Őrizem a szemedet! – Emlékezés Jálics Ferencre

Halálod után a jezsuiták honlapunkon megnyitottak egy emlékkönyvet, ahol meghívtak mindenkit egy emlékezésre, írjunk arról, hogy mit köszönhetünk neked. Éreztem, hogy valamit írnom kellene, de annyi szép emlék kavargott bennem, hogy végül is csak annyit tudtam írni: „Őrizem a szemedet!”
Ahogy a közmondás tartja: ahol száz szó kevés, ott egy szó is sok.
Nézem mélykék, csodálatos szemedet.
A szemek mélyén ott van Ő, akit mindig láttál a szívedben, és akinek te ismerted a Nevét. Tanítottad nekünk – úgy hívjuk, JÉZUS.

Most, amikor az Új Város szerkesztősége megkért, hogy írjak rólad, rádöbbentem, hogy két mű hatott rám markánsan. Mária Műve és Jézus Neve (Jézus Társasága), a jezsuiták műve. Jézus és Mária. Két név, ami számodra és sokunk számára is erőforrásunk lett.
Gondoltam már, hogyha egyszer írok rólad, biztos, hogy Mária iránti szeretetedről fogok írni!
Egyéves griesi tartózkodásom végén, a búcsúszentmisén átadtad nekem Feszty Masának az Úti Boldogasszonyról festett képét, amit a Jézus Szíve templomban is láthatunk.
Feszty Masa a szemek festője. Képei, ha másról nem is, de a szemekről biztos felismerhetők. A torinói lepel Jézus-arcának szemei régóta kísértenek. Mikor nézem őket, úgy érzem, gyermekkorom óta őket látom.

Mária és Jézus szemei. „Rám néztél, és mindent elejtettem”

– sokat írtam mostanában erről.
Ezzel a képpel indultál az emigrációba, és ezzel a képpel küldtél egy „szent utazásra”, melynek a végén „szentté válhatunk”, hogyha őrizzük a tekintetét.

^{Feszty Masa: Úti Boldogasszony-kegyképe a Jézus Szíve templom oldalában (jezsuita.hu, fotó: Hegedűs Márton)}

Őrizem a szemedet! Sokszor beszélgetés közben csak csendben ültünk és néztünk egymásra. Úgy tudtál nézni, hogy elhittük, szerethetőek vagyunk. Szemedben gyakran megjelentek a könnyek is. Mint a tenger mélyén lévő igazgyöngyök, úgy ragyogtak ránk. Szavakkal nem nagyon vigasztaltál, de együtt tudtál könnyezni velünk. Griesben, mikor az erdőben együtt sétálva beszélgettünk, gyakran felkerestük azt a Mária-kápolnát, amely ott volt a közelünkben. Soha nem mulasztottad el, hogy benézz hozzá. Mintha hazamennél. Sallang- és pózolásmentesen, csendben, csak ott voltunk előtte. Talán csak ennyi: „Kegyes szemed legyen rajtunk, tebenned van bizodalmunk!”

Amit még csodáltam benned, az a szentek iránti tiszteleted volt. Claer, aki a nyári hónapokban lelkigyakorlatot tartott a Házban kismamáknak, ő ebben abszolút profi volt. Claer úgy beszélt a szentekről, mint akik itt és most körülöttünk élnek és velünk vannak. Teljes természetességgel beszélgettetek erről egymással.

Ti láttátok őket.

Úgy láttátok őket, mint azok az egyszerű magyar parasztasszonyok, majd dél-amerikai egyszerű emberek, akikkel együtt voltál, együtt éltél, együtt imádkoztál. A te lelkiséged ebből a talajból nőtt ki. Te a szegényeké voltál és maradtál. Nem egy szellemi, lelki arisztokrata csoportnak voltál a guruja, hanem őket tanítottad látni. Soha nem kerültek ki látóteredből, folyamatosan támogattad őket innen, Európából is. Megtanultad és nekünk is megtanítottad ezt a látást! Látni az elesettet, az esélytelent, az üldözöttet, a migránst, az idegent, a másként gondolkodót, a „távoliakat”!

És az igazi nagy műved a közösségépítés volt.

Az Eucharisztia előtti Jézus-ima egyetlen erőforrásunk, megtartó erőnk lett. Griesben megmutattad nekünk kicsiben, hogy milyen a Mennyek Országa. Mindenünk közös lett. Testi, lelki, szellemi vagyonközösségben éltünk. Mindenünk közös volt, és mindenünk megvolt. Bebizonyítottad, hogy az Evangélium élhető, létező valóság, Isten városa, Mária polisz.

Feri! Őrizem a szemedet! Köszönöm, hogy úgy néztél rám, hogy magamat is meg tudtam szeretni veled.

Tavaly megjelent ez a cikk a jezsuita.blog.hu-n, amely segít Hofher József atya életének szélesebb keretébe helyezni mai vallomását.