Nagyszombat csendjében

„A vén telet meguntam” – énekeltük úgy harminc-negyven éve a slágert. A vén telet az idén is meguntuk nagyon. Szerencsére feladta kemény harcát a fagyos tél. Legalábbis ami az időjárást illeti. A hóvirágok a hideggel dacolva előbújtak, hogy hirdessék: közeleg a tavasz. Nem féltek, hogy megfáznak, mert tudták, hogy prófétai szerepük van. De jó lenne tanulni tőlük! Nem félni fagytól, közönytől, hirdetni, hogy a természet törvénye az embert is kötelezi.

Az időjárás fagyos szelei lassan lecsillapodnak. De nem így a mindennapok viharai!

Ha a híradót nézzük, a rádió híreit hallgatjuk, a „tél” még bizony tartja magát. Háború, elszegényedés, félelem a holnaptól. Miért?? Talán leginkább azért, mert az emberek nem engedik, hogy a szívükben tavasz legyen: nem szeretik egymást. Jézus azért jött, hogy megtörje a tél erejét, hogy tavaszt hozzon az életünkbe.

A kereszten „magára” vette a világ összes fájdalmát, szomorúságát, ridegségét, magára vette minden ember életét. Krisztus szenvedésében mások szenvedését hordozta.

És van itt még valami rendkívüli: lehetővé tette számunkra is, hogy életünket, szenvedéseinket felajánlhatjuk másokért. Micsoda kiváltság, micsoda lehetőség: minden körülmények között segíthetünk másokon!

^{Ma üljük nagyszombatot, mely a liturgiában Jézus sírban pihenésének ideje. Üdvtörténetileg e naphoz kötődik Jézus pokolraszállása is. (Fra Angelico ikonja)}

Ma üljük nagyszombatot, mely a liturgiában Jézus sírban pihenésének ideje. Üdvtörténetileg e naphoz kötődik Jézus pokolraszállása is. Az evangéliumok szerint Jézust a húsvét szombatját megelőző (készületi) napon feszítették keresztre s temették el, és a tanítványok a szombatot a törvény előírása szerint nyugalomban töltötték (Lk 23,56). Az Egyház ősi hagyománya a történelmi eseményekre emlékezve a szombatot böjtben és gyászban tölti. Nagypéntekhez hasonlóan a szombat is szentmise nélküli nap. Csöndes virrasztás a szent sírnál, lelki készülődés a föltámadásra.

A csend jellemzi ezt a napot. Illés próféta Hóreb hegyén a csendben a szellőben találkozott az Úrral. Nem volt ott a földrengésben, nem volt ott a tűzben.

Isten a csendes szellőben beszél hozzánk nagyszombaton is.

A búzamag elhal és termést hoz. De a termés még nem látszik. Csak a csönd, csak az elmúlás. Csak a kereszt látszik, „ami a zsidóknak botrány, a görögöknek oktalanság, nekünk azonban Isten ereje és Isten bölcsessége”. Mária hitével, Chiara Lubich szavaival a szentsír előtt így imádkozhatunk: „Hogy világosságunk legyen, azért fogyatkozott meg látásod. Hogy részünk lehessen az egységben, azért tapasztaltad meg az elválást az Atyától. Hogy birtokba vehessük a bölcsességet, azért lettél »tudatlansággá«. Hogy ártatlanságba öltözhessünk, azért lettél »bűnné«. Hogy Isten bennünk legyen, ezért élted át azt, hogy eltávolodik Tőled.”

^{A nagyszombati csendben és minden nagyszombati csendemben a törékeny Istennel találkozom.} 

De milyen is az én Istenem? Ez az Isten, aki annyira más, mint gondoltam volna? Juan Arias verse szépen fejezi ki, bontja ki annak az Istennek a titkát, akivel a nagyszombati csendben és minden nagyszombati csendemben találkozom:

Az én Istenem törékeny.

Az én Istenemet a szeretet tette törékennyé.

Fiatalon halt meg: őszintesége miatt.

Az én Istenem szakított a „fogat fogért” ősi elvével, a kicsinyes bosszú törvényével, hogy bevezesse egy teljesen új szeretet és hallatlan erő korszakát.

Az én Istenem leköpve, földbe döngölve, elárulva és magára hagyva, meg nem értve, mégsem szűnt meg szeretni.

Ezért az én Istenem győzelmet aratott a halálon. Ezért támadtunk fel mindnyájan: emberek és a dolgok.

Nehéz az én Istenem, aki megéli az Istentől való elhagyatottságot.

Az én Istenemnek meg kellett halnia, hogy győzhessen.

Az én Istenem mindenféle kísértés mardosását elszenvedte.

Az én Istenem vért verítékezett Atyja akaratának elfogadásakor.

Nehéz ez az Isten, ez az én törékeny Istenem azoknak, akik azt hiszik, csak úgy győzhetnek, ha legyőznek másokat;

akik azt hiszik, csak úgy védhetik meg magukat, ha megölnek másokat;

akik azt hiszik, az üdvösség a mi erőfeszítésünktől függ, és nem ajándék;

akiknek mindaz, ami emberi: bűnös;

akik azt hiszik, hogy a szent sztoikust jelent, Krisztus pedig angyal.

Az én törékeny Istenem nehéz azoknak, akik továbbra is egy olyan istenről álmodoznak, aki nem hasonlít az emberekhez.

Nagyszombaton újra szembesülünk azzal, hogy a mi Istenünk törékennyé, sebezhetővé lett, amikor megtestesült.

Aztán felderengett, és mindig újra feldereng Húsvét hajnala. Bizonyossá válik, hogy a szeretet erősebb, mint a gyűlölet, hogy Krisztus áttörte az ég és a föld kapuját. A feltámadás nem kevesebb, mint az élet győzelme.

Húsvét hajnala óta a mi szeretetünk sem értelmetlen. Meghívást kapunk, hogy jelen legyünk szeretetünkkel a társadalomban, életkörnyezetünkben. Hogy felelősséget érezzünk érte, szeressük a közösséget, amelyhez tartozunk, az utcát, ahol nap mint nap járunk. Hogy észrevegyük mindazokat, aki a jó szóra, szeretetre várnak.

A keresztény hit igazságának fénye csak egyféleképpen világíthat ma is: akkor, ha a keresztények gyakorlata révén fölragyog.

Nem olyan egyházat jelent ez, ahol nincs többé bűn, konfliktus, kereszt és szenvedés, hanem olyan egyházat, amelyben mindig újra húsvétot ünnepelnek, mert Krisztus meghal, de fel is támad velünk.

Pilinszky János soraival köszöntjük a húsvéti titkot:

     Mert megölhették hitvány zsoldosok,

     és megszünhetett dobogni szive –

     Harmadnapra legyőzte a halált.

     Et resurrexit tertia die.

A húsvét nyit meg bennünket a reményre, amely lehetővé teszi azt, hogy higgyünk és amely a mi számunkra is föltárta, járhatóvá tette az Igazság és az Élet útját az által, aki mindent újjá alkotott.