Nem egy feladatra képeztek ki, hanem elsősorban szerzetes vagyok

Menyhárt M. Teréz nővér, az Isteni Szeretet Leányai kongregáció tagja szinte mindig mosolyog, pedig emberileg nézve jelenleg kevés oka van a mosolygásra. A nemzetközi pápai jogú rend éppen 150 éve, 1871. júl. 2-án nyitotta első magyarországi házát, az 1950-es feloszlatáskor 272 nővér tartozott a magyar tartományhoz, a rendszerváltáskor 85-en kezdték újra a közösségi életet, mára pedig 6-an maradtak, ebből négyen 90 év felettiek. Hivatásról, karizmáról, a fogyó közösség nehézségeiről, Isten vezetéséről és a jövő kilátásairól beszélgettünk a nővérek által üzemeltetett kollégium kertjében.

nem-egy-feladatra-kepeztek-ki-hanem-elsosorban-szerzetes-vagyok

Hogyan találtál rá éppen erre a rendre?


Akkor ez nem volt tudatos, de úgy gondolom, hogy az Úristen vezetett. Mikor nagyon intenzív lett bennem a vágy, hogy szerzetes legyek, a rendszerváltás utáni években jártunk, és nem volt sok információ. Mégis az volt bennem, hogy nagyon keresgélni nem fogok, az olyan erőltetett lenne, úgyhogy először egy hétvégét eltöltöttem egy olyan közösségben, ami csupa fiatalokból áll, s bár vonzó volt, mégis úgy éreztem, nekem másra, valami hagyományosabbra van szükségem. És másodszorra megtaláltam ezt a közösséget.


De honnan szereztél mégis információt?


Nem is tudtam hol keresgéljek, először még otthon sem mondtam el a tervem. A templomban lapozgattam a Keresztény élet újságot, amiben rátaláltam a Lelkiatya válaszol rovatra, és annak az atyának írtam, hogy szeretnék szerzetességgel ismerkedni, de kértem, hogy ne az újságban válaszoljon. Ő szervezte le nekem azt az első hétvégét. Mikor onnan hazatértem és mondtam, hogy nem szeretnék újra menni, megnyugodott a család, hogy talán letettem erről az apácaságról. Mert otthon kezdetben nem értették, nem könnyen fogadták el.

 

 

 

 

Hogyan kerestél tovább?

 

Még ott a hétvége alatt adott Isten támpontokat. Az ottani elöljáró azt mondta, hogy ha valahová hívást ad Isten, akkor belépve az épületbe, egyszerűen érezni fogod, hogy otthon vagy. És ott tudtam meg, hogy létezik Puskely Mária szerzetesekről szóló könyve. Beszereztem, és ahogy felütöttem: mindent a szegényekért, az ütötte meg a szívemet leginkább. Ez a rendünk mottója: „Mindent Istenért, a szegényekért és kongregációnkért.” Beismerem, hogy a kongregáció szót nem is értettem. Szerintem olyan szép, hogy Isten honnan hív meg embereket: én a szocializmus egyik emblematikus városában, Dunaújvárosban születtem, aztán 11 éves koromtól Borsodban éltem. Mindkét hely meghatározó a hivatásom szempontjából.

 

És amikor eljöttél ide, az tényleg úgymond szerelem volt első látásra?

 

Igen, amikor 1996-ban beléptem ebbe a házba, ahol most ülünk, tényleg az volt az érzésem, hogy itthon vagyok, pedig senkit nem láttam még. Csak az alapítónő festményét, ami nem is nagyon tetszett. Talán jó is, hogy csak itt láttam, mert talán el sem jövök. Valahogy olyan régimódi volt, én meg egy farmeres lány voltam, szép hosszú dauerolt hajjal, divatos bakancs, hátizsák. Mégis azt éreztem, hogy itthon vagyok. Ezt persze nem kürtöltem, de a szívemben őriztem.

 

Teréz nővér az alapítóról, Lechner Franciskáról készült festmény előtt.

 

Hamarosan be is költöztél?

 

Isten egyértelmű jelet adott, hogy próbáljam meg ezt az utat. Ami nem azt jelenti, hogy próbálgatni. Ha házasságra hívott volna Isten, akkor sem próbálgattam volna azt a fiút, akivel el tudom képzelni az életemet. Tiszteletből mondom ezt a szót. Én kész vagyok megpróbálni, de majd kiderül a jelöltség alatt, hogy valóban ide való vagyok-e. Ez már közös döntés a közösséggel.

 

Tehát azért volt benned egy kétség, hogy idevaló vagy-e?

 

Utólag látom, hogy Isten kinevelte bennem a szerzetességre való képességet, de ez nem volt a homlokomra írva és a szüleim se gondolták, hogy én itt beválok.

 

Milyen képességek kellenek a szerzetességhez?

 

A szerzetességre való meghívás jelei: Isten az első, a közösség igent mondjon rá, megfeleljen pszichésen és fizikailag is. Ez a hivatalos, de sokunk szerint még az is szükséges, hogy tudj egyszerűsödni. Mint amikor összepakolsz egy túrára, nem vihetsz mindent. Tudj lerakni dolgokat, ha azt látod, hogy akadályoz. Tűrni kell a magányt, a monotonitást. Engem erre a sport tanított meg. (Korábban lövészetre jártam, versenyeztem is, de mikor beléptem, erről le kellett mondanom.) Ugyanakkor tudni kell másokkal csapatban dolgozni, és a kettőt váltani. Közösségben vagyok, tehát tudjam a személyes érdek elé tenni a közérdeket. Vágyni arra, hogy Isten vezessen és hinni abban, hogy ezt egy emberen (az elöljárón) keresztül tudja tenni. Ez nagy rugalmasságot kíván. Amikor belép az ember, akkor ezek a képességek felfokozódnak, mint amikor szerelmes valaki, azt látja, hogy a másik milyen, akihez szeretne tartozni (Krisztus vagy az a közösség), s akkor ezekhez a lépésekhez nem kellett különösebb erőfeszítés. Most idősebben már tudatosabban kell megélni. És ma már nehezebben pakolnék be egy sporttáskába, hogy idejöjjek.

 

Mária Intézet Kollégium és Tartományi Központ a Ferencvárosban.

 

Hány év alatt kell dönteni a belépésről?

 

Két év jelöltség, két év noviciátus, ez még mind fogadalom nélkül, utána letesszük először a fogadalmat egy évre és utána újítjuk minden évben. Az 5. egyéves fogadalom után lehet letenni az örök fogadalmat. Tehát a mi rendünkben 9 év mire eljut valaki az örök fogadalomig.

 

Elárulhatjuk az olvasóknak, hogy a rendház, amibe beköltöztél, egyben egyetemi lánykollégium is volt, és én itt laktam, amikor te az első éveidet töltötted. Így láthattam, hogy többen voltatok jelöltek, jöttek újak, de néhány év után elmentek. Téged ez nem bizonytalanított el?

 

Dehogynem. Volt, akinek tudtam a történetét, mert megosztotta mélyebben, volt, akinek nem. De mindenki korrektül lépett ki. Kifejezték, hogy nem szeretnének tovább ezen az úton menni, mást éreznek vágyuknak. Örök fogadalomig csak én jutottam el.

 

Úgy emlékszem rátok, hogy itt a házban mindig együtt voltatok és erős közösség érződött köztetek.

 

Igen, volt egyfajta cinkosság is.

 

Egy jó kis társaságnak tűntetek, akik együtt készülnek valamire, néha küzdelmesen, de örömmel.

 

Igen, hát ezért is fájt, mikor elmentek, igazán búcsúzni kellett. A régi szerzetesi hagyományban, amikor 50-60-an voltak egyszerre jelöltek, az más volt: egyik reggel valaki elment, aztán kész. Mi kevesen voltunk és közel is kerülhettünk egymáshoz. Egyvalakit már nehezen engedtem el, akivel szinte örökfogadalomig együtt voltunk. Abban az évben a fogadalomújításomon nem mosolyt láttak az arcomon, hanem könnyeket, nem azért mert nem voltam boldog, csak tudtam, hogy most ezt ketten csinálnánk, lenne egy nővértárs. Így én maradtam az egyetlen fiatal nővér Magyarországon, s ezt az egyedüllétet kellett megszoknom, ez is közrejátszott abban, hogy egy évvel halasztottam az örökfogadalmat. Mindig is egy megfontoló típus voltam, és jól át akartam gondolni, hogy nem azoknak van-e igaza, akik szerint egy másik rendben kellene folytatnom, amiatt, hogy egyedül maradtam fiatal.

 

 

Voltak, akik arra biztattak, hogy menj máshová?

 

Sokan jó szándékkal féltettek. Bennem talán egy pici kérdőjel volt, de ezt sokan felnagyították, egyházi személy is, hogy hú, akkor gyorsan át kell lépni egy másik rendbe. Én ma azt vallom, hogy lelki kísérésben próbálom ezt a lehetőséget nem felvillantani, ha azt sejtem, hogy krízisben lehet az illető. Nem mondom neki, hogy ki kell lépni, hanem megvárom, hogy ő elmondja, hogy mit érez, mi a vágya.

 

Mi adott mégis reményt a maradásra?

 

Nemzetközi viszonylatban sokan vagyunk, és a tanulmányaim alatt sok tartományban lehettem kint és sok nővérrel megismerkedhettem. Ez segített, hogy az identitásomban megerősödjek, hogy ehhez a kongregációhoz tartozom.

 

És közben nemcsak a fiatal jelöltek nem maradtak, hanem sorra haltak meg az idős nővérek is. Ezt hogy élted meg?

 

Azt szoktuk mondani, hogy a lengyel, horvát, szlovák és egyéb népes közösségekkel ellentétben mi magyarok többet járunk temetésre, mint beöltözésre és fogadalomtételre. Amikor ők sokan elmentek, az tényleg gyász volt. Nem úgy temettünk el idős nővéreket, hogy alig ismertük őket, hanem velük éltünk. Nagy belső harcaim voltak, hogy ezt elfogadjam, hiszen egy fiatal lélek nem temetni akar.

2006 környékén vált világossá, hogy a közösségünk gyorsabban zsugorodott, mint ahogy azt vártuk. Nem volt köztünk ez akkor még mindennapos téma, voltak nővérek, akik nem akartak erről beszélni. Akkoriban a sashalmi házunkban laktam és szombatonként lejártam a csömöri úti kápolnába szentmisére. Jó volt egyet sétálni egy rendtárssal vagy egyedül. Oda jártak a fokolarinák is, akik a közelben laktak. Korábban már hallottam a fokolárról, de inkább lázadtam ellene, mint tetszett. Visszafelé az egyikük megszólított, hogy szívesen hazavisz. Akkor és utána sokat-sokat beszélgettem velük.

Egyszer az egyikük egy szerzetesi találkozón beszélt nekünk Chiarának arról az időszakáról, amikor a lélek sötét éjszakáját élte át a hitében. Bár a közösségben próbálunk mindig derűsek lenni, de akkor már ott mozgolódott mindenkiben, hogy a lélek sötét éjszakája ráköszöntött a magyar szerzetességre is. Az volt az érzésünk, hogy többen kerülnek is minket, mert olyan betegesnek, megfáradtnak tűntek sokan közülünk.

A fokolarina viszont végiglátogatta a szerzetesi közösségeket, eljött hozzánk is, hozta az ő derűjét, és csoportot formált belőlünk. Nem siránkozott és nem tanácsolgatta, hogy aki tud, az lépjen ki. Nem félt bejönni a szenvedés közepébe. Akkoriban ez volt a legáltalánosabb mondat: ennek nincs perspektívája. Hát az elhagyott Jézusnak van perspektívája? Jézus élete emberileg nézve kudarc. De ha éli az ember, akkor a szenvedésnek is van perspektívája. Egyébként sok hasonlóság van a fokolár lelkisége és a rendünk között. Az alapítónőnk szerint is a kereszten függő Jézus a kulcs. Mi a szenvedő szeretet lányai vagyunk.

 

 

Akkor ezt a szenvedést választottad, amikor végül letetted az örök fogadalmat?

 

Amikor az egy év gondolkodás után mégis letettem az örök fogadalmat a sashalmi templomban, akkor ezt mondta a lelki vezetőm: „Hitből teszed le a fogadalmat, mint Ábrahám, úgy, hogy nem látsz magad mögött senkit.”

31 éves voltam, a civil világban jó esetben ekkorra már egy nőnek van gyereke. Mi is életadásra vágyunk, és látszólag nem volt semmi élet, de közben én láttam mégis gyümölcsöket. Az elhagyott Jézushoz tudok újra visszamenni. Ha Máriát megkérdezték volna a kereszt alatt, biztos tudott volna gyümölcsöket is mondani. Nem hiába volt ereje aztán Jánossal elmenni az ő otthonába.

A fájdalmas, szenvedéssel teli szakaszokban is ott vannak a gyümölcsök. De megfelelő érettség kell ahhoz, hogy ezt valaki meglássa.

Sokan gondolták, hogy ez a közösség így nem egészséges. Persze, nem ideális felépítés, az idős nővérnek is nehéz: példát mutatni és tartani az iramot, de fiatalként sem volt könnyű alkalmazkodni. Én úgy fogtam fel – lehet, hogy erős a hasonlat –, mintha rákos lenne a férjem és nem tudom, hogy életben marad-e, de akkor sem fogok lelépni, majd Isten megadja az erőt. Annyit tettem még, hogy olyan lelki vezetőt kerestem, aki érti ezt a helyzetet és nem lebeszélő, hanem segítő. Amikor megtaláltam ezeket az utakat, utána már könnyebb volt.

 

De ez nemcsak egy átmeneti időszak volt, hiszen azóta tovább zsugorodott a közösség.

 

Itt legalább kilenc nővér lakott, mikor én ide beköltöztem, s most lakunk ketten. A két kollégiumunk missziós munkájába külsős munkatársakat sikerült bevonni, de ők ugye nem 24 órában vannak itt. Monotonitást, több magányt és csendet élünk át. Ebben kellett célokat, értékeket találni. Én nagyon szerettem hittant tanítani, s azt hiszem a diákok is szerettek, de felismertem, hogy ezt fel kell áldozni, mert szükség lesz az erőmre: pótolni az elhunyt nővérek munkáját, új utakat keresni, modernül menedzselni a házakat. Ez a rendünk válsága, és ebben próbáljuk Isten akaratát felfedezni. Tervezünk, reflektálunk, megkülönböztetünk, de nem tudjuk, hogy Magyarországon 5-10 év múlva leszünk-e még. Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy lehessünk, hívtunk külföldről nővéreket, hogy jöjjenek. Jöttek is, de nagyon nehéznek találták a nyelvet. Úgy érzem, most a várakozásra tanít Isten. Nagyon kedves lett számomra a megkötözött kezű Jézus, amikor várt az elítélésére, és a félelem, a szeretet, az öröm egyszerre volt benne. De itt jön az, hogy megtettük, amit tudtunk, a többit már el kell engednünk. Ez már a Jóisten ügye.

 

Teréz nővér és Piroska nővér a Viola utcai házban 2019 nyarán (fotó: MRK Szerzetesi Iroda)

 

Tény, hogy manapság kevesebb a hivatás. Hogy látod ezt, kevesebb embert hív Isten vagy csak nem válaszolnak rá?

 

Néhány éve beszélgettem fiatal lányokkal, és kérdezték, hogy én miért maradok meg egy öregedő közösségben. Én meg visszakérdeztem, hogy ők miért nem lépnek be, ha nem is ide, de valahová? Miért van az, hogy csak 4-5 rend van itthon, ahová van utánpótlás? S egyikük azt válaszolta, hogy jól érzem, hogy hivatáson gondolkodik, de olyan rendbe szeretne belépni, ahol biztos, hogy Magyarországon marad, és taníthat. A mi korosztályunk nem így lépett be egy rendbe. Nem volt a munka előre eltervezve, vágyva. A közösség megtetszett, nagyjából tudtuk, hogy mit csinálnak, azt is láttuk, hogy szerteágazó és majd valahol meglesz a helyünk. Láttuk, hogy ha valaki végzettséggel jön, akkor nem merőben ellentétes feladatra küldik. Nem féltünk és nem voltak kikötéseink. Hivatások tehát ma is kikerülnek, de ebben máshogy gondolkodnak és talán ez az, ami visszatartja őket. Azt szoktam javasolni, hogy bátran próbálják meg a kisebb rendeket, mert lehet, hogy oda szól az életük. Imádkozom, hogy adjanak esélyt.

 

Az alapítótok, Lechner Franciska 1868-ban még a városba érkező cselédlányokért kezdett dolgozni, aztán iskolát nyitottak, az újrainduláskor pedig lánykollégiumot hoztak létre a nővérek, lehet, hogy most megint valami más tevékenység következik. Mi tulajdonképpen a rend karizmája, ami a különböző tevékenységeken átragyog?

 

Isteni Szeretet Leányainak hívnak minket: ami azt jelenti, hogy az ő szeretetéből élni, megélni az istengyermekséget és másoknak is átadni. Az első tehát Isten, aztán van a mottónkban, hogy a szegényekért. Én Borsodból és Dunaújvárosból jövök (11 éves koromig ott éltem), ahol igazi nyomort is láttam, a hozzánk érkező egyetemista lányok viszont nem kifejezetten szegények. Fiatal szerzetesként elgondolkodtam, hogy biztos ez a mi körünk? Most már máshogy látom: a szegénység sokféle. Ezekben a családokban is lehetnek krízisek, amikor mi tudunk lelki támaszt nyújtani, meg egyszerűen az életünket látva a közösségi programokkal is segíthetjük őket. Másrészt nem hiába helyezett minket Isten a Ferencvárosba, itt aztán van szegény. Ha kimegyek a boltba, ma is sokszor megszólítanak, hogy elmondják a problémáikat. Bár az évek alatt átalakult a környék. Mikor idejöttem, többségben voltak a romák, a kimondott szegénységet jobban láttuk, de azt kell mondjam, hogy a meghitt kapcsolatokban most vagyunk szegényebbek. A romák még áthívtak minket, amikor haldoklott a nagymama, és általában nagyon sok szeretetet kaptunk tőlük. Ma nem sokakat ismerünk név szerint, egy másik társadalmi réteg van körülöttünk, látjuk, hogy alig van idejük, sok a külföldi is. És a szegénységnek más formái vannak jelen, például a magány.

Sokan meg is szólítanak, de nekünk tudatosan is kell figyelni arra, hogy ne magunk körül forogjunk, hanem találkozzunk a ma emberével.

Van is egy olyan tervem, hogy ha véget ér ez a Covid, áthívom a szomszédokat, hogy jöjjenek be, nézzenek körül, ismerjenek meg minket, mert már többen megszólítottak az erkélyükről, mikor látták, hogy a kertben dolgozom, és úgy beszélgettünk. De az is változott az évek alatt, hogy most nem mindig elfogadással találkozunk. Néha felteszik kérdést, hogy miért vagyok egy olyan egyházban, ahol botrányok vannak.

 

És erre mit válaszolsz?

 

Van hosszabb és rövidebb válasz is. Hittanárként, sok év teológiatanulás után nehéz volt rövidet kitalálnom, de muszáj, mert a ma embere, az utca embere gyakran nem hallgatja meg a hosszút. Azt szoktam mondani, hogy azért vagyok része az egyháznak, mert sokkal több benne a jó, mint a rossz. A botrányt okozók száma kicsi. Arról már csak keveseknek tudok beszélni, hogy érdemes azon is elgondolkodni, hogyan jut el valaki oda, hogy botrányt okoz, milyen szenvedés van mögötte. Másrészt szoktam arról is, hogy a konkoly és a búza a történelem végéig együtt lesz, mindig jelen lesz a rossz. De van, amikor nem érdemes vitába bocsátkozni, azt is olvassuk időnként az evangéliumban, hogy Jézus áthaladt közöttük. Néha nem lehet mást csinálni.

 

Üdvözlő felirat a Viola utcai rendház és kollégium kapujában.

 

Visszatérve a karizmára. Reméled azt, hogy tud találni a rend itt Magyarországon egy új formát, amiben megtestesülhet?

 

Rómában, a rendünk központjában hallottam azt a mondatot, hogy a karizma stílust teremt. S így utólag visszagondolva, volt egy stílusa a nővéreknek, ami engem megfogott. Olyan nővérek éltek itt, meg korábban élt nővérekről olvasgatva is ezt láttam, hogy nemcsak nőiesen tudtak tevékenykedni, hanem férfiasan is. Fel vannak öltözve gyönyörű habitusba, de mihelyst valami kétkezi munkáról van szó, akkor a szép ruha dacára férfias bátorsággal cselekszenek. Nem tudom, hogy milyen forma lesz az a jövőben, amiben majd dolgozunk, hiszen nem egy feladatra képeztek ki minket, hanem elsősorban szerzetesek vagyunk. Több képesítést is szereztünk az évek alatt, meglátjuk, melyiket tudjuk majd használni. A rendszerváltáskor az nagyon jó döntés volt a nővérektől, hogy nem az iskolákat sírták vissza, hiszen kiöregedett a tanerő, hanem más utat kerestek. A kollégiumalapításban úttörők voltunk, azóta több tartományunkban is van.

Abban van a reményem, hogy Isten majd most is utat mutat.

Ha erre már nincs szükség, vagy nem tudjuk vállalni, akkor bezárjuk a kollégiumokat. Addig is élünk a jelen pillanatban, Isten kezébe téve a jövőt. (Ezt is a fokolárban tanultuk.) Azt mondtam az előbb, hogy a karizma stílust teremt, de ennek a kialakításához nővérekre van szükség. Ha Isten küld nővéreket, akkor tudjuk itthon folytatni, ha nem, akkor, bár nagyon fájdalmas lesz, de összepakolok, és oda megyek, ahol a közösség van, hiszen közösségi életre kaptam meghívást.

Fotó: A szerző (Sisák Zita) felvételei és MRK Szerzetesi Iroda

Legújabb könyveink: