Názáreti Jézus című könyvében.

Az emberi szenvedés értékével kapcsolatban gondolkodtam. Azt is tanuljuk, hogy saját kis szenvedéseinket egyesíteni kell Jézus szenvedésével. Ha már megtörtént a megváltás, akkor erre mi szükség van?

Jézus megváltásának eredménye, hogy ami a bűn által fennállt, mint gordiuszi csomó, elmúlt. Jézus élete és halála, mert ezt csak egységben lehet nézni, olyan megváltó mű, amelyből folyamatos kegyelem fakad. És Jézus engem arra hív, miután a megváltás révén testvére lettem, hogy társuljak hozzá, szenvedésemet kapcsoljam az ő szenvedéséhez, hogy az a kegyelem, ami az ő szenvedéséből fakad, váljon közvetítő csatornává magam és a többiek számára is. Mi a megváltás gyermekei vagyunk, és ezért Krisztus azt mondja: társuljatok hozzám a megváltás művében, egyrészt azzal, hogy tanúim lesztek, másrészt a szenvedésetekkel.

_{Vezeklő, Niccolò Frangipane, 1574 (Wikimedia Commons)}

Ennek a gondolatnak rossz értelmezéséből nem fakadhat az, hogy nem leszünk elég együttérzőek, mert azt mondjuk, hogy „nem baj, hogy szenvedsz, az milyen értékes…”?

A nem hívők felé nem ezt kell hirdetni, mert ez már hitbeli meggyőződésből fakad. Mások felé arról kell tanúskodnunk, hogy Isten irgalmas Isten, te is megkaphatod a kegyelmet, hogy legyőzd a bűnt, nem vagy arra rendelve, hogy a bűn rabja légy. Az elkötelezettek felé lehet már a szenvedés értékéről is beszélni, de a szolidaritás is nagyon fontos. Prédikációkban elmondom, hogy az emberi szenvedést kapcsolhatjuk Krisztuséhoz, de egy szenvedő hívő betegágya mellett inkább arról beszélek, hogy Krisztus most ott van mellette és vele együtt szenved.

Most is nagyon bólogatok, és vannak pillanatok, egy felemelő nagyheti szertartás vagy lelkigyakorlat, amikor olyan világosnak tűnik mindez, de aztán később újra elvesztem a talajt, és nem értem ezt az egész szenvedés és megváltás témakört. Ebbe bele kell törődnünk?

Erről is szent Pál jut eszembe, aki azt mondja, hogy most még csak tükörben, homályosan látjuk a dolgokat, aztán majd színről színre. Azt mondja, hogy a mostani istenkapcsolatunk olyan, amiben még sok a homály, sőt a Szeretethimnuszban a tudás, megismerés töredékességéről is beszél. Ha az apostol is így fogalmaz, akkor ez a valóság, bele kell törődnünk, hogy most még csak homályosan látunk. De azért ez is látás, csak nem az a minden szempontból kitisztult, végleges. A világosság élményeit, amiket említ, tekinthetjük a Jóisten ajándékának, egyfajta kóstolónak abból a valóságból, amikor már majd tisztán látunk, nem tükörben, homályosan. Én azt mondanám: Uram, elfogadom emberségemet, korlátozottságomat, de azért nagyon megköszönöm, hogy olykor-olykor így is megajándékozol azzal, hogy ezt a valóságot kicsit világosabban látom. Valaki azt mondta, hogy átgondolva az áldozat kérdését, azt nem mondaná, hogy érti, de sejti. És itt a lényeg, hogy ha van bennünk egy hívő hozzáállás, a lényegnek a megsejtése, akkor ezért már hálát adhatunk. Előfordul, hogy bizonytalanságba kerülünk, de ha ez odavezet, hogy még inkább átérzem a kegyelem szükségességét, akkor ez is hasznos élmény.