Madeleine Delbrêl: elmélkedés új könyvünkből

„Isten nélkül minden nyomorúság.” Ez Madeleine alapvető meggyőződése. Tudta, hogy Isten kiszakította a reménytelenségből, hogy megmentette a halál abszurditásától és ürességétől. Nem csoda, hogy a hitetlenséget a legnagyobb szerencsétlenségnek tekintette. Azt meri mondani: „Isten felől nézve a marxisták a legboldogtalanabbak az emberek között, és a legbetegebbek.” (O.C. X. 56.) Mégsem volt soha leereszkedő a nem hívőkkel, és együttérzése irántuk soha nem volt szánalom. Soha nem képzelte, hogy fölöttük áll. Nagyra értékelte kommunista barátait, akikkel naponta érintkezett. Eszményeiket belülről ismerte és értette. De éppen a lényeg hiányzott nekik: az igazi élet. A hitetlen ember számára „az élet beteljesíti a halált”. (O.C. VIII. 190.) Ettől kezdve az apostolkodás létfontosságú szükségletté válik számára. A hit terjesztése szorosan kapcsolódik a hithez. Ez nem egy „választható gyakorlat”. Ezért

„nem arra gondolunk, hogy apostolok legyünk, hanem azok vagyunk, amint hinni kezdünk.”

Madeleine-t olyan radikálisan átalakította, hogy felfedezte Krisztust, olyan mély öröm árasztotta el őt, hogy azt kívánta, másokat is kavarjon fel belül ugyanez az élmény, és ők is éljék meg ugyanezt a boldogságot: „Hogyan tudnánk megállni, hogy evangelizáljunk, ha az Evangélium benne van a bőrünkben, a kezünkben, a szívünkben, a fejünkben?” (J.C. 158.) Sőt, megtérése olyan tapasztalás volt, hogy közben sem szakadt el az egész emberiségtől. Ami érvényes rá, az mindenkire érvényes. Amit ő megtapasztalt, azt mindenki megtapasztalhatja. Befogadja Isten örömét, nemcsak saját maga, hanem mindenki számára: „Isten elkápráztatott és a mai napig elkápráztat. Elképzelhetetlen volt számomra, és most is az, hogy összemérhetőnek tartsam Istent a világ összes javaival, akár a magam számára, akár az egész emberiségnek.” (O.C. X. 217.)
Az a vágy tehát Madeleine apostoli tevékenységének az alapja, hogy megossza az általa tapasztalt hatalmas boldogságot, azt a hatalmas bizonyosságot, ami átjárja egész lényét. Ha ugyanolyan intenzitással akarjuk átélni ezt a vágyat, nincs más lehetőségünk, mint az, hogy mindig lenyűgözve állunk a hit ajándéka előtt, amelyet kaptunk.

De emellett hagynunk kell, hogy az Evangélium behatoljon „a bőrünkbe, a kezünkbe, a szívünkbe, a fejünkbe”.

Csak azt tudjuk megosztani, amihez mi is hűségesen ragaszkodunk.
Ha nincs meg bennünk a missziós dinamizmus, az azért van, mert „nem vagyunk az a Krisztus, akivé válni akarunk”, azért van, mert a hit törzsvendégei vagyunk, azért van, mert mi, keresztények csak egymás között élünk, és nem engedjük magunkat megzavarni, „elmozdítani”, hogy elérjük azokat, akik nem hisznek: „Nem hirdetjük az Örömhírt, mert az Evangélium már nem hír a számunkra: megszoktuk, régi hír. Az élő Isten nem óriási és mindent elsöprő boldogság, hanem magától értetődő dolog,  életünknek csak a háttere.” (O.C.X. 127.)
Valószínűleg azt sem értettük meg, hogy a hitetlen ember a felebarátunk: „Ezek a bűnösök vagy közömbösek, ezek a hitetlenek, ezek az ateisták, akiket így szeretünk, ahogy vannak, húsba vágóan közeli embertársaink.” (J.C. 96.) Ugyanis a hitetlen ember is ember, ezért a testvérünk, akit Isten azért adott nekünk, hogy szeressük. Mellé kell szegődnünk, ahogy Isten az egész emberiség mellé szegődött a Fiában. Mert végső soron az alapozza meg az apostoli életet, hogy az Atya elküldte a Fiút, hogy megváltsa a világot. Az apostolkodás Krisztussal való közösség, Krisztus művének folytatása a bűnösök és azok között, akik nem ismerik Istent. De nem tarthatjuk magunkat felsőbbrendűnek azokhoz az emberekhez képest, akiknek hirdetjük az Evangéliumot, mert mi magunk is bűnösök vagyunk, és bennünk is ott van „a föld végső határa”, ami evangelizálásra vár.

További információk és vásárlás itt valamint a júniusi könyvvásáron.