Minőségi ugrás az egyház életében

A kijelentés, hogy Jézus jelen van az egyházban, azt jelenti, hogy a hitben felismerjük: Jézus Krisztus az az Út, amelyen keresztül Isten itt és most elér hozzánk és megvált; valamint hogy ez az egyházban történik, vagyis azok közösségében, akik hisznek Jézus Krisztusban és Belőle élnek. Ez a két megállapítás rengeteg jelentést hordoz és sok következménnyel jár.

Ha ugyanis elismerjük, hogy Jézus Krisztus az Út, amelyen keresztül Isten itt és most elér hozzánk és megvált, azzal megvalljuk, hogy Jézus az Atya egyszülött Fia, aki által és akiért teremtetett minden (vö. Kol 1,16). Hogy Ő értünk emberré lett, meghalt, feltámadt és felment az Atya keblére, ahonnan minden idővel egyidejűleg és minden helyen jelen van, hogy Önmagában Isten gyermekeivé tegyen minket. Következésképp, ha kijelentjük, hogy Jézus „jelen van”, azzal Jézus Krisztusra nemcsak egy múltbeli utánzandó példaképként tekintünk, hanem mint arra, aki örökké él és élni akar bennünk, hogy Önmagába öltöztessen minket – a kegyelem által. Ahogy Pál apostol írja: „számomra az élet Krisztus” (Fil 1,21).

Ha azután azt állítjuk, hogy Krisztus „az egyházban” van jelen, ezzel elismerjük, hogy Jézus Krisztus ezt az Önmagához hasonlóvá tevő, hatékony jelenlétét nem úgy valósítja meg, hogy egyénekként jön el hozzánk, hanem az ő Testének tagjaivá, és így egymásnak tagjaivá téve minket (Vö. Róm 12,5).

Nagyon szoros, sőt szétválaszthatatlan tehát a kapcsolódás a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztusnak a történelemben zajló megváltó jelenléte és az egyház valósága között.

Egyik sem létezhet a másik nélkül. De hogyan történik ez meg?

Úgy gondolom, hogy ha erre a sorsdöntő kérdésre válaszolni akarunk, mindenekelőtt a feltámadt Jézusba vetett húsvéti hit genezisén és eredetén kell elgondolkodnunk, az Újszövetség tanúságára alapozva.

Főként a feltámadt Jézus húsvét utáni megjelenéseire utalok. Nem szükséges, hogy az ehhez kapcsolódó összetett és lenyűgöző szentírástani kérdésekbe belemerüljünk, elég ha aláhúzzuk, hogy az Újtestamentum egybehangzóan tesz tanúságot arról, hogy a húsvét utáni hit és közösség elindítója

egy esemény: a feltámadt Úr kezdeményezése, aki jelenvalóvá válik tanítványai között.

Ahogy a húsvét előtti közösségben a kezdeményező Jézus volt, amikor magához hívta a tanítványokat, és különösen a tizenkettőt, hogy „vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét”, és „hatalmat adott nekik, hogy kiűzhessék az ördögöket” (Mk 3,14), úgy a húsvét utáni apostoli közösség egybehívását és misszióját is a Keresztrefeszített-Feltámadott kezdeményezi. És ahogy Jézus szenvedése előtt az apostolok válaszoltak a hívására és nyomába szegődtek, úgy ismerik fel húsvét után a feltámadt Jézust, aki hívja őket.

Tehát maga a feltámadt Jézus az, aki a Szentlélek erejéből jelenvalóvá válik az övéi között, és megteremti a húsvét utáni közösséget. Ez a közösség pedig azt a különleges küldetést kapja, hogy adja hírül minden népnek a megváltás művét, amelynek tanúja és gyümölcse (vö. Mk 16,17-től).

A feltámadt Krisztus, mikor jelenvalóvá válik az övéi között, egyházzá, a saját Testévé teszi őket, és küldi őket, hogy Ő maga lehessen jelen egyházán keresztül mindenki számára. Az egyház Krisztus jelenlétéből születik, jobban mondva a jelenvalóvá váló feltámadt Krisztusból, és azután meghívást kap arra, hogy a világban jelenvalóvá tegye Krisztust.

Valójában mindig a feltámadt Krisztus az, aki megteremti a Lélekben Önmaga jelenlétét övéi között:

Tőle és csak Tőle származnak a kezdeményezés és a kegyelem gyümölcsei. De művét nem azok együttmunkálkodása nélkül viszi végbe, akiket – mint Testét – szorosan egyesít Önmagával. […]

Alapvető fontosságú tehát, hogy hatékonyan továbbadjuk Jézus Krisztus jelenlétét, vagyis hogy kapcsolatot teremtsünk az itt és most jelenlévő Krisztussal. Ha Jézus Krisztus az üdvösség Útja, melyen keresztül Isten kivétel nélkül mindenkihez eljut, akkor egyértelmű. hogy halálának-feltámadásának eseménye által Jézus – objektívan – kivétel nélkül mindenkit kiengesztelt Istennel.

De ahhoz, hogy a megváltás teljesen megvalósuljon szubjektívan is, ahhoz szükséges, hogy az ember találkozzon Vele, felismerje és kövesse Őt.

Szükséges, hogy Belőle éljen. Ezért kapja meg a húsvét utáni közösség a feltámadt Krisztustól a küldetést, hogy adja tovább mindenkinek a megváltás művét, és így mindenki felismerhesse és magáévá tehesse azt.

Az egyház arra kap tehát meghívást, hogy szolgálata által magát a jelenvaló Krisztus-eseményt adja át. Ez a közvetítés, átadás (parádoszisz) a Lélekben történik, tehát hála annak az isteni erőnek (dűnamisz), melyben az Atya Isten feltámasztotta Jézust, és amelyet Jézus pedig senkinek sem „mér szűken” (Jn 3,34).

Az egyház épületének felépülése a húsvét után a feltámadt Jézusnak és Lelkének műveként fej fej mellett halad az egyház öntudatra ébredésének növekedésével. Az egyház azzá válik, ami, és megérti, hogy Jézus Krisztus jelenlétében él. […]

Az egyház akkor egyház, ha közösséget él meg a Krisztus esemény apostoli átadásával, ha tagjai összegyűlnek az ige körül és az eucharisztiát ünneplik. Viszont csak ott válik valóságosan egyházzá, ahol megvalósítja tagjai között az agapét; ott, ahol a koinónia a kölcsönös diakóniának köszönhetően épül. Nem véletlenül szerepel János első levelében az egész Jézus Krisztus-i tanítás (azt mondhatnánk, az egész Krisztus-esemény) foglalataként egyetlen parancsolat: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint” (1Jn 3,23).

A Jézus Krisztusba vetett hit – vagyis az Ő megváltó eseményébe vetett hitünk – a szeretet kölcsönösségében valósul meg: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).

Határozottan komolyan kell vennünk az újdonságot, ami ott történik, ahol megvalósul Krisztus „új parancsolata”.

Minőségi ugrás történik ahhoz képest, ahol jelen van az egyház, de kölcsönös szeretet nélkül: egy új dolog van jelen ott, ahol jelen van a kölcsönös szeretet, mindazzal, ami kéretik hozzá és összes következményével. Általa Krisztus szíveinkbe a Szentlélek által kiárasztott szeretete (vö. Róm 5,5) beteljesül, „teljessé lesz” bennünk (vö. 1Jn 4,12). […]

Őszintén azt kívánhatjuk magunknak a harmadik évezred hajnalán, hogy a jelenlévő Krisztus Lelkének terében hitünk útja ennek a jelenlétnek megújult eseményévé váljon. Hogy Ő maga, a keresztre feszített és feltámadt Úr lobbantsa lángra szívünk, nyissa fel szemeink, világosítsa meg gondolkodásunk, erősítse meg akaratunk, hogy készségessé és kitartóvá váljunk végső akaratának beteljesítésében: „Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21)