Nagypéntek az életünkben – gondolatok a sürgősségi ügyeleten

Olvasási idő: 4 perc

A minap kísérőként ültem vagy 6–8 órát éjszaka a sürgősségi ügyeleten. Az élmény hatására elmerengtem azon, hogy mi végre is élünk? Miért ér el minket a szenvedés, az időtlen várakozás, a fájdalom? Mit is kezdjek ezzel a helyzettel, felkavaró érzésekkel?

Volt ott fiatal, magányos öreg, mosolygós és savanyú arcú, nagyon sokféle élethelyzettel, emberrel találkoztam. Hagytam, hogy elérjenek gondolatok, kimondott kérdések: Miért is vagyunk itt, miért a szenvedés, miért nem vesznek előre a sorban, miért kell ennyit várni? Sok-sok miért, ezek azonban nem visznek előrébb. Ha ezeken kattogunk, maximum a vérnyomásunk emelkedik meg. Amikor csak a magunk szemszögéből nézünk a dolgokra, beszűkülünk, és egyre jobban behergeljük magunkat: „Elegem van!”, „Itt senki sem dolgozik?”, „Miért hagynak minket szenvedni?”. Ha csak ezeket hangosítjuk ki, akkor már

csak a rossz történéseket érzékeljük, amelyek lehúznak a mélybe, csak a fájdalmak „fáját” látjuk és azt nem, hogy mi mindenünk van, mi mindenért lehetünk hálásak.

Egy kicsit hátrébb lépve, és belehallgatva a sürgősségin elhangzó beszélgetésekbe, élettörténetekbe, rájöhetünk, hogy sorstársak vagyunk mindnyájan. Feltörhet a kérdés, hogyan segíthetünk annak, aki még nálunk is elesettebb, magányosabb. Egyik ember innivalót vesz az automatából egy kis magányos öregnek, akiről később kiderül, hogy tényleg a kiszáradás szélén áll, és lám, kapja is hamarosan az infúziót. Apró gesztusok, emberi kapcsolódások. Jó ezeket is észrevenni, és nem csak az ingerült, türelmetlen beszólásokat.

Látva az összetört, elesett embereket, akiket persze elénk vesznek a triázsban, az arcukból Krisztus arca néz felénk: „Nem volt sem szép, sem ékes, a külsőjére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfija, aki tudta, mi a szenvedés, olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.

Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.

Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,2-5)

Mennyi mindent felkavar ez az Izajás-jövendölés. Az a válasza kételyeinkre, hogy a szenvedés nem büntetés, a szenvedés mulandó testünk törékenysége, ami mégsem csorbítja emberi méltóságunkat, mert Isten Fia, aki az Atyával egy, értünk és velünk szenved, hogy az elhagyatottságunkban megtapasztalhassuk, hogy nem vagyunk egyedül! Jézus a bizalmatlanság eloszlatásáért, az Isten akaratára való ráhagyatkozás megerősítéséért jött. „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55,10-11)

A „Kezdetektől” meglévő bizalmatlanságot nem úgy akarja megcáfolni Jézus, hogy eljön, és csak beszél arról, hogy bízzunk Benne, hanem a legnagyobb árat adja értünk: Önmagát!

A mi keresztény Istenünk nem gyanakszik, nem irigykedik, hanem saját magát adja oda nekünk.

Isten átéli az emberi kiszolgáltatottságot, szenvedést, és engedi, hogy a saját törvényeink félreértelmezései alapján végezzünk Vele. Megrendítő, hogy ennyire szeret minket! Ekkora áldozatot hozott értünk!

Lehetünk mi is részesei ennek az áldozatnak? Az áldozat az, amikor valami számunkra nehezet és fájdalmasat teszünk meg egy nagyobb cél érdekében, a másik emberért. De áldozat lehet az is, ha a szenvedéseinket felajánljuk másokért: például most a vasszéken üldögélésemet egy leukémiás gyermeke mellett virrasztó édesanyáért. Isten a saját életét adta áldozatul, hogy az ősbizalom helyreálljon.

De ez csak akkor működik, ha az egész univerzum a szeretet felé irányul. Akkor, ha mi magunk is a szeretet felé irányulunk, az Ő feltétel nélküli szeretetéből merítünk. Még mielőtt elménkkel is megértenénk, engedjük, hogy Isten közel jöjjön a szívünkhöz. Oda, ahol most éppen vagyunk, a jelen érzéséhez, a mi valóságunkhoz, legyen az szenvedés, betegágy, magány.

A hit Isten szeretetében nem egy feltörő érzés, hanem egy válasz a Szeretetre: az Őbelé vetett bizalmunk.

Itt a sürgősségi osztályon egy őszinte Vele töltött perc, amikor nem a félelem és az elmúlás szele uralkodik bennünk, hanem az Istennel való kapcsolódás reménye. Ha Jézus vezet, akkor lassan másképpen látjuk a minket körülvevő világot, már nem csak a „szenvedés fájába” ütközünk, hanem az Úr betölti a bennünk levő Űrt. Ahol eddig sötétség, mindent lehúzó örvény volt, oda most fény kerül, a nagyszombati gyertya lángja. Ez a fény, ami önmagát megosztva másokkal nem lesz kisebb, sőt betölti az árnyékos helyeket.

„Jézusom, Rád bízom, Te gondoskodj róla!” Mi lehet az a kis lépés minden nap, amellyel kifejezhetem Jézus felé bizalmamat?